Nógrád Megyei Hírlap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-15-16 / 193. szám

1992. augusztus 15-16., szombat-vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP 7 Lehár Ferenc is jelentős összeggel járult hozzá a költségekhez Huszonötösök emléktáblája Salgótarjánban Az I. világháború után is or­szágszerte készültek emlékmű­vek, emléktáblák, melyekre fel­vésték az elesettek neveit, sok helyen pedig a névtelen halot­takra utaló szobrot avattak. Nógrádban az 1930-as évek közepéig több mint harminc te­lepülés állított így maradandó emléket vissza nem tért katoná­inak. 1923 novemberében, tér­ben és időben közel egymáshoz, Zagyvapálfalván - 11-én - és Salgótarjánban - 18-án - is megtörtént a hősök szobrának avatása. Az általános kegyeleti meg­emlékezéseken túl azonban a vi­lágháborúban az egy csapategy­ségben harcolók több-kevesebb rendszerességgel összegyűltek az ország minden tájáról, s így idézték az elesett bajtársaikat. A közös hadsereg volt losonci 25- ös gyalogezredének tagjai Sal­gótarjánban tartották ezeket a megemlékezéseket. A zöld haj­tókáról, fehér gombokról ismert ezredet 1672-ben Serényi Já- nos-Károly altábornagy, csá­szári kamarás, udvari és valósá­gos belső titkos tanácsos alakí­totta, ki egyidőben a haditanács elnöke is volt. Több mint két­száz éves fennállása alatt a Habsburgok legtöbb háborújá­ban részt vett az ezred: harcol­tak a török ellen Buda visszavé­telénél, Belgrád alatt és Zentá- nál; a spanyol és az osztrák örö­kösödési háborúban; a Sziléziá­ért folytatott harcokban; Napó­leon ellen Itáliában, majd az 1810-es évek nagy csatáiban, később pedig az olasz egység- mozgalom ellen. Az ezredtörzset 1883-ban he­lyezték Losoncra és ekkor lett hadkiegészítési területe Nógrád, Gömör és Zólyom megye egy része. Az I. világháború kitöré­sekor a galíciai harctérre vezé­nyelték, 1916-ban pedig az olasz frontra. Az ezred tagjainak 1929-ben tartott összejövetelén Básthy László üveggyári tisztviselő ja­vasolta, hogy hétezer halottjuk­nak külön állítsanak emléket. Mivel Losonc már nem tartozott Magyarországhoz, a legköze­lebbi városra, Salgótarjánra esett a választás. A Munka című újságban közzétett felhívásban Dr. Tibor Sándor 1929. novem­ber 10-ére a városháza nagy­termébe hívta az érdekelteket az „emléktábla létesítésének meg­beszélése tárgyában”. Itt húsz tagú intéző bizottságot válasz­tottak, mely az előkészületeket és az országos gyűjtést szer­vezte. A kivitelezéssel Bóna Kovács Károlyt bízták meg. 1931 szeptemberében a szob­rász több elképzelést nyújtott be, amelyek közül „a bíráló bi­zottság két katonaalakos, a régi és az új hadsereg egybekapcso­lódását érzékeltető dombormű tervezetet ajánlott az emlékmű bizottságnak elfogadására, il­letve kivitelre.” A Munka tudó­sítása szerint az utóbbi testület szeptember 26-ai megbeszélé­sén „a két dombormű közül a géniuszos tervet fogadta el kivi­telezésre, mint amit a budapesti szakértők is ajánlottak”. Ekkor már az emléktábla helyét is kije­lölték az 1931 nyarára elkészült támfalban, a déli katolikus templom előtt. Tovább folyt a gyűjtés a még hiányzó anyagi fedezet előte­remtésére. Förster Kálmán pol­gármester visszaemlékezése szerint a Bécsben élő Lehár Fe­renc is jelentős összeget küldött és megírta a 25-ösök indulóját. Többek között ez is