Nógrád Megyei Hírlap, 1993. május (4. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-29-31 / 124. szám

4

ÜNNEPKÖSZÖNTŐ

1993. május 29-31., szombat-hétfő

Az emberhez méltó élet ünnepe

Pünkösdi beszélgetés dr. Seregély István egri érsekkel

A kevésbé ismert egyházi ünnepek közé tartozik a pünkösd. A templomokban és a hívők otthonaiban megemlékeznek a róla, de ezenkívül többnyire még azt sem tudják, hogy voltaképpen mit is jelent ez, pedig hétfője üjra munkaszünette vált. A jeles nap alkalmából kerestük föl dr. Seregély István egri érseket, a

S

ár Katolikus Püspöki Kar ét, akitől arról érdeklődtünk először, hogy honnan is ered a pünkösd, s mi a mai tartalma.

— Az emberiség egyik legrégebbi ünnepe ez — mondja. — Múltja visszanyúlik azokra az időkre, amikor Mezopotámiában, a mai Közel-Kelet tájain az aratás idején az életet ünnepelte a jövő biztonságát, a betakarításnál a munkája eredményét tapasztaló ember. Ezt tette az Ószövetség, az immár bibliás kinyilatkoztatás: a Sión hegyén kihirdetett tízparancsolat az emberhez méltó élet ünnepévé. S végül pünkösdkor a Szentlélek eljövetele a kereszténység számára az egyház születésének, az örök életre vezető emberi életútnak az ünnepe lett. Az életnek ez a hármas ünnepe ma sem veszítette jelentőségét. Ha pünkösdkor nálunk nincs is aratás, az emberi életért végzett minden munkára kérjük az Isten áldását. A tízparancsolat ma is az emberhez méltó élet alapja, és boldog az a család, az a nemzet, amely ezeknek a törvényeknek alapján építi fel életét, s tervezi meg jövőjét. A keresztény ember tudja, hogy nem erre a világra teremtettünk. Ezért az eljövendő örök életet munkáló Szentlélek ünnepén kéri a mindenható Istennek az ajándékát, a Krisztust követő és a krisztusi feltámadást elérő élethez.

— A keresztség, az első áldozás, majd a bérmálás során válik a katolikus ember tudatos tagjává a krisztusi közösségnek, részesül a Szentlélek éltető erejében. Mi ennek a folyamatnak az értelme?

— Ezek a beavatás szentségei. Annak az életformának a megvalósításához adják meg Isten segítségét, kegyelmét, erejét, amelyet a Szentlélek által már kétezer év óta az emberi élet fölemeléséhez és az örök üdvösség megvalósulásához kéri az ő népe. Miben áll ez a keresztény élet? A mindenható Isten Krisztusban útmutatást adott, hogyan érdemes élni az általa teremtett világban. Ezért első feladat Krisztusnak az utánzása, követése. Mivel Jézus Krisztus csak egy nemze- déknyi életet vállalt ezen a Földön, a keresztényi élet továbba- dása a másik feladat. Nemzedékről nemzedékre meg kell őrizni a krisztusi eszményt és életutat az egész emberiség javára és boldogulására. A Szentlélek az emberi erőt — amivel Krisztust akarjuk utánozni és küldetését folytatni — teszi hatékonnyá, megvédi a tévedéstől és az elmúlástól.

— Milyen szerepet tölthetnek be a világi hívek az egyház életében, mekkora részt vállalhatnak feladataiból?

— Azoknak kell vállalnia a Krisztust követő életformát, akik a tanítványainak nevezik magukat. Mivel az egyházban a hívek és a papok egyaránt Jézus tanítványai, a Krisztus-követés és a küldetés minden hívő embernek egyformán az életprogramjához tartozik. Természetes, hogy se papnak, se világi hívőnek nem kell túllépnie a. saját életének és hivatásának a kereteit a megvalósításban. A világi hívő családjában követője, tanúja Krisztusnak. A papnak pedig a rábízott plébániának vagy egyházmegyének keretében kell ezt a szolgalatot vállalnia. De nem a rájuk bízott terület nagyságától, a gondjaira bízott emberek számától, hanem az elkötelezett életüktől és hivatásuk teljesítésétől függ az, hogy egy családban, egy országban vagy egy korszakban Jézus Krisztus evangéliumának a világossága hatékonyan beragyogja-e az emberi életet, és elő- segiti-e az emberiség előrehaladását és üdvösségének megszerzését.

— A pünkösdi gondolatban benne rejlik az egység, hiszen a Szentlélek által az apostolok hallgatóik nyelvén beszéltek,

„...ezen a \ ilágon a jónak a győzelmét ígérte meg a teremtő Isten” — hangsúlyozza az egri érsek

szólhattak. Ma milyen esélyei vannak a nagyon hiányolt egységnek?

— Az egység isteni érték. És ezért az Isten képére és hasonlatosságára teremtett embernek is erre kell törekednie. Tudjuk azonban, hogy a világ a fejlődés állapotában van. S minden fejlődésnek vannak elhajlásai. Az emberiség életét végig fogják kísérni a szakadások, a megoszlások, a másként gondolkodók próbálkozásai. Az egység annyit jelent, hogv Isten nem engedi az ő embert üdvözítő terveit letérni a megvalósítás útjáról. A hívő ember, aki az egész emberiség javára, Isten szándéka szerint az emberek javára és üdvösségére fordítja életét, munkáját és tehetségét, s ehhez kéri Istentől a segítséget, ezt az egységet munkálja. Az örökkévalóságban lesz alkalmunk meglátni azt, hogy az egység kibontakozása milyen megállíthatatlanul haladt végig az emberi történelem minden évszázadán és évezredén.

— Határainktól nem messze polgárháború zajlik. Hogyan lehetne megtalálni a békét, az embereket megosztó ellentéteket csökkentem?

— Sajnos háború van, nagyon is közel hozzánk. Bennünket nemegyszer aggodalommal tölt el. A háború mindenképpen szerencsétlenség, az emberi bűnnek és gonoszságnak állandó meg- sokszorozója. Hogyan lehetne megszüntetni? Nem hiszem, hogy valami csalhatatlan választ lehet adni erre a kérdésre, mert azt nálam okosabb emberek is kitalálták volna. Meggyőződésem szerint a háború megváltoztatja az emberek gondolkodás- módját. Visszaveti okét a jelenlegi, már elért, emberhez méltó eletútról, a bosszúálló, a másik életére törő, agresszív, nemkívánatos magatartáshoz vezet, amelynek célja a gyűlölet, a bosz- szúállás, a másikénak a jogtalan megszerzése. Ennek talán a nagyhatalmak tudnának véget vetni, akiknek rendelkezésére állnak a szükséges eszközök, de áldozat nélkül az sem menne. Ők meg tudnák szüntetni a fegyvergyáraknak a haszonkereső, a há- borúskodókat fegyverrel ellátó felelőtlenségét. Mi ezt nem tudjuk megtenni — kis nemzet egyáltalán nem tud rá vállalkozni —, így attól félek, hogy ez a háború úgy végződik, hogy az egyik felet teljesen tönkreteszik.

— A Szentlélek eljövetele

után, az egyház kialakulásakor létrejöttek azok a keresztény közösségek, amelyek szociális értelemben is igyekeztek szolidárisak lenni. Mai világunkban hogyan gondoskodhatnánk a szegényekről, a mélyülő gazdasági szakadékon emelhető-e híd? " r !' t

— Ugyanúgy része az emberiség sokféleségének a szegénység és a gazdagság problémája. A keresztény gondolkodás, amely minden embert egy eszköznek tekint, és az Isten gondoskodó szeretetét teszi mintává és követendő példává minden ember számára, még nagyon, messze van attól, hogy hatékonyan tenni tudjon világunk önzése ellen, a szegények és gazdagok között egyre mélyülő szakadék megszüntetéséért. Amire lehetősegünk van, az a keresztény kari- tász immár évszázadok óta eredményesen működő, nem látványos, mégis — sok emberi keserűséget megszüntető fáradozása. Hála Istennek, minden emberi közösségben többen vannak, akik az élet gondjai val szerencsésen megküzdenek. Kevesebben vannak, akikre ránehezedik a megoldhatatlan gond és a szegénységnek az eletet is veszélyeztető terhe. Ilyenkor kell a keresztényi összefogásból megteremtem azokat a feltételeket, amelyek segítik az akár betegség, akár munkanélküliség, akár más nyomorúság folytán köztünk lévő emberi szenvedés enyhítését. A keresztény szociális tanítás — amely egyre több dokumentummal rendelkezik — útbaigazítást tudna adni az emberiség sorsáért felelős vezetőknek és a közhatalom más résztvevőinek, hogy keressék a megoldást a jelenlegi szociális bajokra. Nem vágyók szociológus, hogy ezeket a dokumentumokat egyes esetekre alkalmazva tudnám ismertetni. De erre vannak a keresztény szociológiai intézetek, s ezt a célt szolf

álja a keresztény lelkipásztor- odás is, hogy ezeknek az igazságoknak egyre több hitelt szerezzen. Az már sajnálatos baja az emberiségnek, hogy akik ebben tenni tudnának, nagyon függetlenítik magukat a gondviselő Isten, Jézus Krisztus útbaigazításától, ma is eligazító tanácsától.

— Mit kíván az Érsek Ür ezen az ünnepen azoknak, akik e sorokat olvassák?

— Bízzanak a jövőben, mert ezen a világon a jónak a győzelmét ígérte meg a teremtő Isten. A Bibliában, Noé szövetségében a szivárvány úgy szerepel, mint Isten gondoskodó szeretetének a jele, nogy az emberiség nem pusztulhat el ezen a világon. Azóta az Istennel kötött minden szövetség mind ennek a gondviselésnek az üzenetét képviseli. Én ennek voltam a hirdetője egész életemben, és soha nem is csalódtam benne. Kívánom mindazoknak, akik pünkösdöt ünnepelnek, hogy ugyanerre a biztonságra és bizonyosságra tegyenek szert.

s «— Köszönjük a beszélgetést!

1 1 ■ v r / • i í

v V Gábor László

Pilinszky János:

A kegyelem gyümölcse

A baleseti statisztika szerint mindig súlyos napoknak számítanak. Szóhasználatunkba lassanként bevonul az „ünnepi bal- eset”-ek fogalma. S ez annál szomorúbb, mivel az ünnep nem utolsósorban a munka utáni pihenőt, megnyugvást jelenti. Ha el is tekintünk az ünnepnapok szakrális tartalmától, a kapkodás, rohanás tisztán formailag is idegen tőle.

De a statisztika azt mutatja, hogy az ünnep sokak számára egyre inkább a napi felelősségből az ünnepi felelőtlenségbe való menekülés szerepét játssza. Az ünnep olyanfajta világméretű devalválódásának vagyunk tanúi, mint ahogy a szerelem gazdag formáinak lefoszlásával színre lépett a nyers erotika, s a természetes nevében polgáijo- got és publicitást nyert a természetellenes.

Az ünnep, s a keresztény ünnep mindenekelőtt a pihenés, a hálaadás, a megszentelés napja kellene hogy legyen. A „kikapcsolódás” erre kevés; hiányzik belőle az ünnepteremtő erő. Valójában „bekapcsolódásnak” kellene lennie. A modem munka szükségszerű megosztottsága

után az ünnep az élet egészébe való visszatalálás lehetőségét kínálja.

Ünnep — ünnepélyes. Még a nyelvészkedő elemzés is azt bizonyítja, hogy az igazi ünnep tempós és ráérős; nem kapkod, királyi nyugalommal bánik az idővel. (A keresztény ünnepnek az öröklét visszfénye biztosítja ezt a „többletidőt”.)

Ha az ünnepnek van mozgásmintája, mozgásmodellje, az semmiképp se a rohanó gép, hanem a virágba boruló fa. A növények képzeletünkben egyszerre mozdulatlanok, s ugyanakkor villámcsapásszerűen, egyik napról a másikra öltenek lombkoronát. Ők a szellemi munka, a lelki erőfeszítések, s a napok családjában az ünnepek szimbólumai közöttünk. A láthatatlanul halmozódó erőfeszítések, s a kegye- lemszerűen megjelenő bőség jelképei — „mozgásmintái”.

Igaz — hogy játékos gondolatmenetünket tovább játsszuk —, a film bűvészkedésével sikerült a növények „mozdulatlan mozgását” is láthatóvá varázsolnunk a mozivásznon. De az ilyen oktatófilmek, amiken szemünk láttára, néhány pillanatba sűrítve

nyílnak ki a virágok — semmit se lepleznek le, és semmit se feledtetnek el a növények gyönyörű és ünnepélyes mozgásából, ami a szívünkben él.

De valóban ott él? Abban, hogy a városi ember még az ünnep tempó vételét is kezdi elfelejteni, bizonyára szerepet játszik az is, hogy élete kiszakadt a növények környezetéből. Keserű humorral azt mondhatnánk, hogy a mai ember legfőbb kísértése, hogy olyanná szeretne lenni — mint az autója.

Viszont az is igaz, hogy vissza- visszavágyik a „zöldbe”. Valószínűleg azért is rohan ünnepenként a szabadba, vissza a növényvilág elvesztett paradicsomába. De ez még nem elég. Nem elég visszarontani az édenkertbe. Szeretni is kell a növényvilágot, tanulni is kell tőle. Elsősorban a tempót, az ünnep ünnepélyes tempóját. A lélek hosszú és látszólag mozdulatlan készülődésének az ütemét — s a virágba borulásét, mely gyorsabb minden gyorsaságnál. Egyszerre csak itt van, mint a kegyelem gyümölcse, mint egy ünnepélyes villámcsapás, az örök és a pillanatnyi ajándékaként.

Teremtő Lélek

A világegyetem keletkezéséről széles körben elfogadott az ősrobbanás elmélete. A világegyetem 15-20 milliárd évvel ezelőtt keletkezett az ősrobbanás, a „nagy bumm” következtében, ahogy a tudományos szleng nevezi. Az események rendkívül gyorsan mentek végbe. Az idők kezdetén a világ- egyetem különféle szubatomi részecskék keverékéből és a sugárzás fotonjaiból állott. Hőmérséklete 100 milliárd fok volt. Egy másodperccel később a hőmérséklet 3 milliárd fokra csökkent, és megindult a stabil hélium atommag képződése. Három perccel később a világegyetem tágulása folytatódott, s a hidrogénből és héliumból csillagok és galaxisok kezdtek kialakulni.

Az ősrobbanáshoz hasonló a lélek történetében a pünkösd ünnepe. Volt egy beijedt, apró közösség, amely édes emlekeket őrzött a Mesterről. Félénken összebújva melengették egymás lelkét, és ha bezárkóztak, boldogok voltak. Ám egy vastag fal választotta el őket a világtól, ahová pedig küldettek, és amelynek újjáalakítására kellett vállalkozniuk. Kevesen voltak két ellentétes világ ölelésében, a zsidó és a pogány világban kellett hirdetniük a kereszt evangéliumát. Számuk kicsi volt, de a rájuk bízott szellemi kincs végtelen. Világot átalakító erőt kaptak, örökkévalóságra nyíló energiával rendelkeztek. Hogyan fog mindez érvényesülni?

így jött a nagy robbanás, a megváltás ősrobbanása, a pünkösd, és szétfeszítette a lélek önmaga rakta és ápolta pántjait. A lelkek belelobbantak a végtelenség állandó gyorsulásának lendületébe. A fizikai teremtésnek három perc kellett — mai tudományunk szerint. A Szentlélek felrobbantotta az első pünkösd résztvevőinek lelkében a tapasztalati ismeretek szűk körét, és megvilágosította előttük az örök igazságokat. Egyszerre másképp láttak, mint azelőtt. Most valósult meg a Mester jóslata: „Amikor eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra... Ő majd megdicsőít engem, mert az enyémből kapja, amit kijelent nektek.” Eddig az első hívek Krisztushoz, az emberhez ragaszkodtak. Nem tudták, hogy emberi alakján, szavan, érzelmein, tettein keresztül föl kell emelkedniük az örök és változhatatlan gondolatokhoz, Isten gondolataihoz és világához. Mindeddig jó volt együtt melegedni az ember-Krisztus emlékezeténél, ízlelgetni szavait, érezni baráti köre biztonságát. Most egyszerre tűz lobbant ki az apostolok lelkében, amely felfényesítette, örök távlatokba helyezte a Mester szavait, mely távlatokon Istenhez szárnyalt a lelkűk. A lélek belső ősrobbanása fényesebb volt, mint a keletkező világ 100 milliárdos hőfoka, mert isten fénye ragyogott föl benne.

A pünkösdi tűz fénye olyan, mint amiről Nagy László ír: „Tűz, te gyönyörű, ihlet, mindenség-gyó- kerű, virágozz a vérző madárban, égesd, hogy a sorsot kimondja, nem a hamuvá izzó csontja, virrasztó igéje kell... A tűznek nemcsak világító, melegítő energiája van, hanem égetni is tud. Az első pünkösd után az apotolok kis közössége belátta és hirdette a Megváltó üzenetét Jeruzsálemben és a szomszédos tartományokban. A hívek ideális, meleg családiasságban éltek együtt, a szeretet áldozatos és kisszerű megnyilatkozásai között. Isten gondolata azonban a nagyvonalú és merész igehirdető, eszmeteijesztő, önfeláldozó hősiesség volt. Eszükbe juttatta: „Menjetek az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek... Titeket is üldözni fognak...” A pünkösdi tűz már kezdett emésztem. Az apostolok rövidesen börtönbe kerülnek. Egyelőre megússzák figyelmeztetéssel. István vértanusága, majd Jakab apostol lefejezése előre jelzi, hogy a nagy robbanás tűzvészt eredményez, amelyben az egyen vértanúságának tanúságtételére is szükség lesz. Az első diakónus megkövezése után „nagy üldözés tört ki a jeruzsálemi egyház ellen. Az apostolok kivételével szétszéledtek Judea és Sza- majia tájékaira.”

így a pünkösdi robbanás szétvágta azt a kis odút, amelybe az ősközösség összebújt. Ezerféle repült széjjel. Ma már a Palesztina-kutatásnak nincs lehetősege megállapítani, hol is volt az a bizonyos J „ugyanazon hely”. A pünkösdi tűz energiája szétvetette. Darabjait megtaláljuk Jeruzsálemben is, ^Rómában is, Amszterdamban is, a dél-kínai szigeteken is, Grönlandban is, a legkisebb faluban is,

„\ ilágot alakító erőt kaplak, örökkévalóságra nyíló energiával rendelkeztek”

ahol hangzik a pünkösdi üzenet: „Isten Úrrá és Messiássá tette Jézust.” Az ősrobbanás tovább tart, és gyújtogatja a pünkösdi tüzeket, mert nemcsak a lelkek szentélyei épülnek, hanem a hívő közösségeket befogadó templomok is.

A pünkösdi robbanás szétröpíti a világba az apostolokat is. „Heródes király lefogatta az Egyház néhány tagját, és bántalmazta őket. így például Jakabot, János testvérét karddal kivégeztette... Pétert is letartóztatta... Judeából Cezareaba távozott, és ott tartózkodott.”

Három perc alatt nem lehet új lelkivilágot teremteni, mert a tántorgó emberi elme nehezen áll csillagpályára. De a lelki galaxis állandóan tágul. Kell a világnak a pünkösd tüze. „Tűz, te gyönyörű, jegeken győztes örömű, ne hagyd, hogy vénhedjünk sorra, lélekben szakállasodva, hűlve latoló józanságban, ahol áru és árulás van, öltöztess tündérpirosba, röptess az örök tilosba, jéghegyek fölé piros bálba, ifjúság királya, tűz!” Szent Pál a pünkösdi tüzet gyújtogatta a Római Birodalom kerítésén belül. Ez az a pünkösdi újság, amely megújítja a világot. Ezért imádkozzuk: „Küldd el Szent lelkedet, és újjászületünk, és megújítod a Föld színét.” Erre van szükség napjainkban. „Nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy félelemben éljetek.” Pedig félelemben élünk. Háborúk és harci hírek vesznek körül. Megf

yöngült az Isten? Nem! Mi vagyunk gyöngék a zentlélek befogadására, hogy megújítsa világunkat. „Maga a Lélek tesz tanúságot lelkűnkben, hogy Isten fiai vagyunk. Ha pedig fiai, akkor örökösei is” — egymás között pedig testvérek.

Azt mondják a csillagászok, hogy a világegyetem még mindig tágul. Ha elegendő anyaga lesz, a gravitáció legyőzi a tágulást, a tömegvonzás egymás felé vonja a galaxisokat, és megindul az összehúzódás. Bekövetkezik az ősrobbanás fordítottja, a „nagy reccs”, a fizikai világ összeomlik. Nem tudjuk. Isten nem akart terhelni ilyen kilátásokkal. Inkább meg akart vigasztalni. Ajpünkösd kegyelme nem vezet „nagy reccs”-hez. „Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet együtt sóhajtozik es vajúdik mindaddig. De nemcsak az, hanem mi is, akik magunkban hordjuk a Lélek zsengéit: mi is sóhajtozunk, és várjuk a fogadott fiúságot... Meg vagyunk ugyan váltva, de még reménységben élünk... Ha tehat reméljük, amit pem látunk, akkor váriunk csak türelemmel... Mggmarad az.a reményünk^hogy a múlandóság szolgai állapotából fölszabadulunk Isten fiainak dicsőséges szabadságára.” ; Mik|ős ^