Nógrád Megyei Hírlap, 1994. január (5. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-15-16 / 12. szám
1994. január 15-16., szombat-vasárnap KULTÚRA - MŰVÉSZET HÍRLAP 7 Minden házban kocsonya - Lakodalmak farsangkor Január 16-a: Mikszáth Kálmán születésnapja Mátraalján, Őrhalomban kolbászlevest főztek Elmentek a maskarások, nincsenek már fonók Ú jra itt van a farsang, a vidámság, a szóráto- zás, a nagy mulatságok évadja, amely vízkereszttől hamvazószerdáig tart. Álarcos, tréfás felvonulások, karneválok zajlanak, és ilyenkor tartják a legtöbb lakodalmat is. Ősidőkbe visszanyúló hagyományvilágról van szó, amely már a tavasz, a természet újjászületésének jegyében áll, mintegy „segíti” azt, mágikus, szakrális elemekkel tarkított eseményekkel. Persze az „előkészítés” már Luca napján, karácsonyestén, újévkor, a regöléskor, az aprószenteki vesszőzéssel, korbácsolással, stb. megkezdődött. A farsang csak fölteszi a koronát e színes és ez idő tájt szinte folyamatos eseménysorozatra. Most már tényleg időszerű a télkihordás, téltemetés. A tél és a tavasz jelképes küzdelme az óév temetésével kezdetét vette, farsang farkán aztán be is fejeződik. K ésőbb aztán sok helyen, így a palóc tájakon is elkészítik a telet jelképező bábut, amit aztán elégetnek, vagy vízbe fojtanak majd. A palóc kiszejárás is e körbe tartozik. Miként azt Manga Jánostól, vagy Schwalm Edittől és másoktól is tudjuk, a lakodalmak, fonóházi mulatságok zajlottak ilyenkor a palócoknál. Schwalm Edit írja a Palócok harmadik kötetében (Eger 1989), hogy: „A tulajdonképpeni farsang, amit farsang farkának, farsang háromnapnak, illetve háromnapnak neveztek, a három utolsó nap volt: farsangvasárnap, farsanghétfő és farsang- kedd.” Több helyen ezt hívták kövérhétnek, csütörtökjét zsíroscsütörtöknek agy böj t előtt tehát jókat ettek-ittak, vigadtak. Legtöbb helyen disznót is vágtak. Csaknem minden házban kocsonyát főztek, pampuskát, zsíros pogácsát, heröcét sütöttek, például Mátraalján, Orha- lomban kolbászlevest főztek. Nagy volt ilyenkor a vendégjárás. Ugyancsak Schwalm Edit írja Manga Jánosra hivatkozva, hogy: „A farsangi bálnak, ivónak, iának, húshagyó kedden éjfélkor a harangszó vetett véget. Utána indultak el a maskarások tojást, kolbászt, valamint szalonnát és italt gyűjteni, amit este közösen fogyasztottak el, amikor egy idősebb asszony megsütötte nekik.” Az ekkori fonóbeli vendégeskedéseket pedig Lajos Árpád írja le igen részletesen. A fonóházi csemegékhez tartozott például a pattogatott kukorica, az aszalt gyümölcs és a mónár- kalács. A felnőttek és a gyerekek háromnapos farsangi mulatsága az első világháború után megszűnt. Azért napjainkban is léteznek bohókás hagyományok, úgyszólván mindenütt megrendezik a bálokat, mulatságokat, van zene és tánc, étel és ital is akad bőséggel. Az a fontos, hogy legyen hozzá egészség, jó kedv és békesség is. - ér Az írói birtok, Horpács lehetne a „magyar Jasznaja Poljana” Horpács. A Szontagh-kúria jelenleg üresen álló épülete, amelyet az író 1904-ben vásárolt meg Mikszáth Kálmán 1847. január 16-án született a Nógrád megyei Szklabonyán (ma Szlovákia). A legnevesebb nógrádiak közé tartozik. Az irodalomtörténet a dzsentri, a bomló úri világ legkitűnőbb realista ábrázolójaként tartja nyilván. T anulmányait Rimaszombatban, Selmecbányán és Pesten végezte. A rima- szombati és a selmeci diákévek alapvetően formálták gondolkodását, sok kedves emlék fűzte ezekhez a városkákhoz, ezek elbeszéléseiben is gyakorta megjelennek. Aztán beiratkozott jogásznak a pesti egyetemre. Ezek az esztendők (1866-70) eléggé homályosak. Balassagyarmatra került, megyei szolgálatra készült, tb. esküdt lett Mauks Mátyás szolgabíró irodájában. Főnöke leányával, Mauks Ilonával itt szövődik élete nagy szerelme. 1873-ban indult a Nógrádi Lapok, amelynek főmunkatársa lett, tárcái nagy népszerűségre tettek szert. Ezek a kezdeti sikerek végérvényesen az írói pályára terelték. Később Szegeden és Pesten újságíróskodott, képviselő lett, tagja a Petőfi és a Kisfaludy Társaságnak. Mikszáth Kálmán a legtermékenyebb írók közé tartozik. A kiegyezéstől a millenniumon át szinte az első világháborúig terjedő kort ő ábrázolta a leghitelesebben. A kor társadalmának főként két rétegét, a falusi népet és a süllyedő nemességet ábrázolta. Kifogyhatatlan mesélőkedve mély humanizmussal, varázslatos és közvetlen stílussal, áradó humorral párosult. A tót atyafiak-ka\ és A jó pa- lócok-kai tűnt föl a magyar irodalomban. Ezek, s a többi művei hamarosan világsikert arattak, sok-sok nyelvre lefordították őket. Csupán jelzésként említünk néhányat legismertebb művei közül: Két választás Magyarországon, Új Zrínyiász, Beszélő köntös, Szent Péter esernyője, Beszterce ostroma, A gavallérok, A szelistyei asszonyok, Különös házasság, A Noszty fiú esete Tóth Marival, és így tovább. Szontagh Pál, Madách Imre barátja horpácsi birtokát műveinek szerzői díjából vásárolta meg 1904-ben. A Szontágh-kú- ria közvetlen szomszédságában 1907-ben klasszicizáló stílusú kastélyt építtetett, ahol élete utolsó éveit töltötte. Utolsó hónapjai 1910-ben forró ünnepléssel teltek, a „nagy palócot” fényesen megünnepelte a nemzet - a szeretett Nógrád vármegye is - negyvenéves írói jubileuma alkalmából. Szülőfaluja nevét Mikszáthfalvára változtatta. M unkássága és élete napjainkban is az élő irodalmi hagyomány része. Szobrok, emléktáblák díszítik a nógrádi köztereket, Horpácson emlékmúzeum várja a látogatókat. Nevét intézmények vették föl, a megyében Mikszáth Kiadó és Mikszáth Társaság működik, s ma is a legolvasottabb írók közé tartozik. Réti Zoltán balassagyarmati festőművész akvarellsorozatot készít az író elbeszélései alapján. Jeles irodalomtörténészek szerint Horpács lehetne a jelenleg üresen álló épület fölhasználásával is a „magyar Jasznaja Poljana”. A világhírű orosz író, a Háború és béke szerzője, Lev Tolsztoj idős korára visszaköltözött Jasznaja Poljana-i birtokára, ahol sírja is van, s ami azóta az irodalom- kedvelők zarándokhelye. -th A „nagy palóc”-ról sok korabeli portré készült. Közülük a fenti az egyik legismertebb A Hild-érmes települések sorában: Salgótarján Az otthon melegét sugárzó könyv Dr. Praznovszky Mihály vallomása A város él... - mondja dr. Praznovszky Mihály, Salgótarján szerelmese A Hildérmes városok sorozatban múlt év végén megjelent a Salgótarján című kötet az Építésügyi Tájékoztatási Központ Kft. kiadásában, a város önkormányzatának közreműködésével. A könyvet dr. Praznovszky Mihály, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Nógrád és a város nagy szerelmese írta. A fény- képfelvételeket Bencze Péter és Buda László készítette. Természetesen korábban is írtak már könyveket Salgótarjánról, az Y alakú völgyben fekvő városról. Ezek sorában „klasszikusnak” számít dr. Dornyay Béla: Salgótarján és a Karancs-Medves-vidék részletes kalauza című műve, ami 1929-ben a szerző kiadásában jelent meg, s nyomatott Végh Kálmán (A Munka) itteni könyvnyomdájában. Hosszú évtizedekig ez volt az alapmű, s ma is könyvészeti ritkaságnak számít. Az eltűnt város A régi, azóta csaknem teljesen eltűnt városról olyan részletes leírást nyújt, amit azóta sem haladtak meg. Néhány turisztikai és egyéb kiadványt nem számítva csak a várossá alakulás ötvenedik évfordulójára látott napvilágot 1972-ben Szabó Béla szerkesztésében a következő fontos könyv, a Salgótarján története. Ezt a Csík Pál elnökletével működő szerkesztő bizottság, illetve szerzői közösség írta. A szív hangja Dr. Praznovszky Mihály mostani könyve több mint újabb két évtized eltelte után jelent meg. Előszavában dr. Zsély András polgármester „különös individuális szakkönyv”-ként jellemzi a könyvet. Ez a megjegyzés igen találó. A szakkönyvi jelleget a többi között a felhasznált források nagy száma, ismerete, illetve földolgozása jelenti, ide értve például az önálló történeti, gazdaságtörténeti, szociográfiai, építészeti stb. könyveket, a cikkeket és tanulmányokat, továbbá a különböző városfejlesztési és -rendezési terveket. Ezt a tárgyismeretet erősíti az, hogy a szerző Salgótarjánban töltötte gyermekkorát, felnőttkorának jó részében pedig muzeológusként, s más fontos közművelődési posztok ellátójaként vett részt hosszú időn át a város mindenkori jelenének formálásában. Tehát belülről ismeri Salgótarjánt. Mindezen kívül legalább ilyen jelentős, hogy az ismerethez megindító ragaszkodás és szeretet társul, amely még a könyvben előforduló ki- sebb-nagyobb pontatlanságokat is feledtetheti. Az olvasót úgyszólván az első mondatoktól kezdve elvarázsolja az a közvetlen és meleg hangvétel, amely- lyel Praznovszky Mihály a városról ír. Különös „szerelmi val- lomás”-nak is beillik ez a könyv, amelynek legszebb fejezetei szépirodalmi műben is megállnák a helyüket. Kicsit úgy is olvastam, mint például Szabó Zoltán Cifra nyomorúság című szociográfiáját, amelyen át-átütnek a szépirodalmi értékek is. Azzal a különbséggel, hogy Szabó Zoltán mégis csak „kívülről” jellemezte a korabeli Salgótarjánt, Praznovszky Mihály pedig személyes emlékeit sem titkolva mondja el vallomását az „elveszett Város”-ról. „A Várost én vesztettem el. Azzal, hogy mindketten felnőttünk, nagykorúak lettünk” — írja. Majd kissé később így folytatja: „Nem az életkorom vesztette el ezt a várost, hanem a történelem ... Városnak lenni nem statikus állapot. Kellek hozzá én, kellenek az ősök, a hajdanvoltak s a leendők, azaz az Életnek nevezett folyamat. S kell hozzá egy város is. Amelyik volt, van és lesz Út a jövőbe A könyv fejezetei erről a szeretett városról szólnak. így a földről, amelyen épült, a várról a hegyek között, a völgyben lévő jobbágyfaluról, az iparosodásról, a zajról és a füstről, az egymás mellett élő „három városról”, kolóniákról, a folyamatról a triano- nitól a sztálini városig, aztán a későbbi városrendezési tervekről, a modem városrészekről, külön a Fő térről, a tervekről, a jelenről és a jövőről, ami talán pillanatnyilag bizonytalannak látszik, a szerző azonban tudja, hogy a város él. T. E. Salgótarján madártávlatból. A sokat vitatott város tavasszal (archív) Fotó: R. Tóth Sándor Fába faragja a híres költőket Az alkotó legjobban a körtefát kedveli Szomora Kálmán szobrai Szomora Kálmán S zomora Kálmán cigány faszobrász 1938-ban született Salgótarjánban. A Zöldfa utcában él, feleség, öt gyerek veszi körül. Maguk is hatan voltak testvérek. Két osztályt végzett a Madách gimnáziumban. Vasesztergályos, nyugdíjaztatásáig huszonöt éven át a a Salgó- gépnél dolgozott. Legutóbb tavaly állította ki szobrait a zagyvapálfalvai Arany János Általános Iskola és Szakiskola galériájában. Az egyik, a Pipázó asszony úgy állt a mesterséges fényben, mintha örök idők óta ez lett volna természetes környezete. Lurkók, fiúk, lányok rohangáltak, hangoskodtak körülötte, talán észre se vették, ő azonban így is „ügyelt rájuk”. A másik, az Asz- szony madárral talán másra figyelt. Talán éppen a madárra. S ha nem is fogalmazta meg magában, elképzelte a madár röptét, a levegőég tágasságát. Korántsem ez volt Szomora Kálmán bemutatkozása. Huszonöt éve faragja szobrait az észak-magyarországi nagy faragó hagyományt folytatva. Salgótarjában is több tárlata volt már. Ezen kívül Kecskeméten, Tatabányán, Hajdúszoboszlón, Tokajban, Visegrádon, Ba- latonszemesen és másutt is bemutatták műveit. Ezek között nemcsak cigányemberek találhatók. A régi pásztorfaragók hagyományait követve a teljességre törekszik, érdeklődése is sok irányú. Kifaragta már például Petőfi Sándort, II. Rákóczi Ferencet, István királyt, László királyt és másokat.-Tervezem az összes híres magyar költő szobrának elkészítését — jegyzi meg. — Valamikor verseket is írtam, szeretem az irodalmat és a történelmet, sokat lehet tanulni belőle. De Szomora Kálmán legalább ennyit tanul művészete anyagának, a fának az ismeretéből is. Már régóta tisztában van a fa minden csínjával-bínjával. Azzal is, melyik fával hogyan kell bánni. Sokféle fával dolgozott és dolgozik, körtefával, diófával, hársfával, vadkörtefával.- Legjobban a körtefát szeretem — mondja. Most boldog.- A városi önkormányzattól szép műtermet kaptam, kitűnő faanyagot és gépeket is. Ez lehetővé teszi, hogy nagyobb méretű szobrokat is készítsek. Ez a dédelgetett tervem. Az anyag, a jó szerszámok segítenek ebben. A többi kizárólag rajtam múlik. Tudom, hogy nagy-nagy örömöm lesz ebben a munkában is, hiszen azt csinálhatom, amit igazán szeretek.
