Nógrád Megyei Hírlap, 1995. január (6. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-07-08 / 6. szám
6. oldal Hétvégi Magazin • Nógrádi Alkotók 1995. január 7-8., szombat - vasárnap Vers - mint forrásból a víz Fancsikné Csaba Mária, salgótarjáni képzőművész-tanár tavaly elnyerte Balassi Bálint születésének 440. évfordulója alkalmából a salgótarjáni Balassi Bálint Asztaltársaság által meghirdetett pályázat második díját, vers kategóriában: -A Tolna megyei Kesző- hidegkúton születtem, de emlékeim, iskoláim már Pécshez kötnek. Verseket akkor kezdtem el írni, amikor megismertem a betűket. Copfos, kilencéves kislány voltam, amikor füzetemmel jelentkeztem a pécsi Dunántúli Naplónál. Kedvesen fogadtak, s azzal, hogy majd évek múlva visz- szavámak. Nem mentem többet, mert volt önkritikám, és különben sem akartam költő lenni. Mégis, miért írtam és írok? Talán udvariatlanság azt mondani, hogy csak, de mégis ez az igazság. Kell egy kis „lelki földrengés”, és akkor úgy jön a vers, mint forrásból Fancsikné Csaba Máriának az írás szükséglet a víz. Ez mindig megköny- nyebbülést is jelentett, én pedig ezzel megelégedtem, és a füzetem borítójára is csupán annyit írtam, Napló helyett. Ezért nem is törekedtem arra, hogy verseimet közöljem. Különben is, olyan kevesen olvasnak ma verseket. Fancsikné Csaba Mária versei Palócföld Az ősi tenger régen tovatűnt, de még hullámzik, s szelíden ring e táj, füvek, fák borította dombjain halk kolompszóval legel s delel a nyáj. Hol magasba tör az andezit s bazalt, a tekintet száll, mint a madár, történelmet idéznek a várromok, kövek, falaik között az idő megtorpan, megáll. A völgyben a kontyos házakat gyümölcsfák rejtik égő nap szemétől, hegyek ölelő karjai védik a falvakat századok süvöltő, zord szelétől. E dombokat nézve az egész világot látta kit írásra késztetett saját tragédiája. S itt élt, ki mesékre bírta e tájakat, halhatatlanná téve önmagát s a jó palócokat. A zöld fényű erdőkben béke van, virágcsokor a rét. Élni miért ne lenne jó? Szép vagy Palócföld! Hitesd el velem, hogy ez a hangulat nem csak illúzió. Salgótarjánhoz Betonból épültél Te város, lerombolt, kihűlt otthonok helyén, ne vedd zokon, ha még nem szeretlek, csak itt élek én. Ne vedd zokon, ha útjaimról nem térek vissza hozzád sóvárogva, s a csendben egy másik táj az, amely megjelenik néha álmaimba’. A zöldillatú hegyek, s lágy dombok úgy ölelnek át, mint türelmes anya, konok makrancos fiát, mert ez a szürke-dac szigorú geometria idegen Palóc-Földanya szelíden szép karjaiba”* Álom és valóság Radies István művészetében Karancsság új iskolagalériája múlt év decemberében Radies István festőművész kiállításával nyílt meg. A tárlaton mintegy harminc mű ad ízelítőt a művész munkásságának legfontosabb jellegzetességeiből. Az olaj- és a tűzzománcképek, az akvarellek, a papírmetszetek, a rézkarcok és tollrajzok olyan változatos világot tárnak a galéria látogatói elé, amely mégis - vagy éppen ezért - lenyűgöző egységben mutatja föl a „görbe ország”, Nógrád megye táji szépségét, természeti gazdagságát, az itt élő emberek történelmét és jelen küzdelmeit, örömeit és gondjait. A kiállított festmények közül például a Narancs alja, a Kastélykert, a Lejtős utca mindenekelőtt a palóc vidék csöndes báját mutatja föl. Ez a törekvés jellemzi az akva- relleket is, A kisterenyei park, a Szuha című lapokat, hogy csak néhányat említsünk a sok közül. Tűzzománcképei pedig elRadics István: Divin sősorban a történelem, a hagyomány ihletésére születtek, s méltán váltak nemzetközileg is ismertté, köztük a Vidróczki, a Várőrség, a Pásztorünnep, a Matyó ritmus, az evangéliumi Okos szüzek, Balga szüzek és a többi. Radies István művészete, bár hordozza a drámát, mégsem drámaiságával tűnik ki. Ez nyilvánvalóan művészi alkat kérdése, s talán közrejátszik ebben az a szeretet, amellyel a művész tárgyához, a nógrádi szülőföldhöz viszonyul. Ez az elbeszélő, lírai elemekkel dúsított művészet mindent igyekszik fölmutatni, ami számára meghatározó, a szülőföld iránti hűséget és olthatatlan szeretetet, az elődök tiszteletét. Mindehhez a múlt, a történelem és hagyomány mély ismerete társul. Ezért hiteles. Itt közölt grafikai lapjai finomságukkal, eleganciájukkal tűnnek ki. A gondolati és formai tisztaság elbűvölő költőiséggel társul, a múlt és a jelen, az álom és valóság egységét sugallja. Radies István azon nógrádi művészek közé tartozik, akik számára a grafika, a rajz alkalom arra, hogy önmaga és a világ egységét meghatározza. Számára mindez az önmeghatározás eszköze. Lehetőség arra, hogy fontos gondolatokat fogalmazzon meg mindarról, ami a világban van, de arról is, amit éppen gondol a világról, a korról, amelyben élnie adatott. Korunk is magában foglalja az emlékezés lehetőségét, a jövőn való töprengés kényszerét.-th Radies István: Emlékezés Radies István: A füleki vár BÓDI ILDIKÓ SCI-FI NOVELLÁJA: Az utolsó perc Reményeit elveszítette, amikor hosszas töprengés után sem tudta eldönteni, hogy álmodik, vagy mindaz, amit átél, a valóság. Halványuló emlékei szerint ilyenek voltak az álmok, csakhogy azoknál mindig sikerült valahogy rájönnie, hogy amit lát, álom csupán, és akkor már nem is félt az elé táruló eseményektől. Semmit nem értett. Tudata sem sietett segítségére, hagyta, hogy kételyek között vergődjék, és minden gondolat erőfeszítés volt. Érzései azt súgták: rohan az idő és napok telnek el egyetlen esemény értelmezése felett. Sajnálta az elpocsékolt időt. Egy másik érzet azt sejtette: az idő nem létezik, fogalom csupán, Ügy tűnt, az életben szerzett minden tapasztalat és tudományos nézet, törvény kiszökött agyának raktáraiból.- Hol vagyok?-Az otthonodban - felelte egy hang.- Hát persze! - nézett szét. - Hol fekhetnék máshol? De akkor miért olyan ismeretlen minden? Az ismerős dolgok eme mérhetetlen ismeretlensége már jóval több volt, mint kényelmetlen. Gyanakodva körbenézett és minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy az ágyból felkeljen. Előbb a szekrény felé indult, ám keze sima, hideg üvegfelületet érintett. - Ez a tükör - állapította meg. - A szekrény szemben van - fordult, és erősen eltökélte, bármennyire nehezére esik, elmegy a szekrényig. - Meg kell érkeznem! Ott is tükröt talált. Azután egyetlen pillanat tört része alatt elveszítette a szekrény keresésének vágyát. Azon, hogy hol van - ha ő látja, de mégsem találja -, már nem töprengett. Valami egészen más lepte meg: önmagát egyik tükörben sem látta.-Létezem egyáltalán? Senki és semmi nem adhatott erre választ. Felvillant lelkében a felismerés: az összefüggések hatalmas egységében, ennek nincs jelentősége. Inkább azon rágódott szeszélyes tudata, hogy vajon miért és mitől van az, hogy az ember képtelen felismerni önmagát? .. . meg azon, hogy ami oly közel áll az ember szívéhez, ami sok-sok éven át szíve melege, lelke kedvese volt, egyik napról a másikra idegenné, lényegtelenné és ismeretlenné válik. Elvesznek a szép emlékek, a fájdalmak elenyésznek, ‘nevetséges semmiségek lesznek belőlük, a szerelem megfakul, a részletek elolvadnak, mint a jégMár nem akarta a gondolatait szavakká formálni, már nem érezte szükségét, hogy valakivel megossza bánatát, örömeit.-Nem kell senki.. . senki! Jobb egyedül! Ekkor röppent ki belőle az a valami, ami oly könnyű volt, mint a cigarettafüst. Egész a mennyezetig kúszott. .. ez nagyon fájt! ... ! ... és az ágyra zuhant. Sokáig nézték egymást. Hangtalanul, mozdulatlanul. ' - Szerinted éjszaka van, vagy nappal? - szólalt meg végül a test. '- Azi hiszem éjszaka - válaszolt a lebegő.- Amolyan világos éjszaka - sóhajtott a test. - Szeretném látni! Felsegítette az ágyon fekvőt, az ablak elé támogatta. A táj sejtelmes fényben úszott. Félelmetes volt. A test némán, megrökönyödve bámult a kietlen', egyszínű világra. A fák élettelenül, szárazon meredez- tek az ég felé. Egyszeriben vad forgással feltűnt a Jupiter a domb felett. Egyikőjük sem tudta, honnan tudják, hogy ez a Jupiter, de amint megpillantották, felkiáltották a nevét. A bolygó hatalmas volt, gyorsan forgott szemmel is látható tengelye körül. Szinte súrolta a domb tetejét.- A Jupiter évében születtünk - suttogta a fenti. A lenti csak bólintott, mert a csoda látványa lekötötte minden figyelmét. A bolygón előbb egy sárga sáv jelent meg, mely lassan szétterült az egész felületen, majd középről narancssárgába váltott, vörösbe, utána zöld sáv terjedt végig a gömbön, mely lassan kék lett. Azután a bolygó egy villanással eltűnt. A felzaklatott kietlen táj ismét nyugodt lett és kék. A fű, a kiszáradt fák, a domboldali szőlő karói, a présház, az ég és a föld. Kék. Hideg, érzéketlen, közönyös kék. Megroggyant a test lába. Kezét csak lassan bírta homlokához emelni, hogy letörölje a legördülni készülő verejtékcsep- peket.- Nagyon elkeseredtem - sóhajtott, és közben esdeklőn a lebegőre tekintett. - Hová vesztek a világ színei? Milyen szép volt még nem is oly rég minden a számomra. Kár, hogy nem úgy élünk, ahogyan Jézus hirdette! A világegyetem részei vagyunk mind. Védtelenek, kiszolgáltatottak, esendők, bűnösök ... és eljö az utolsó perc! A dombról száraz földdarabok gurultak az udvar felé. Mindketten féltek, mert úgy tűnt, megindult a föld, azután felnevettek, mert a rönkökről kiderült, nem azok, aminek látszanak, hanem sündisznók. Hamar megtelt a kis udvar állatokkal. A nyulak füle lekonyult valami ismeretlen bánattól. A fácánok szomorú szemmel néztek. Észrevette a test a szarvasbogarat is, amelyik a domboldalon előbújt a földből és fejvesztve rohant az udvar felé.- Olyan lett a szemem, mint egy távcső - mondta, majd eszébe ötlött, hogy az előbb látott egy rést a falon, amit akkor nem tartott fontosnak, de amely most nagyon jól jött. Kidugta rajta kezét.- Lehet, hogy hideg van oda- kinn és melegedni szeretnének. - A résen kinyújtott keze nem érzett hideget. A teljes bizonyosság kedvéért azonban leemelte a falról a szobahőmérőt, ám az nem fért ki a résen.-Te érted ezt? - nézett a lebegőre, de amaz pontosan olyan értetlenül bámult le rá, mint ahogy ő fel. - Beeresztem őket. Elsőként a szarvasbogár rontott be a lakásba és azonnal a szenesládába mászott. Úgy tűnt, ismeri a járást, és már régen eltervezte, ide fog bújni, ha kitárul az ajtó. Néhány pillanat alatt zsúfolásig megtelt a lakás. A test a konyhaszekrény tetejére kényszerült. Feltornázta magát a szárítókötélen, amely addig vasrúddá változott. Odakinn fekete lett az éjszaka, már csak a lakásban élt az előbb még kinti kék fény. A csigák a fotelban halmozódtak, a bogarak a lámpabúrára telepedtek. A rókák és a nyulak az asztal alatt találtak biztonságosnak vélt menedéket, a fácánok az ágy alatt. A sündisznóknak semmi gondot nem jelentett, hogy felguruljanak az ágyra. Váratlanul változott meg minden. Az apró, fekete bogarak és a legyek mozdultak, a pókok szőni kezdték a hálóikat, a rókák ugrásra készültek, a fácánok rémülten felröppentek. Az egyik nekirepült az ablaknak. Nagyon lassan omlott a padlóra az apró szilánkokra törött üveg. Az így keletkezett vákuum minden élőlényt kiszippantott a lakásból. A lebegő megremegett, a test leugrott a szekrény tetejéről.- Tarts ki! - sikoltotta és az ablakhoz rohant, mert a fenti már az udvaron lebegett. Két kézzel markolta az ablakkeretet, ami fájdalmasan recsegett a szokatlan terheléstől. Szemében félelem ült. Remegve nyúlt a lebegő keze után, aki segítséget, menekülést remélve felé nyújtotta jobbját. Minden hiába ... Eljött az utolsó perc bizonyossága ... A lebegőt magával ragadta a hirtelen felvillanó fény . .. És a test élettelenül terült el a kitörött ablak előtt.
