Nógrád Megyei Hírlap, 1992. november (3. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-27 / 280. szám
4 HÍRLAP MŰVÉSZET ÉS TUDOMÁNY 1992. november 27., péntek A negyven perces rádióműsor utolsó részében arról esett szó, hogy Moldova György a magánéletéről nem szeret beszélni a nagy nyilvánosság előtt. Ebben nincs semmi különös, hiszen a legtöbben, hétköznapi halandók így vagyunk ezzel, hát még az ismert személyiségek. Hogy mégis feltűnt ez a kijelentés, annak egyetlen oka van: nevezetesen az, hogy a Valahol, valaki című portréból igenis nagyon sokat tudott meg a rádió- hallgató nemcsak a népszerű íróról, hanem a magánemberről is. Talán a nyilatkozó észre sem vette, de - Szente László felelős szerkesztő ügyes, korrekt kérdéseire válaszolván - alaposan kitárulkozott ország-világ előtt s éppen ez adta a beszélgetés értékét, izgalmát. Hiszen nem lehetett nem odafigyelni, amikor Moldova kőbányai gyermekkoráról beszélt, amely a szegénység ellenére oly sok örömet okozott neki. Politikai pikantériája is van annak a sztorinak, amely a színház- és filmművészeti főiskolán - ahol öt évig Csurka István volt az osztálytársa- folytatott tanulmányainak önkényes megszakításához vezetett 1957 tavaszán, miután nem engedélyezték, hogy a Rajk perről szóló drámát válassza vizsgamunkájának. Azt, hogy nem került börtönbe -mint Csurka- valószínű annak köszönheti: tudták róla. hogy egy jobb szocializmusért - amelyet ma is eszményképének tart - és a nem a Horty-rendszer restaurációja érdekében fogott fegyvert. Moldova kendőzetlenül szólt arról, hogy mit nem bocsájtott meg magának az életében s e történések között néhány ember akaratlan megsértését említette. Nem titkolta azt sem, hogy indulatos, öntörvényű magatartása miatt sok helyütt, sokszor nem szerették s mind a mai napig gyakorta kényszerül egyedül szembeszállni a rá nehezedő nyomással. A saját útján jár s az sem zavarja túlságosan, hogy a társasház - ahol lakik - kertjébe nemrégiben valaki Mol- dova-köteteket dobott be. Ő változatlanul azokkal van, akiknek rosszul megy, akik nehezen élnek, s bár szimpatizál a baloldali gondolatokkal, nem tagja egyik pártnak sem. Olyan ez -mondta-, mint az istenhívő és a vallásos ember közti különbség! Gondolom azzal Moldova is tisztában van, hogy némely gondolatát -például az általa elvi értelmiségnek nevezett réteggel szembeni fenntartását, az egyetemi hallgatóktól való távolmaradását - nehéz elfogadni, de kendőzetlen őszintesége még ezekben a kérdésekben is nagy hatású volt. * * * Egy jó ideje eltűnt a képernyőről az egyik legtehetségesebb, legfelkészültebb riporter Horvát János. Hosszabb-rövi- debb időre különböző vezetői funkciókban jegyezték a nevét, majd két évre külföldi ösztöndíjas lett az USA-ban, s magántanár a Columbia Egyetemen. A minap ismét otthonos közegében, az Öt kicsi indián címmel indult új sorozat mű- sorvezetőjeként jelent meg a TV 1 programjában. Csak gyanítani lehet, hogy ötletgazdaként is ő van a háttérben, az viszont ténykérdés, hogy emberismerete, empáthiakészsége ezúttal is kitűnően érvényesült. A műsor Agatha Christie világhírű krimijének a címét, alapkonfliktusát vette kölcsön, de a műfaját nem. Csakúgy, mint a Tíz kicsi négerben (illetve indiánban), az elegáns könyvtárszobában itt is vadidegenek emberek találkoznak és nem tudják, hogy miként jött létre ez a randevú. Éppen az a teendőjük, hogy egymással beszélgetve kitalálják: mi az a közös nevezője sorsuknak, életüknek, ami együvé „terelte” őket. Az az érdekük, hogy minél gyorsabban fejtsék meg a titkot, hiszen annál több pénz üti a markukat. Egy adás után nehéz végérvényes ítéletet mondani, de életképesnek látszik az új sorozat. Érdekes figyelni, hogy a kiszemelt „indiánok” hogyan keresik a fogódzókat „azonosságuk” felderítéséhez, miként közelednek a célhoz. A néző saját szórakozására önmaga is részt vehet - ráadásul néhány kulcsz- szót kap is hozzá - a megfejtés folyamatában. Élső alkalommal elég nehezen találták ki a résztvevők, hogy az önzetlenségük okán kerültek e műsorba. Nem emlékeztek rá, - oly természetesnek tartották -, hogy az utóbbi évek során valamennyien visszaszolgáltattak egy-egy értékesebb talált tárgyat. Ettől lesz jó ez a rejtvényműsor, hogy emberi, hogy társasjáték, hogy kommunikálni, gondolkodni tanít.- csongrády Holló Színház: Az ember, akinek magnó van az orrában A hülyeség is lehet véresen komoly Gállá Miklós, mint ufó Bálnákról valóban nem esett szó. Ez csupán azért meglepő, mert az előadás előtt bejelentették, hogy így lesz. S lön: a Holló Színház november 19-ei, a salgótarjáni József Attila Művelődési Központ színpadán bemutatott Az ember, akinek magnó van az orrában című darabjában egy elharapott elszólástól eltekintve az említett állattal nem találkozhattunk. De beszélhetünk-e a hagyományos értelemben vett színdarabról? Aki csak egy kicsit is ismeri Hoilóékat, az biztosan tudja már a választ: nem. Az ember, akinek magnó van az orrában produkció abszurd jelenetek laza füzére, mely természetesen „a hétköznapi valóság reális szituációit” jeleníti meg. Például: vevő és eladó szerepe felcserélődik az üzletben; a Földre két különböző bolygóról érkező ufók egymást gyilkolják, s több éltük is van; a színész dalbetétje közben egyszer csak elindul a díszletként szereplő asztal; a temetkezési vállalkozóhoz érkező lány bőröndben hozza elhunyt édesanyját, akit később elfogyasztanak, és még sorolhatnánk az „életszerűbbnél életszerűbb” történeteket. Ám ne tévesszen meg senkit ez, az abszurd színházra oly jellemző képtelenségsorozat. Ha a tragédia egy pillanatba sűrítve mutatja meg az ember hősiességét, bukását, vagy dicsőségét, a nembeliség lényegét, akkor az abszurd ugyancsak egy pillanatba sűrítve láttatja életünk gyarlóságát, a mindenséghez képesti kicsinységünket, a XX. századi lét nevetséges korlátoltságát. A dráma, mint tükör, a tragédiában és az abszurdban végleteket mutat a közönségnek, nagyságot és kicsiséget. A jelenetek igazi poén nélküliek, „befejezetlenül” lógnak a levegőben, mint ahogy képtelenség frappánsan lezárni azt a blamázst, amikor egy rendkívül fontos és komoly beszélgetés közben egyszer csak összecsuk- lik alattunk a szék, mint ahogy képtelenség frappánsan lezárni az emberi életet. S azt se gondolja senki, hogy színészi képességekben, mesterségbeli tudásban kevesebbet követel e műfaj, mint bármelyik más társa. Hiszen nem könnyű elhitetni a lehetetlenről, hogy lehetséges, nem könnyű bizonyítani, hogy a kirobbanó röhe- jeken túl, mögöttük véresen komoly dolgokról van szó - és mégsem. Nem könnyű láttatni, hogy minden és mindennek az ellenkezője is igaz. A Holló Színház társulatának ezen az estén ez sikerült. Irigylésre méltó komolysággal tudja Kovalik Balázs monologizál előadni a legordítóbb blődséget is Galla Miklós az együttes lelke, s nem kevésbé látványos Pethö Zsolt „értelmiségis” szemüveges megjelenésének és az elmondott, vagy elénekelt bugyutaságoknak a kontrasztja sem. Nagy Natália remekül formál meg szépet és csúnyát, okosat és butát, szelídet és kegyetlent, Kovalik Balázs pedig kissé erőtlen orgánumát remek arcjátékával kompenzálva tette alakítását felejthetetlenné. A színháztermet teljesen megtöltő, jó részt fiatalokból álló közönségtől megérdemelten kapott vastapsot a kicsi, ám rendkívül mozgékony és tehetséges társulat. Pethö Zsolt egy többek között papagályjá is átalakítható kutyát próbál rátukmálni Nagy Natáliára Fotók: Gyurián Tibor A vau-pedál mágusa Ha élne, most lenne épp 50 éves Jimi Hendrix. A rockmuzsika legendás alakja, a balkezes gitárhős, a legújabb virtuózok egekig magasztalt példaképe - ahogy ők nevezik - a „heavy metal atyja” Seattle-ben született 1942. november 27-én, és immár több mint huszonkét éve, 1970. szeptember 18-án halt meg Londonban, a kórházba szállítás közben. Sok mindent beszéltek akkoriban. Öngyilkossági kísérletet emlegettek, szerelmi csalódást, mert állítólag otthagyta barátnője, Monika Danneman. De hát ő telefonált a mentőkért! Azt mondták, tönkretette a stúdiója, az Electric Lady, hogy a szokottnál hosszabb és szebb „utazást” kívánt tenni, csakhogy túlságosan nagy adaggal lőtte be magát.. . Ed Chaplin, a PPX főnöke azt mondta, hogy Hendrix csak beteljesítette végzetét, mert tudta, hogy 1970-ben kell meghalnia. Curtis Knight-tal készített egy „Jimi balladája” című felvételt 1965-ben, s ez állítólag rá van nyomtatva a bontóra. Ugyancsak Chaplin mondta el a belga Juke Box-nak 1971. elején, hogy a „Voodoo Chile” roppant babonás volt. Kilenc altatót vett be kilenc órakor, szeptemberben, a kilencedik hónapban ... És 18-án! Na igen, mondja erre Chaplin, mert hiszen az meg kétszer kilenc. A cherokke-indián ősökkel is büszkélkedő James Marshall Hendrix autodidaktaként tanult meg gitározni B. B. King és T-Bon Walker számait és technikáját utánozva és gyakorolva. A katonaévek után számos előadó kísérőzenekarában ott van. (Wilson Pickett, Isley Bbrot- hers, Little Richard, Curtis Knight, stb.) Ches Chandler, az Animals basszusgitárosa 1967-ben New York-ban, a hires Greenwich Village-ben talál rá egy klubban, és elhatározza, hogy átviszi magával Angliába és sztárt farag belőle. Terve nemcsak nagyon jól, úgy érzem, túl jól is sikerült. Mitch Mitchell (dob) és Noel Redding (basszus) stúdiózenészek segítségével Hendrix stúdióba mehet és közönség elé is állhat: a Jimi Hendrix Experience kétségtelenül hatalmas sikert arat - először Johny Hali- day műsora előtt Párizsban, az Olympia színházban. 1968-ban megjelenik az „Electric Ladyland”, ami - most már biztos - a rocktörténet legjobb tíz lemeze közé tartozik. A hippik ideje ez, amikor háborúk dúlnak, s az amerikai fiatalokat leginkább vietnami érinti. A hindu alapokon nyugvó, virágokkal kedveskedő „csodaszép népség” filozófiájába a drgofüstös pszkiedelia, magyarul a lélekgyönyörködte- tés bölcseleté és gyakorlata vegyül. Az érzékeket rabul ejtő és és megcsaló, káprázatokat, hal- lucinációkat keltő szerek kellemes, ám igen veszélyes menedéket kínálnak a való élet nehézségei, gonoszságai elől menekülőknek. Az erős képzelgések játékának gyönyörűen tarka, bájos világát Jimi Hendrix idézi fel a zenéjével. Segítségére vannak a stúdiók mindenféle új csodái, a többsávos magnók, a wahwah pedál, a quadrofónia és még egy sereg találmány, melyek mind szédítőek, mint a forgó-pergő fények, vagy az illatos, színes füstköd a színpadon. A színpadon, a koncerten rá kell döbbennie, hogy valójában egyedül van, s nem tudja azt adni, amit a stúdióban megcsinál, hogy a nagy mágus csak szerencsétlen, szánalmas figura, akinek túl gyakran hamisan szól a hangszere. Vadul hinti a port a jelenlévők szemébe, fülébe, agyába: tapossa pedáljait, kapcsolóit, a fogával tépi a húrt, a hátán, a tarkóján szólózik, vagy a lába között; sír, vinnyog, hörög és nyerít a fehér gitár, csakhogy gazdája földi, gyarló tehetetlensége valahogy bántón ki ne derüljön. Vass Imre Képes technikatörténet Berliner gramofonja A szó későbbi értelmébe vett „gramofon” feltalálása egy német származású, amerikai Emil Brliner nevéhez fűződik, de jelentősen összefügg Thomas Alva Edison tíz évvel korábbi (1377-es) „fonográf’ elnevezésű találmányával. Lényegében mindkettőnek az lett volna a hivatása, hogy a nagyközönség otthonába vigye az éneket és a zenét a legkiválóbb művészek tolmácsolásában. Azonban Edison fonográfja a hangot villamosság közbeiktatása nélkül egy hengerformára rögzítette, berliner néhány ügyes ötlettel módosította Edison találmányát és megvetette alapját a későbbi hatalmas gramofonipamak. O ugyanis a 105 évvel ezelőtti, 1887-es találmányában henger helyett sík, cinkből készült forgó lemezt alkalmazott, melyet viasszal vont be, s forgatására előbb felhúzható motort, később pedig elektromotort alkalmazott. A hang felvételére egy hatalmas tölcsér szolgált, s a hangot a viasszal bevont lemezre barázdák formájában egy tű vitte át. Ez a lemez aztán alkalmas volt sokszorosításra, így Berliner elvitathatatlan találmánya a gramofonlemez is. Berliner később visszatért Németországba és 1898-ban testvérével együtt Hannoverben megalapította a Deutsche Grammophon Gesellschaft nevű hatalmas gramofonlemez gyártó társaságot. Képünkön Berliner gramofonja látható. K. A. A tudósok szerint nyolc szíve volt a Baroszaurusznak A dinoszauruszok között létezett egy gigantikus zsiráfelőd, amely nyolc szívvel rendelkezett. A Baroszaurusz 150-200 millió évvel ezelőtt élt, s egy csontváz rekonstrukciójánál kiderült, hogy ezeknek az órás állatoknak 12 méter hosszú nyakuk volt. A kutatók szerint a főszív a mellkasban vert. Efölött feküdt ugyancsak a mellkasban, egy második szív. A nyakban, páronként egymástól 2,44 méter távolságra hat csatlakozó szív helyezkedett el, hogy a vért továbbszállítsák az agyba. Ezért a Baroszaurusz hajlamos volt a szív véredényeinek korai megbetegedésére, és a gutaütésre. A tudósok eddig azt vallották, hogy a Baroszaurusz szíve 6 tonnát nyomott. Az kutatások viszont bizonyítják, egy ilyen nagyságú szív annyira lassan verne, hogy a nyakban lévő véroszlop minden dobbanásnál visszazuhanna a szívbe. A tavalyi sikereken felbuzdulva, ismét útjára indítjuk a "RIPORTER KERESTETIK!" TEHETSÉGKUTATÓ PÁLYÁZATUNKAT. Az íráshoz kedvet érző fiatalok - 20-35 éves korig - kipróbálhatják tehetségüket az újságírás különböző műfajaiban. A pályázóknak 5 ÍRÁST kell készíteniük riport, interjú, tudósítás, hír és glossza műfajban. A legsikerültebb írásokat közöljük, azokért honoráriumot fizetünk. A legtehetségesebbnek bizonyuló három toliforgatónak lehetőséget teremtünk arra, hogy szerkesztőségünkben állandó újságírói munkához jussanak. Pályázni 1993. február 29-ig lehet. A pályázatokat a Nógrád Megyei Elírlap címére (3100 Salgótarján, Erzsébet tér 6.), Sulyok László főszerkesztőhöz kell postai úton elküldeni. A borítékra írják rá: RIPORTER KERESTETIK!