szerepelt az 1932. január 30-án, a salgótar­jáni ipartestület összes termei­ben rendezett estély műsorszá­mai között. A rendezvény jelen­tőségét mutatja, hogy a Munka aznap megjelent számában vas­tag betűvel szedve figyelmeztet­ték a közönséget az esti prog­ramra. Pedig az újság teljes ter­jedelmében egy másik fontos eseményről számolt be: a város fennállásának tizedik évfordu­lójának ünnepségeiről. Február végén az emlékmű bizottság megtekintette a gipszmintát. „Az impozáns mé­retű anyagminta, mely pregnán­san tükrözi vissza a művészi el­gondolást, úgy eszmei, mint művészi kivitel tekintetében mély benyomást gyakorolt a megtekintőkre, elannyira, hogy az az egyértelmű óhaj fejező­dött ki, hogy a sikerült és való­ban művészi relief a műkőter­vezet helyett méltán megérde­melné a bronzbaöntést.” Ezt a javaslatot azonban a je­lentős költségtöbblet miatt vé­gül is elvetették. Az április vé­gére elkészült emléktábla meg- mozdítása így is csak az acél­gyártól kölcsönzött csigák se­gítségével volt lehetséges, s - mint ahogyan egy szemtanú be­számolt róla- a szobrászmű­vész házának oldalát szét kellett szedni, hogy a hatalmas alkotás elszállítható legyen.” Ugyanekkor jelentették be, hogy József főherceg altábor­nagy elfogadta a felkérést az emléktábla leleplezésére. Májusban eldőlt az időpont is: a főherceg kérésére az erede­tileg tervezett június 5. helyett 19-ére helyezték a leleplezést. A szervezők az ünnepi program bevezető részét már nem tudták megváltoztatni, mivel június 4— re hívták meg már korábban Csortos Gyulát, aki Zilahy La­jos Tábornok című darabjának főszerepét játszotta volna. A neves színész még sem érkezett meg, de a bemutató így is nagy sikert aratott. Egy hét múlva közkívánatra megismételték a helyi műkedvelők produkcióját. Június 19-én az emléktábla avatására felvonult a vármegye és a város egész vezetősége. Ott volt Soldos Béla főispán, Ba­ross József alispán, a salgótar­jáni kerület országgyűlési kép­viselője: Sztranyavszky Sándor, Förster Kálmán polgármester. Veres Zoltán főszolgabíró, és megjelentek a gyárak képviselői és a sok érdeklődő mellett a volt 25-ös ezred katonái hozzátarto­zóikkal. József főherceg avatási beszédében hangsúlyozta az ez­red hősiességét saját frontta­pasztalatai alapján, majd az ak­tuális revíziós gondolatokat fej­tette ki. Ez után elhangzott az ezred hívó jele, s lehullt a lepel az emléktábláról. Bóna Kovács domborműve azt ábrázolja, amikor a haldokló katonától társa veszi át a zász­lót. Alatta felirat: „A losonczi volt 25-ös hősi halottak emlé­kére emelte a bajtársi kegyelet. 1932"-, s a Nógrádi Papp Dezső által írt jelmondat: „Mi eles­tünk, de él az eszme, a feltáma­dás nincs már messze!” Az ün­nepség záróakkordjaként a helyi katonai alakulatok, a lövészegy­let, a cserkészek és a leventék díszfelvonulása következett, melyben a volt 25-ösök Diet­rich Ede ezredes, az utolsó pa­rancsnok vezetésével vettek részt. Cs. Sebestyén Kálmán Az emléktábla jelenleg a régi városi köztemetőben található Miseruhák, ereklyék, könyvek a Kubinyi Ferenc Múzeumban Ferencesek Szécsényben, 1332-1992 Gyaszszalag Csaba Peter gitárján A Tempress-t a gyermektaps élteti Már-már közhelynek számít, hogy a rendszerváltás folya­mata nem kedvez a kultúrának. A jelenlegi átmeneti helyzetben a támogatás régi formái már nem, az újak pedig még alig funk­cionálnak. Az egyelőre felemás piacgazdaság inkább a leépülést segíti, mint a gyarapodást a művészeti életben, s áttételesen az öntevékeny művészeti mozgalom területén is. Ferencesek Szécsényben, 1332-1992 címmel tekinthető meg a múzeumban az az egy­háztörténeti kiállítás, amit a szécsényi ferences rendház és a Kubinyi Ferenc Múzeum közö­sen rendezett. A ferencesek 1333-ban, vagy ez idő tájt telepedtek le Szé­csényben XXII. János pápa 1332. március 9-én Avignonban kelt, Szécsényi Tamáshoz inté­zett engedélye alapján. Mindjárt hozzá is fogtak templomuk és kolostoruk építéséhez. Ez a nagyszerű építészeti együttes a történelem viharai során több­ször elpusztult és átalakult, mindazonáltal ma is meghatá­rozója Szécsény városképének. Az építkezés nagyrészt a 14. század harmadik negyedében valósult meg, ezt jelzi a kétszin­tes sekrestye is. A jóval későbbi metszetek is impozánsnak mu­tatják a szécsényi kolostor ké­pét, a többi között egy 18. szá­zadi német metszet, vagy Lányi S.-Lehnhardt S.: Szécsény lát­képe a XIX. sz. elején című áb­rázolása. Egyébként, a Magyar­„Mennyekbe felvett királyné e szavakkal fordul Szűz Máriához az egyik legrégibb katolikus imádság, a loretói li­tánia. Még a korai középkor­ból származó keresztény véle­kedés szerint ugyanis halála után Mária, tisztasága jutal­maként egyenesen a mennybe szállt, hogy ott elfoglalja trón­ját Szent Fia oldalán. A népi vallásosság e jámbor gondola­tát a katolikus egyház 1951- ben dogmái sorába emelte. A dogma alapját képező le­gendát középkori kódexeink részletesen elbeszélik, innen veszik át barokk népkönyvek, sőt a ponyvairodalom is to­vább terjeszti, hogy azután napjainkig áthassa a katolikus magyarság kultúráját. Nem csoda hát, hogy augusztus 15­országi művészet 1300-1470 körül (I.) című kötet a kö­zép-európai stílust tárgyaló fe­jezetében a főúri építkezéseknél szól a szécsényi ferences kolos­torról is, megjegyezvén: „Jel­lemző, hogy a ferencesek épüle­tegyüttese a települést körülö­lelő fal mellett, annak nyugati vonalában helyezkedik el, aho­gyan ez a kolduló rendi kolosto­roknál Közép-Európában szo­kásos volt. Ezt Szécsény 16. szá­zadi látképe jó! mutatja," Mindez jelzi, hogy milyen hatalmas történelmi időre utal e kiállítás. Ehhez képest jóval na­gyobb tárlatot is lehetett volna rendezni. A kiállítás azonban így is sok információval szol­gálhat a történelem és az egy­háztörténet e része iránt érdek­lődőknek. Ugyanakkor a művé­szettörténeti, az iparművészeti, könyvészeti stb. anyag az isme­reteken kívül élményt is kínál. A festészeti anyagból emlí­tést kíván Unghvári Sándor (1883-1951) „Az alapítási en­gedély átadása Károly Róbert­nak 1332-ben”, „A kolostor fel­ibe a Szűzanyát nagy becsben tartó Árpád-házi királyaink óta parancsolt ünnep. A máriapócsi zarándokok virrasztással készülnek a Bol­dogasszony elszenderülése napjára. Valószínűleg az ősi, bizánci liturgia hatására gyer- tyás menetben vonulnak a te­metőbe, ahol megemlékeznek a már halott búcsújárókról is. A tápaiak úgy tartják, hogy ez az éjszaka megnyugvást hoz a purgatóriumban sínylődőknek, ha életükben kellően tisztelték Máriát. Az itteniek még rava­talt is emelnek a Szűzanya ha­lála emlékére, és ennél éne­kelve és imádkozva virrasztják át az éjszakát. A harmadnapra szétszedett sír virágai beteg­ség, elemi csapás ellen védik tulajdonosukat. A hazai né­szentelése”, „II. Rákóczi Ferenc a szécsényi országgyűlésen”, valamint Hárton Lajos (1891-1953) „Ferencesek a tö- rökdúlás idején” című nagymé­retű olajképe, mindenekelőtt a „történeti információ” miatt. A tárlat üde színfoltját jelentik a ma is Szécsényben élő Márk atya kis akvarelljei, így a „Mi­lyen sokrétű a te műved, Uram” című vízfestmény. A 16-17. századi kályha­csempék, a ferencesek könyvtá­rából való könyvek, a Spiegel Márton és Oszler Liborius asz­talos testvérek által a 18. szá­zadban készített gyönyörű ba­rokk szekrény, stb. mind a fe­rencesek helyi történetére, mind tevékenységük színvonalára je­lentenek utalást. A kiállítás legértékesebb ré­szét az ereklyék, kelyhek, mise­ruhák jelentik, a szakrális ipar­művészet szép darabjai. Köztük a Szent Ferenc ereklye, a Szent Antal ereklye, az aranyozott kelyhek a ferences szentekkel, vagy a város jelképével.- mér metség, - itt-ott a magyarság is - még a közelmúltban is élt a virágszentelés szertartásá­val. A „benedictio herbarum”- népiesen: virágáldás - a gyógynövények hatását a hit erejével növeli meg. Erre utal • a szólás is: „fűben, fában hagyta Isten az orvosságot." A burgenlandi németek a Mária mennybemenetelekor gyűjtött vadvirágokat koszorúba fon­ják. A Vízkeresztkor ebből fej­lesztett füst óvja a háziak egészségét. A „szögedi nem­zet" a napraforgót, az ökör­farkkórót és a mentavirágot együttesen ma is „nagyboldo- gasszonyi fű" néven emlegeti. Szentelés után leginkább ha­lottak mellé, koporsóba tették, de jutott a bölcsőbe, és az épülő ház fundamentumába is. Vajon mi újság a salgótarjáni Tempress együttes háza táján, futja-e még a lelkesedésből, az ügyszeretetből, mit csinálnak manapság a valamikor szebb napokat látott, - állami ifjúsági díjjal, pro arte és kiváló együt­tes címmel kitüntetett - színját­szók? Erre voltam kíváncsi, amikor felkerestem Molnár Er­nőt, a csoport vezetőjét, mene­dzserét, egyszóval lelkét. Az öblösüveggyári művelő­dési házban találkoztunk s e színhely eleve jót sejtetett.-Még megvan a Tempress klub, megvan az öltözőnk s az az érzésem, hogy amíg ez az in­tézmény funkcionál, pontosab­ban amíg a gyár működik, mi is létezni fogunk - mondja az örök optimizmusáról ismert rendező.- Tehát semmi nem válto­zott?-Azt azért nem mondanám, hisz mi sem élünk téren és időn kívül. Megszűnt a korábbi fix összegű anyagi hátterünk, ami a művelődési ház költségvetésé­ben volt biztosítva. De az a fon­tos, hogy van helyünk itt a ház­ban. A szereplésünk költségeit pedig részben a meghívó szer­vek fedezik, részben pedig — kü­lönböző pályázatok révén - mi magunk teremtjük elő. Egy biz­tos a mi előadásainkon még soha, sehol nem szedtek pénzt a nézőktől, akik döntő többsé­gükben gyerekek, hisz zömmel nekik játszunk. Ők mosolygó szemekkel, dübörgő tapssal fi­zetnek. Nem lehet elmondani azt az élményt, amit számunkra is okoz egy-egy szereplés az óvo­dákban, iskolákban, gyermek- otthonokban, a lelki vagy testi sérült kicsinyek, a szlovákiai magyarok között. Legutóbbi pá­lyázatunkban éppen arra kér­tünk pénzt, hogy végiglátogat­hassuk műsorunkkal a gyer­mekvárosokat, a magyar S.Ö.S. falvakat. Bízom benne, hogy kiérdemeljük a pályadíjat.- Hogyan váltak gyermek- színházzá?- Ennek hosszú sora van. Onnan kezdem, hogy az öblös- üveggyárban ebben az évszá­zadban gyakorlatilag soha nem szünetelt a színjátszás. Az egyik virágkor - Oó Lajos vezetésével- az én gyermekkorom idejére, az ötvenes évekre esett. Azt kö­vetően ide is betette a lábát az irodalmi színpadi mozgalom, ami nekünk nem állt jól igazán. Minden megmérettetésen a fu­tottak még kategóriában végez­tünk, de arra jó volt, hogy né­hány - akkor még fiatal - em­ber ideszokott s megszerette az irodalmat. Némelyek pedig - lásd Bazsó Erzsébet, aki a ver­senyeken nyert díjakból össze­járta fél Európát - innen kerül­tek be az amatőr versmondás országos mezőnyébe. Ebben a folyamatban Bolyós Lászlónénak volt oroszlánrésze. Mikor ő elkerült az intézmény­től, itt maradt vezető nélkül 10-15 ember. Én - mint legidő­sebb - versmondó kényszerül­tem átvenni a csoport irányítá­sát végzettség nélkül. Azóta persze régen megszereztem már mindenféle szakmai képesítést, ami az amatőr rendezéshez szükséges.-Arra azonban még mindig nem válaszolt, hogy miként ala­kultak át gyermekeknek játszó együttessé!- Részben spontánul, részben tudatosan. Az az elv vezérelt bennünket, hogy különösen egy színház nélküli városban, óvo­dáskortól kell rászoktatni a fel­növekvő nemzedékeket a szín­házi kultúra iránti igényre. El­kezdtünk mesejátékokat ját­szani, gyermekversekből, da­lokból úgynevezett „kijáró mű­sorokat” összeállítani. 1976-tól- ekkor alakultunk - mintegy 30-40 gyermekszínházi darabot mutattunk be, s évente 50-70 alkalommal léptünk fel. Régeb­ben műsornaptárt kellett készí­tenünk, hogy egyeztetni tudjuk a programjainkat. Manapság már ritkábban hívnak, de ha megcsörren a telefon, mindig abban a tudatban veszem fel, hogy valahol szükség van ránk.-Felnőtteknek már nem is készítenek műsort?- De igen. Alkalmi felkérésre és saját örömünkre egyaránt.- Mennyien vannak ma a csoportban?- A szűkebb mag 7-8 fős. de bármikor tudunk mozgósítani egy tucatnyi színjátszót. Sajnos néhány hété hatalmas veszteség ért bennünket. Csaba Péter személyében együttesünk egyik vezéregyéniségét vesztettük el. Ő mindenütt ott volt a városban, ahol történt valami. Aki hallotta őt énekelni, gitározni tudja, hogy milyen értéket jelentett. Halálát követően egy darabig valósággal megbénultunk s nem tudtunk dolgozni. Ha összejöt­tünk is, mindig róla beszéltünk. S milyen a sors? Az újbóli fel­lépéshez éppen egy általa fel­vállalt előadás - az értelmi fo­gyatékosok gyarmati intézeté­ben - teljesítése adott erőt. Gyászszalagot kötöttünk a gitár­jára és az utódja most már min­dig így fog fellépni. Emlékét Erdős István versben örökítette meg. Most következik a szöveg megzenésítése.-Milyen esélyt lát egy tar­jám amatőr színház létrehozá­sára?- Én mindig is bíztam benne. Ha pénzem lenne azonnal bele­vágnék, legalább egy ifjúsági tagozat létrehozásába. Csodála­tos lenne a Légy jó mindhalá- lig-ot, vagy A Pál utcai fiúk-at játszani. Vannak a városban még hozzám hasonló megszál­lottak - például a KiViSzI egy­üttes környékén -, akikkel ösz- szefogva képesek lennénk le­rakni egy színház alapjait. Csak valaki megtoldaná a munkanél­küli segélyünket néhány ezer . forinttal! Csongrády Béla Augusztus 15-e: Boldogasszony napja „Mennyekbe felvett királyné ...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom