Nógrád Megyei Hírlap, 1994. július (5. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-30-31 / 178. szám
8. oldal Hétvégi Magazin • Elet - Képek 1994. július 30-31., szombat - vasárnap A kora őszi alkony szokásos helyén találta: ült a tűzbe révedve, míg a csorda következő bőgéssel tudtára nem adta: un, itt az idő hazatérni. Botjával bekotort a lángoló fahasábok közé, majd elmerengve, nehéz szívvel a Városra gondolt. A városra, melyet soha nem ismerhetett meg. Mióta az eszét tudta, kün élt a hegyekben, pásztorként... Ekkor különös, süvítő hangra s az állatok szokatlan bőgésére lett figyelmes. A pásztor felkapta fejét, s gyanakodva körülnézett. A távolban, egy patak által szabdalt mezőn parányi fényt pillantott meg, mely pici volt, de határozott, csábítóan hívogató s mégis félelmet keltő. Tétován állt, az ingét gyűrö- getve, majd a csordát a kutyákra bízva elindult... A fény egy föld fölött lebegő tárgyból áradt, ám hirtelen villanással kialudt. A pásztor szaggatott lélegzettel, értetlenül bámulta, majd leroskadt. Azt már nem vette észre, hogy apró, gyerekeknek tűnő szürke emberek figyelik őt hatalmas, kifejezéstelen szemekkel. A VAROS (Részletek) Mikor magához tért, szurokfekete sötétség vette körül. Nem, nem teljes feleszmélés volt ez, inkább lebegés egy bársonyos simaságban, megfoghatatlan furcsa állapotban. .. Az idő megszűnt létezni, minden egybeolvadt a hódító kavargásban, megnyugtató lágy zsongásban... S mintegy varázsütésre ismeretlen tájak és emberek jelentek meg előtte, hihetetlen valósághűséggel. Hallotta a tenger moraját, a sirályok vijjogását, látta a felkorbácsolt vad hullámok kitartó táncát. Tovább haladva érezte a sivatagi szél lehelletét, az arcába vágódó tüzes homok pokoli melegét... s valahol, valahol a távolban meglátta... a VÁROST. Lábai elbizonytalanodtak, de az égi belső hang egyre csak suttogta: menj, Menj, MENJ! Ekkor hirtelen elhatározással, s önfeledt mosollyal ugrott az életbe. Játszi könnyedséggel lebegett egyik háztól a másikig, ujjongva: - Hát itt vagyok, itt vagyok végre! Örömtől mámoros arccal hagyta magát sodortatni a tömeggel. Élvezte a kapkodva elfogyasztott reggeliket, a nyüzsgő embereket, az áruházak csillogó fényreklámjait, a villamosok éles csöngetéseit, az utcalányok hívogató mosolyát, a részegek mulattató botorkálá- sát. Rácsodálkozott a virágárusra, a komoly tudósra, a morzsákat csipegető galambokra, a játékos kutyákra, a kóbor macskákra. Kíváncsian bekukkantott a pék boltjába, az asztalos műhelyébe, a színész öltözőjébe, az utcaseprő ruhásszekrényébe, az igazgató irodájába. Nem bírt betelni az ezerféle autócsodával, az éjszakai bárokból kiszűrődő vidám hangokkal, a táncosnők könnyed szökdeléseivel, a cigarettafüstös kávéházak barátságos melegével, a színházak titokzatos sötétjével... Egy idő után azonban érezni kezdte a benzingőztől nehéz levegő nyomasztó súlyát, a savas eső ízét, az emberek nyugtalan lelkének apró vibrálását, az irigység, kapzsiság, álszent hajbókolás állandó jelenlétét. Látta a koldusok néma könyörgését, a kisemmizettek fájdalmas mosolyát, a durván sárba taposottak keserű belenyugvását. Megdöbbentette a rideg közönyösség, a tettetett jó szándék, az álszent együttérzés, a hazug ígéret, s az emberek maradék tisztaságát lassan-las- san elbontó szenny. . Mint egy mámorból ébredező részeg, kezdte felfogni e sokarcú csillogás kietlen sivárságát: a Város, miközben kitömi igyekezett börtönéből, végleg megrekedt a szabadság fogságában. A pásztor lesújtva állt, köny- nyes szemmel és összetört álmaival, majd hátra sem pillantva indult el vissza. Vissza az úton, az ezüstszál mentén, saját egyszerű otthonába... C sak azt érezte, hogy leikébe a tökéletes nyugalorrr és elégedettség költözött, feledésbe taszítván egy régi hangot: menj! Menj! MENJ!! (A Balassi Asztaltársaság idei irodalmi pályázatán első díjat nyert műből.) Haga Tivadar Emlékképek a szentkúti Szent Anna-búcsúból Hallgass meg, Istenem! A szent ostyára fegyelmezetten várnak az áldozni kívánók A z Anna-napi búcsúnak rangja van a szentkútiak sorában. Ugyanúgy nagybúcsúnak számít, mint a pünkösdi. Egyedül a nagy- boldogasszonyi a rangosabb, az a főbúcsú és három napig tart. Idén is ezrek zarándokoltak el egy hete Szentkútra, hogy eleget tegyenek vallásos buzgalmuknak és az egyházi törvényeknek. Jézus és ifjú követője Az atya óvó-védó' szárnyai alatt Indul a körmenet A szentkúti víz ezúttal is enyhet ad Nagy fény ellen is véd az ernyő Nagyapám mindig felszegte fejét. Huncut volt s hetyke, aki sose fél. Hermes utóda, ki nem legyőzi, csak őrzi a marhát... Villant a szarv - a völgyön tárogatóhang már sose hallik. Holdtalan éjen nagyanyám fújtató bikáról álmodik. Ajtómon még be se léptél, s már kérdem, mikor jössz újra. *** Várok rád, miként Hans Schnier kedvesére, magányos bohóc a pályaudvaron. Maszkom lemostam, s ha arra jársz majd szívedért nyújtom kalapom. (A szerző szintén a salgótarjáni Balassi Bálint Asztaltársaság tagja. Valamennyi itt olvasható írás, illetve látható illusztráció az Asztaltársasági Füzetek legfrissebb: III. évfolyam 2. számában jelent meg.) Galajda Judit versei Rekviem A torreádorok lahajtott fővel járnak. Büszkék, de nem gőgösek: félvén a halált. Gilgames sarjaiként szembe- szállnak dühödt bikákkal, s ha végleg elmennek, sír a gitár. Pillanatok Dajkád leszek. Démétérként fürösztelek, tüzemben tündökölsz százszorta szebben. Kölyköd leszek, Csínyeimért szíved csücskébe térdepeltetsz, csókodtól sebeim behegednek. Társad leszek, s ha Hádésznak érünk, új testet öltve újra élünk agg birságakként, ölelkezőn. *** A férfi, akinek, ha fájt is, Azt látni kellett volna, milyen fenségesen gördült ki ez a monstrum arató-cséplő gép az udvari rejtekéből, ahol rejtve a kíváncsi szemek elől ápolgat- ták, szerelgették, hogy mire megérik a gabona, készen álljon a munkára. És íme, próbára indították. A házak szegélyétől alig egy ug- rásnyira, akár egy ragadozó. Óvatos lassúsággal, szinte haragos motorzajjal közelítette a sárgán csörgő árpatáblát. Igaz, a kis apró parcellákat kín- nal-bajjal kerülgetve haladt a célja felé, le is taposva a közeli krumplifold csücskét, de elérte az árpát. Akkor a motor hangosan felzúgott, a kombájn asztala a földre ereszkedett, a vágókések veszett táncba kezdtek és falták a kalászokat. A gép fülkéjében szinte meg- istenülve, merev tekintettel a nyomvonalra ült Kiss Rezső, a kombájn vezetője. Feje kendővel bekötve. Arcán feszültség, keze keményen a kormányon. Milári Vencel az árpatábla felső csücskén állt. Szoborme- rev tekintetével csak a gépet látta, meg a vezetőjét. A szíve hangosan dobolt az izgalomtól. Mindkettőjük feszültsége akkor enyhült meg, amikor a kombájn szerencsésen az árpatábla felső végére ért, ahol szuszogva, dö- högve, porfelhőt okádva magából, megállt. Rezső intett az őt követő pótkocsis traktorosnak, hogy álljon a kombájn mellé. Vencel is oda sietett, várta, hogy Rezső kiengedje az elcsépelt termést a kombájnból. Tudták, most dől el minden: jó-e a gép, vagy nem? Akár a zenekari nyitány, olyan csengő-bongó hanggal ömlött a frissen csépelt mag a kibélelt pótkocsiba. És tiszta, fényes volt. Milári Vencel arca kipirult. Belemarkolt a termésbe, karját magasba emelte, markából sugár módjára hullottak vissza csengő hangon az árpaszemek. Vencel arca kiderült, de az átélt izgalomtól még pergett a nyelve.- Gyerek, gyerek, mit mondjak, sikerült... Gyerek? Kiss Rezső igazi férfi ember, ha életének ezen a felén is van. _ Motorszerelő, munkanélküli. Ő is a terményt vizsgálta. Vidáman nézett Milári Vencelre, akit atyai barátjának tartott, mert korban két évtizeddel is előtte jár. Tisztelte őt, mert ez az ember amihez nyúlt, abból csak haszon lett. A gabona látványától és a gép teljesítményétől majdhogynem elgörbült a szája. Csak nyögni tudott.- Sikerült... Azóta már jó néhány hét elmúlott. Beért a tiszta búza is és ORBÁN GYÖRGY ILLUSZTRÁCIÓJA Maruzs Éva Az üzenet című fantasztikus novellájához. Mindkét szerző a salgótarjáni Balassi Bálint Asztaltársaság tagja.
