Nógrád Megyei Hírlap, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)

1994-09-17-18 / 219. szám

8. oldal Hétvégi Magazin • Elet - Képek 1994. szeptember 17-18., szombat - vasárnap MALÉTER PÁLNÉ KALANDOS ÉLETE MEGYÉNKBEN ÉS A FORRADALOM UTÁNI MEGPRÓBÁLTATÁSAI Csak jött felém az eperfa és vigyorgott r „Életben maradtam, és azóta más szemmel látom a világot” Érettségi után tele van az ember tervekkel. Gyenes Juditnak is megvoltak a maga elképzelései az ötvenes évek legelején, ami­kor is egy hatalmasat sóhajtva kilépett az életnek nevezett va­lamibe. Mielőtt azonban szétpillanthatott volna maga körül, Salgótarjánban találta magát. Hol máshol lehetett akkoriban a gépállomás megyei központja. Ötvenegyben, a nyár derekán indult Bercelre, mivel odahelyezték öt dolgozni. Judit kíséretéhez tartozott a nélkülözhetetlen párttitkár és az egyik kollégája. A tarjám állo­Maléter Pálné Gyenes Judit a gyarmati élménybe­számolón Fotó: Reiter máson az édesapjától kölcsön kapott bőröndön megdöbbenve vette észre a Gy. /. monogram­mot, s fölötte a nemesi koronát. Reszkető kézzel ollót ragadott, és lefejtette az abban az időben nem oly népszerű címert. Igen ám, de a napszítta huzaton, sö­tétzölden virított továbbra is a korona. Megmaradt a helye.- Nem okozott ön tűi nagy feltűnést Bereden? Megta­lálta a hangot a helybeliekkel?- Próbálták rám fogni, hogy nem tudtam beilleszkedni, de ez ellen lélekszakadva tiltako­zom. A gépállomási dolgozók tanítottak meg motorozni. Ke­restem a kapcsolatokat, meglá­togattam a tanítót, a papot, az orvost.- Milyen motorja volt?- Csepel 125-ös. Színkört alapítottak Bercelen A faluban élő városi lány nem tétlenkedett - az értelmi­ségiekkel együtt színkört alakí­tottak. A kulturális seregszem­lén nagy sikerrel mutatták be Molière Dandin György című művét. Judit volt a szigorú anyós, Lisztes István az Úritök szerepét játszotta, míg Pod- lipszícy Ervin Duda Gyuriként a felszarvazott férj hálátlan sze­repét kapta. Az utóbbi két űr akkoriban Bercelen tanítósko- dott. Ma mindketten nyugdíja­sok, Balassagyarmaton. Gyenes Judit egy évi berceli tartózkodás után Balassagyar­matra került a gabonásokhoz. Az volt a feladata, hogy a ma­gángazdáknak, a téeszek veze­tőinek tanácsokat adjon, milyen növényeket termesszenek. Az Ipoly-parti városra több okból is szeretettel gondol vissza. Mint mondja, csendes, békes­séges volt Gyarmat. Valahol a levegőben érződött egyfajta csendes szomorúság a megye- székhelyi rang elvesztése miatt.- Gyarmat kisváros volt akkor is. Gondolom, itt is ösz- szesúgtak az emberek a háta mögött.-Ha végigmentem a főut­cán, s hátranéztem, láttam, ró­lam beszélnek az emberek. Amikor már több ismerősöm akadt, és kezdtek udvarolgatni a fiatal orvosok, szakmabeliek, meg is' kérdeztem: miért e nagy érdeklődés? Azt a választ kap­tam: mert pesti vagyok.- Barátságok is szövődtek?- Kanizsai Jenöékkel később találkoztam a Balatonnál. Évek múltán fölmelegedett a barát­ságunk. Ezredes a betegágynál Az ifjú agrárszakember járta a környéket, s osztogatta taná­csait a gazdáknak. Előbb gya­log, később motorral tette meg a napi húsz-harminc kilométert. Emlékezetében élénken él a Börzsöny. Amikor megállt az egyik magaslaton, széttekintett, azt érezte, milyen boldog is ő valójában. A nehéz éveken is az segítette át, hogy az élet apró szépségeit megtalálta, értékelte. Égyszer Pusztaberkire indult a motorral. Balszerencséjére utolérte egy dzsip. A katonák nem állhatták meg, hogy ne piszkálják a fiatal lányt. Égyre jobban közelítettek hozzá, meg-meglökték a Csepelt. Judit egy fának ütközött, eltörött a combcsontja. Hosszú időt vett igénybe a gyógyulás. 1953 ja­nuárjában a kórházi ágyánál megjelent egy 195 centi magas ezredes, Maiéter Pál, aki a gyarmati laktanyában teljesített szolgálatot. Már korábban is ismerték egymást, hiszen édes­apjuk unokatestvérei révén ro­konságban álltak. Szerelem lett a látogatásból.- Nem kerestette meg Ma­iéter Pál azokat a katonákat, akik a balesetét okozták?- Nem, mert akkorra már megtörtént a tárgyalás. Bejött a kórházba egy rendőr, én még kábult voltam az injekciótól. A kihallgatáson azt mondtam, csak jött felém az eperfa és vi­gyorgott. Nem voltam egészen magamnál. Mégis elfogadták a választ. A tárgyalást lezárták.- Mikor házasodtak össze?- 1954. május 8-án, Pesten.- Nem ellenezték a szülök az esküvőt?- Dehogynem. Édesapám egy teljes éjszakán át győzkö­dött, hogy gondoljam meg. Felhozta azt, hogy Pali elvált ember, gyermeke van, nagy a korkülönbség köztünk, és egyébként is bolondulnak a nők utána. Végül aztán kibújt a szög a zsákból: az volt a legnagyobb baj, hogy Pali párttag. Később kiderült, majd mindenről ha­sonlóan gondolkodnak. Nem jöttek el az esküvőnkre a szü­leim, de később megbékéltek. Jött a forradalom Maiéter Pál tábornokként mindvégig kiállt katonái és a forradalom mellett. Az októberi napok már bevonultak a törté­nelembe. Maiéter cselekedeteit jól ismerjük...- A tábornok felesége ho­gyan élte át azokat a napokat?- Október 23-án lementünk a Bem térre, ott éltem át a forra­dalom kezdetét. Azt a délutánt, ami gyönyörű volt — amikor nem öltek, nem volt fegyver. Sütött a nap, mosolygó arcok mindenhol. Boldogságtól síró emberek ölelték át egymást.- Hogyan fogadta a férje, amikor hazament?- Kicsit összekaptunk akkor este. Pali mondta, menjünk le a városba kocsival. Én ezt nem akartam, mert akkoriban a ko­csi státuszszimbólum volt, még akkor is, ha szolgálati. Ő mégis elment. Én ott maradtam ott­hon, egyedül. Meghallgattam a Geró'-beszédet a rádióban. Bor­zalmas volt. Hát ez az ember nem tudja, mi történik itt?! Pa­linak szerencsére nem esett baja, hazajött. Egyfolytában csöngött a telefon -a Kilián laktanyából hívták az uramat...- Mi történt reggel?- A ködből egyszercsak elő­tűntek a szovjet páncélautók. Pisztolyt szögeztek ránk. Bele­karoltam a férjembe, a fejemet sem mertem mozdítani. Csak annyit mondtam: most lelőnek? Amikor az oroszok látták Pali rangját, leeresztették a pisz­tolyt. Aztán Pali bement a pa­rancsnokságra miniszteri-tá­bornoki ügyeletet tartani. Ag­gódtam, mert akkor már dörög­tek a fegyverek. Csütörtökön elkezdtem telefonálgatni, ér­deklődtem, mi újság. Kitérő vá­laszokat adott, hogy nincs semmi gond meg ilyesmi. Negyvenkét évvel ké­sőbb: Lisztes István, Gye­nes Judit, Podlipszky Ervin- Maiéter Pál és katonái öt tankkal elindultak a Kilián laktanya felé.- Vidéki alakulat lévén nem ismerték ki magukat Pesten a katonák, három harckocsi le­maradt a Kálvin térnél. A másik két tank haladt célja felé, rájuk is lőttek az Üllői úton. Vissza­lőttek. Ez az alapja annak a szóbeszédnek, hogy Paliék lőt­ték a felkelőket.-Sa következő napok?- Pali a Kilián laktanyában tartózkodott. Telefonon beszél­tünk, rám parancsolt, ne men­jek sehova. Harmincegyedikén hazajött néhány órára, majd még egyszer találkoztam vele. Aztán soha többé nem láttam.- Tököl. Tragédia. A forra­dalom leverése után megannyi megaláztatás. Honnan az erő, hogy elbírta viselni ezt- Biztos valahol az ember természetében, született génje­iben keresendő a magyarázat. Talán, ha kimondtam volna, hogy nem bírom tovább... S ta­lán némi büszkeség is segített, hogy nem tudnak megalázni. Adám Tamás Japán barátnőjétől, Akikótól, egyszer megkérdezte: miért mo­solyognak nálatok szinte mindig az emberek? Azt a választ kapta: így palástolják érzelmeiket. És a legszélesebb mosollyal azokat illetik, akiket egy cseppet sem kedvelnek. Nem szabad elárulni az érzelmeket - kapta a jó tanácsot Ági, akinek eddigi életútjáról szól az alábbi történet. „Mindegy, hogy minek mondjuk, istencsapásnak, elke­rülhetetlen sorsnak azt, ami en­gem is utolért, s amely végül is felemelt. Általa értettem meg a kapaszkodónak kezembe nyo­mott bibliai idézetet: Akit Isten az Ő jelenlétébe von, annak meg kell ismernie önmagát. És senki nem ismeri meg önmagát, amíg össze nem tört.” Rosszul sikerült katéterezés 1987. Decemberben Sz-né, T. Ágin az Országos Kardiológiai Intézetben szívkatéterezést vé­geznek, majd hirtelen rosszul lesz. A műszeres orvosi vizsgá­lat után (ő orvosi műhibának nevezi) szövődményes fertőzés lép fel. Vérmérgezést kap, eh­hez később mélyvénás és hasi trombózis társul. (Ontja a szak- kifejezéseket, ápolónő a szak- képesítése.) A szörnyű követ­kezmény: jobb lába lebénul. „Majd az idő eldönti, mi lesz a vége.” Ez volt a lesújtó diag­nózis, s titokban megtudta: a hozzá hasonló eseteket két szá­zalék éli túl. Hazahozzák, s - kétségbee­séssel - kezdetét veszi a máso­dik élete. „Azt mondogattam magam­ban, nem igaz, hogy velem ilyen égbekiáltó dolog megtör­ténhetett. Nem lehet, hogy a családomat, a férjemet és a két gyerekemet arra kell késztes­sem, hogy cipeljenek, ágytáiaz- zanak, mosdassanak. Keserves töprengésemben eljutottam az öngyilkosság gondolatáig. Egyedül voltam a lakásban, amikor a testi és lelki kínokat már elviselhetetlennek éreztem. Csaknem elborult elmével az volt az utolsó tiszta gondola­tom: muszáj segítséget kémem. Felütöttem a telefonkönyvet, és teljesen véletlenül megakadt a szemem az evangélikus lelkészi hivatal telefonszámán. Annyi erőm volt már csak, hogy bele- sikoltsak a kagylóba: segítse­nek, mert bajban vagyok! A lelkésznő kint várta, biz­tatta, s úgynevezett csendes­hétre küldte, s elindult a furcsa véletlenek sorozata. Egy glosz- szát hallgat a rádióban az akkor még csak éppen éledező termé­szetgyógyászatról. Ezután meg­ismeri az azóta elhunyt dr. Oláh Andort, majd a cikkeit és egyéb írásait. Naponta jött a biztatás „Ettől fogva bénán és esetle­nül napközben sem éreztem már olyan borzalmasan tehetet­lennek, szerencsétlennek ma­gam. Hiszen csak a kagylót kel­lett felemelnem, s jött a bizta­tás. A folytatást már magam ta­láltam ki: mindennap tennem kellett valami „nagy dolgot”. Például: magam mellé rakni a tőlem fél méterre elhelyezett könyvet, és még nagyobbat: megigazítani a terítő rojtját. Ilyen meglepetésekkel vártam a hazatérő családomat. A lábtrombózis miatt kór­házból kórházba vitték. Iszonyú fájdalmai voltak, s mikor pa­naszkodott, hogy a hosszú uta­kon rázza a mentő, kinevették. „Szeretnénk, ha újra egészséges lenne az anyukánk, ezért az a kérésünk, hogy végezzék el nála azt a nagyon drága vizsgá­latot.” - A gyerekeim írták ezt a Három kívánság című televí­ziós műsornak, mely segített, így jutottam be az elegáns, fő­városi intézménybe, ahol közöl­ték: ha nincs a tévé, a büdös életbe nem jutok be oda. Oda, ahol csak a valakik valakije gyógyulhatott. S ahol a haldok­lótól halála napján is elfogadta az orvos a huszonötezer forin­tot, az ápoló pedig a száz forint­tal a papírzsebkendőt is kimar­kolta a beteg tenyeréből.” Egy másik helyen a maximá­lis odaadás fogadta. Újra megtanult járni „Hihetetlen türelemmel és kitartással újra tanítottak járni. De előbb a hitemet injekcióz­ták. Mindent, még a hiúságom finom felpiszkálását is bevetet­ték. Sikerrel. Egyre jobban hit­tem: képes vagyok a tolókocsi­ból lábra állni. Próbálgattam ránehezedni a talpam külön­böző pontjaira, aztán az egyik doktor elkezdte injekciózni a lábamat, amelyben volt még némi keringés. Az lett, amit mondott: lábra álltam. A követ­kező szakaszban már mankóval tudtam menni a kezelésekre.” A természetgyógyászat vele maradt. Mint emlékezetében mindazok a „nagy emberek,” akiket „nem a rangok és címek” tettek naggyá: Eckhardt pro­fesszor, idős Schirilla György, dr. Weininger Antal, a jóga nagy bölcse, Kulka Frigyes, Rák professzor és mások. „Felépülésem mellett nyere­ségeim közé sorolom, hogy megszűnt a kisebbségi érzésem, és teljesen megváltozott az éle­tem, átalakult a szemléletem. Tudom, mi az igazán nagy em­beri érték. Olyasmi, amit a lá­nyomtól kapott sorok monda­nak el: „Van öröm, mely soha nem apad, s ez az öröm: add másoknak magad! Míg élsz, magadat mindig adhatod. Adj jó szót, vigaszt, s ha van, fala­tot.” (Mihalik) SZARVASOK Végtelen őszi Amikor a nyári vígságba bele­fárad a természet, az erdőre mélységes nagy csend ülepe­dik. Nincs madárdal, legföljebb a szél dalol. A fák levelei elve­szítik színüket és őszibe fordul­nak. Amelyik elbúcsúzik a ko­ronától, vitorlázva hull a földre. vágyakozás I. Oda várja társait is. A Szilas pa­takocska zajosodó vize kimerül­tén, a meder egy-egy mélyedé­sének fogságában raboskodik. A nyárból az őszre készül a világ. A nap fáradtan bukik a távoli hegy mögé. Fenn, a ge­rincen hirtelen szél kerekedik. belekapaszkodik a fák koroná­jába, gorombán cibálja, tépi az ágakat, leszaggatja a leveleket, magasba röpíti, mintha az őszt sürgetné. Amikor kitombolja magát, mély csend következik. Itt lenne az ősz? Vagy csak a megfáradt erdőt ébresztgeti a szél? Nem, ez még nem lehet az ősz! Majd, ha a bika, az erdő ékessége megszólal, akkor mondjuk azt, hogy itt az ősz. így tanította ezt az öreg erdész, Le- hoczki László is. És így igaz - ami igaz! Őt az erdő nevelte, és annak gyermekévé lett. Volt fi­atal, fürgén mozgó, fáradhatat­lan, és lett belőle őszülő, böl­cselő, vén vadász. Járásra már elnehezült ugyan, mégis neszte­len cserkészi a bozótost, akárha levegőben járna. Zsírfoltos, napszítta kalapja a tovatűnő életének tanúja, homlokára húzva viseli, fénytől óva meg­fáradt szemét. S bár fáradt a szeme, de semmi sem kerüli el figyelmét. Észreveszi, ha rop­pan az ág, és tudja, mitől rop­pan. Felfedi a neszelő rókát, az óvatos vaddisznót. Meglátja a szarvasrudli mozgását. Nyitott könyv előtte az erdő, vala­mennyi titkával egyetemben. Akkor is napnyugtára fent jártunk a Csáktán, amely maga­san emelkedik az erdő fölé. Hol felhő telepedik rá, hol a szél nyaldossa. Most az avart ka­varta a szél, mintha az őszt hozta volna kóstolóként. Nyár- szokta bőrünket megborzolta, méltatlankodunk miatta. Az öreg megállt, kalapját a homlo­kára tolta, jelezvén, hogy szólni akar. Körülnézett, borostás ar­cát napnyugta felé fordította. Mint az ösztönös vad, belesza­golt a levegőbe, majd homlokát ráncolva suttogta:- Nem, ez még nem az igazi ősz... Pedig hűvös lett az este. Ő azonban tudta biztosan, mikor lesz itt az ősz. Aki vele társult erdőt járni., annak is illett ezt tudnia. Tudni azt, hogy ha majd a koronás gím kiáltása felveri a hegyek-völgyek végtelen nagy csendjét, igen, majd akkor... Mert hiába fényesek a nappa­lok, a csendre hajló estéken le­hűl az erdő. hajnalra pedig köd üli meg a völgyeket -addig, amíg nem kiált a szarvasbika szerelemre éhesen, nem igazi ősz az ősz. Igen, amikor felbomlik a szarvasbikák békés rendje, az erdőre boruló alkonyban talpra ugrik a hím, párját keresi, bele­szagol a levegőbe, megremeg a teste, amikor felfogja annak közelségét. Agancsát a hátára veti, orrát a magasba tartja, és szenvedélyesen felbőg. A végte­len vágyakozás hangja ez, a szerelem kiáltása, amely addig tart, míg párjára nem lel. A szarvastehén pedig karcsú, sze­relemre kész. Fejét büszkén fenntartja. Finom érzékével fel­fogja párja jelenlétét, bódítóan vonzó szagával fogadja, és kel­letve magát, elindul felé. A rá váró gyönyörtől megvonaglik teste, fénylik a szőre. Ő az, a vezértehén, akié az elsőbbség az új életet teremtő nagy sze­relmi egyesülésben. Csak utána következnek a többiek, a szere­lemre érettek, végigélni az élet új teremtésének aktusát. De távoli is már az idő, ami­kor fent a Csáktán az öreg va­dásszal az igazi őszre várva, er­ről szóltunk, miközben meg­borzongatta hátunkat az esti szél. A Zara-hegy teteje most is hangos a széltől, de itt, a Szilas völgyén csend van. Az emlékek súlya alatt elnehezülnek a lép­tek. Meg kell állni, érzékelni ébresztőül a fegyver hidegét, a hátizsák súlyát, hogy vissza­léphess a jelenbe. A Szilas völgye fenn az erdő szintjében kitágul. Az út ketté­ágazik. Az egyik a Nyárjas felé tart, amerre nem olyan meredek a hegyoldal, és az erdő is rit­kább. Árnyékos huzat járja, ke­rüli a vadon élő. A másik út a Kőasztalokhoz vezet, egy erdei tisztásba torkollva. Itt merede- kebbek a hegyoldalak, de sű­rűbb az erdő, napfény melen­gette. (Folytatjuk) 1952 március

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom