Nógrád Megyei Hírlap, 1996. január (7. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-20-21 / 17. szám

6. oldal Kiállítás 1996. január 20., szombat A szegénynek nem jut a szeretetből Oláh Jolán és Balogh Balázs András közös kiállítását tekinthetik meg az érdeklődök ezekben a napokban Salgótarjánban, a Bolyai János Gimnázium Derkovits Gyuláról elnevezett galériájában. Oláh Jolán egyik olajképének címe: A szegénynek nem jut a szere­tetből. Voltaképpen ez a társadalmi léthelyzet határozza meg a két, Salgótarjánban élő alkotó munkásságát, akiknek az 1992-es párizsi kiállítás óta nem volt nagyobb tárlata Nógrád megyében. Bár - mint minden besorolás - kissé általánosító, mind a szak­mai, mind a nagyközönség a ci­gány naiv művészet kategóriába sorolja e két alkotó munkásságát. Ezen belül azonban óriási eltéré­sek vannak mind a művészeti te­vékenység hátte­rét, mind pedig magát az alko­tásmódot, a fes­tői gondolkodást és kifejezést te­kintve. Mielőtt e kü­lönbségekre rá­térnénk, álljon itt még egy általá­nos megjegyzés, mégpedig a nem­zetközi hírnévre emelkedett salgó­tarjáni Balázs János példájának hatásáról. Neki ugyanis nemcsak életműve, hanem ösztönző szerepe is kiemelkedő. Az 1960-as években sorra tűntek föl a ci­gány képzőmű­vészek Európá­ban. Napjaink­ban Franciaor­szágban 15-20 cigány naiv mű­vészt, Magyarországon harminc­nál is többet tartanak számon. Nógrádban négy-öt figyelmet ér­demlő alkotó tevékenykedik je­lenleg. Balázs János felszabadító hatása és példája nélkül bizo­nyára nem alakult volna így a számuk. (Más szempontból Péli Tamás munkássága és példája bizonyult ugyancsak meghatáro­zónak.) Ösztönös szépség Oláh Jolán festményei a fájdal­mas szépség, a csapongó fantá­zia, az álomvilághoz hasonló, a szabad asszociáció eszközeit is ösztönösen hatásosan alkalmazó alkotásmód jegyében születnek. Neki láthatóan nem kell nagy erőfeszítés ahhoz, hogy ecsethez nyúljon, s világító szemű, soha­sem látott arcokat vigyen a vá­szonra, hogy kifejezze általuk az öröm és a bánat változatait. Nem racionális festészet ez, megköze­lítéséhez is szükség van ahhoz, hogy a látogató se nézzen min­dent a ráció szemüvegén keresz­tül. Hiszen - ki tagadná - nem­csak álmainkban, hanem min­dennapi valóságunkban is jelen van az irracionális, a megfogha­tatlan. Nem is szólva képzele­tünkről és vágyainkról, amelyek­ről néha bizony szívesen megfe­ledkezünk. A kék madár Oláh Jolán A kék madár című képe is arról a szívszorongató hangulatról szól, ami mindenkit elfoghat, ha képes legalább pilla­natokra elgondolkodni az élet ér­telmén. Ez ugyanis bizonyosan nem abban túlságos racionaliz­musban keresendő, amit napjaink gazdasági, társadalmi viszonyai sugallnak, hanem valami más­ban. Nevezetesen abban, hogy az ember képes legyen megterem­teni önmagában azt a belső csen­det, amiben jól érzi magát, képes legyen a másik emberben is meg­látni az egyszeri és megismétel­hetetlen létezőt. Lehet, hogy ez a boldogság kék madara? Lehet, hogy „csak” a vágyakozásé? Le­het, hogy az elvágyódási egy jobb világba, ami csupán képze­letünkben létezik? Mindenesetre, a képzelet és az álom is az ember valósága. Bárhogyan van is, nem lehet véletlen, hogy a Bécshen, Szófiá­ban, Varsóban, Prágában. Pá­rizsban, Új-Delhiben, Ameriká­ban rendezett kiállítások nézőit is megragadta ez a fajta, kicsit szür­realista, kicsit naiv, kicsit realista festészet. Talán közrejátszott eb­ben az a különösség is, ami a ke- let-közép-európai világot önma­gában is érdekessé teszi a máshol élők számára, akiknek önmagá­ban is kicsit érthetetlen és titok­zatos ez a világ. De minden bizonnyal megérezték azt is, hogy - bizony - az ember mindig és mindenhol szeretetre vágyik, s ez egyetemes érzés. Balladás képek Egészen más festői eszköztára van Balogh Balázs Andrásnak. Problémalátása, formai eszköz­tára is más. Ha úgy teszik, realis­tább. Kiállított képei alá címeket sem írt, talán azt is sugallva, hogy az a világ, amelyet ábrázol, monolit egység, határa, hori­zontja is adott. Határa a szociális alávetettség, a szegénység mind áttörhetetlenebb fala. Horizontja viszont - s ez korántsem véletlen - nagyon is tágas. Ő képi balladákat pakol föl a vászonra, balladás életképeket, szituációkat, sőt balladás fákat a házak és emberek körül. Persze ebben a világban is van öröm és bánat, vigasság és könny. De van bölcs üldögélés is a csöndben, amikor önma­gáról gondol­kodik az em­ber. Ez a lényegét tekintve elbe­szélő jellegű festészet is arra ösztönözheti a nézőt, hogy nem mindig szükséges föl­tétlenül művé­szeti irányza­tokban, stílu­sokban, kép­zőművészeti divatokban gondolkodni. De lehetséges olyan nézői magatartás is, amely egysze­rűen engedi hatni magára az elbeszélés rea­lista szépségét, ami az alkotói magatartás őszinteségében gyökerezik. Nem is olyan nehéz ez, ha azt vesszük, a századforduló óta legalább nyolcvan stílusirányzat követte egymást, s ez egyáltalán nem járt a gondolati és esztétikai élmény maradandóságával. Eze­ken belül is csak az maradt meg, ami - a divaton túl - valamit mondott vagy érzékeltetett az emberről és a korról, amelyben született. Ember és társadalom A két kiállító túlvan az élményvi­lág primer feldolgozásán, bár nem „felejtette” el a primer való­ságot. Mindketten a társadalomban élő ember érzésvilágát fejezik ki, bár eltérő eszközökkel, de azonos érzékenységgel. Mindenekelőtt ezt az érzékenységet várhatják el a kiállítás látogatóitó közönség­től is. -mér Oláh Jolán és Balogh Balázs András képei a társadalomban élő ember érzékenységéről szólnak 1996. január 20., szombat KÉPZŐMŰVÉSZET 3. oldal Nógrádból a Az Új Magyar Irodalmi Lexikon (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1995) szerint, az 1944-ben Nagybányán született művészettörté­nész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, dr. Hann Ferenc az 1970-es években Salgótarjánban élt és dolgozott, többek között a megyei kórház főelőadójaként, s 1970 óta vizuális költészettel fog­lalkozik. Útja Salgótarjánból Szentendrére vezetett, és tovább. nagyvilágba Érdemes emlékeztetni arra is, hogy 1976-ban Szegeden, a JATE bölcsészettudományi ka­rán Komjáthy Jenőn pályaképé­ből doktorált, 1979-81 között az ELTE művészettörténeti szakán folytatott tanulmányokat. Verse­ket, novellát, kisprózát, iroda­lomtörténeti dolgozatokat 1963- tól publikál. íróként a párizsi Magyar Műhely köréhez tarto­zott, vizuális költészetet, kísérleti szövegeket adott közre. 1973-tól Magyar írók Szövetsége József Attila Körének tagja. 1977-ben Beke László ajánlására került a szentendrei Ferenczy Múzeumba, ahol művészettörténészként dol­gozik. 1981-től tagja a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége művészeti írói szak­osztályának (később Kállai Ernő Kör). 1990-től főtanácsos, majd a Pest Megyei Múzeumok tudo­mányos titkára. A korábbi Csont- váry-kutatások után (Ars Hunga- rica 1976/1) a továbbiakban a szentendrei művészettel, azon be­lül főleg a kortárs festészettel foglalkozik. Francia-magyar kapcsolat Kiállításokat rendez Athénban, Isztambulban, Ankarában, Bécs- ben, Brémában, Frankfurtban, Párizsban, Padovában, Varsóban, Vilniusban, Prágában, Erdélyben és számos kisebb európai város­ban. 1981-től 1992-ig a zebegé- nyi Szőnyi István Képzőművé­szeti Szabadiskola művészeti igazgatója. Számos magyar főis­kolán tart előadásokat meghívott előadóként. 1991-92-ben a hol­Dr. Hann Ferenc landiai Hágában a Képzőművé­szeti Főiskola (De Vrije Acade­mie) vendégprofesszora. 1993­tól az esslingeni (Németország) Künstlergilde tagja. Iöö4-ben francia állami ösztöndíjjal a szá­zadforduló francia-magyar mű­vészeti kapcsolatait kutatja Pá­rizsban. Tavaly óta a párizsi Re­vue d’Art 90° társszerkesztője. Eddig tizenkét kötete (kismo­nográfiák, interjúk) jelent meg: Farkas Ádám (Szentendre, 1982) , Pirk János (Szentendre, 1983) , Vaszkó Erzsébet (Szent­endre, 1983), Csikszentmihályi Róbert (Szentendre, 1984), Ko­csis Imre (Szentendre, 1988), Aknay János (Szentendre, 1989), Péreli Zsuzsa (Szentendre, 1990), Balogh László (Szent­endre. 1990), Földi Péter (Salgó­tarján, 1990), Péreli Zsuzsa (Bu­dapest, 1992), Hibó Tamás (Bu­dapest, 1995), Egy festő naplója - Bánovszky Miklós (Budapest, 1995), L'Horisontalisme - Le K'dar (Párizs, 1996). A költő „halála"-Salgótarjánban 1969-től 1977- ig éltem, költői pályám itt ment tönkre, 1978-ban a Magyar Rá­dióban, Liptay Katalin műsorával kivonultam a magyar irodalom­ból - mondja. - Viszont az írás­tudásnak egyáltalán nem láttam kárát a művészettörténetben.- Hogyan emlékezik Salgótar­jánra?- Számomra rossz volt a hely szelleme. Mindvégig ezt a nega­tív genius locit éreztem, ami mél­tatlan és megalázó helyzeteket eredményezett. Például Hibó Tamással, akit szintén ezek a kö­rülmények pusztítottak el - Szujó Zoltánnal és másokkal együtt -, készítettünk egy, a várost kö­szöntő könyvecskét, szinte stiká­ban. Nem kaptunk köszönetét érte. A Palócföld Könyvek soro­zatot mi kezdeményeztük Kiss Sándorral, de nem jelenhettem meg a sorozatban. Ugyanakkor mindig is volt itt egy-két bará­tom, Hibó Tamásról, Földi Pé­terről ki is adtam egy-egy köte­tet, s mindent megteszek azért, hogy Hegedűs Morgan életműve elfoglalja helyét a kortárs magyar művészettörténetben. Pár hete nyitottam meg Salgótarjánban egy kiállítást. Tudták, hogy jö­vök, így a Rákóczi iskola volt di­ákjai, egykori tanítványaim eljöt­tek köszöntésemre. Tehát nem volt értelmetlen az az idő, amit itt eltöltöttem. Ismét Párizsban- E hónaptól ismét Párizsba me­gyek, ahol a Á'űí/ór-életműről je­lent meg könyvem. Kádár a hori- zontalizmus művészeti irányzat kitalálója, 25 éve él Párizsban, rengeteg tanítványa van. Számí­tógépes képeket készít. Ezen kí­vül a századforduló magyar­francia kapcsolatait kutatom két hónapig. Csak emlékeztetőül mondom, annak idején a Mün­chenhez képest szabad, bár kon­zervatív Julian Akadémián tíz év alatt körülbelül kétszáz művész fordult meg. Erről írok egy esszé­kötetet. Most ehhez gyűjtöm az anyagot. (bte) Hibó Tamás: Vágta, 1990, olaj, vászon. Hann Ferenc könyvének hátsó borítóján.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom