Új Nógrád, 1991. december (2. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-31 / 305. szám
1991. december 31kedd ÜNNEPI SOKFÉLE 5 Uram! Mikor nevetett egy jót utoljára? Nevetünk örömünkben és boldogságunkban. nevetünk kínunkban és zavarunkban. Kacagunk felszabadultan és szorongva. Nevetünk saját és mások sikerein és bizony sikertelenségén is. Hozzá tartozik életünkhöz és talán az lenne a jó, ha minél többször nevethetnénk, mosolyoghatnánk. mert bizony mostanában mintha híján lennénk ennek. Mindenesetre néhány szilveszter előtti telefont megeresztettem nevet-mosoly ügyben. — Halló! Tüzoltóügyelet? Itt Szabó Gyula Sándor az Új Nógrád ügyeletese. — Itt meg Fleischer Laci tűzoltóügyeletes beszél. Nógrád megye területén a mai nap, a tarjáni és a gyarmati tűzoltók tűz- valamint káresethez nem vonultak ki... — Köszönöm Laci, de inkább azt mondja meg: mikor nevetett egv jót utoljára, hiszen maga a vidámabb tűzoltók közül való egész biztos. — Hja kérem lehet, mert nem hozom be a gondokat, azokat inkább kint hagyom Zagyvarónán. Igaz, hogy a bajtársakkal el szoktam viccelődni, értem is a tréfát, de ha agyonvernének akkor sem tudnám megmondani mikor röhögtem, bocsánat nevettem egy jót utoljára... Kurblizom a kérdéssel dr. Dobrovoczky Istvánt Pásztó polgármesterét. — Most a kérdés feltevésekor nevettem, aztán remélhetőleg megbízatásom lejártakor fogok, ha eredménnyel végzek. Mostanában ebben a nehéz időkben egy polgármesternek nagyot nevetni nincs miért. Én meg még nevetni sem tudok. Meg aztán azt tartom: az nevet, aki utoljára nevet. Egész biztos dr. Várkonyi József a köztársaság vezetője, bocsánat a Köztársasági Megbízott Nógrád Megyei Területi Hivatalának vezetője a kincstári optimizmuson kívül mással is rendelkezik: — Fontosnak tartom a jó kedélyt, s hogy tudjunk nevetni, mosolyogni. Magam is szeretem a jó vicceket és a szellemes megjegyzéseket. 9/-ben is jókat nevettem. Legutóbb akkor, amikor 3 éves unokám lábára fordítva húztam fel a cipőt,s a csöppség csodálkozva, lesújtóan rámnézve jegyezte meg: de huta is vagy te nagyapa! Menjünk egy kicsit távolabb most a kenyereden Tarjántól. — Urbán József ipolyvecei presbiter? — Igen az vagyok. Legyen üdvözö(ü)lve! — Presbiter úr. mikor nevett utoljára? — Kérem szépen az utóbbi napokban egyet-kettőt sikerült. Itt vannak az unokáim Orosházáról,s ők még kiválóan értenek az igazi romlatlan humorhoz. Talán ha több Hofi-műsort láthatnánk, akkor talán többet is nevetnénk. Mindenesetre beárnyékolja még a mosolyunkat is az itthoni bizonytalanság, meg a közelünkben zajló háborúk, öldöklések sem tesznek jót. Végit! egy szakszervezeti harcokban edződő férfiúnak. az MSZOSZ megyei vezetőjének Agner Gyulának a melléhez „szegeztem" kérdésemet: ■—-Elég savanyú hangulatban vagyok. Az utóbbi idők eseményei tettek arról, hogy ne legyen jó kedvem. Talán egy sztorira emlékszem a közelmúltból. A pesti szakszervezeti kongresszuson egy küldött Bibá István agyonemlegetett szavait idézte: demokrácia annyit jelent, mint félelem nélkül élni...Szónokunk adott egy gellert a mondásnak: demokrácia annyit jelent napjainkban: élelem nélkül félni...Nevettünk, vigyorogtunk, de nem felszabadultan inkább kínunk- ban tettük. Pislog még a rimóci nyúl? Fél évszázadnál is több ideje már annak, hogy Rimócon egy jobblétre szenderiilt tapsifüles halhatatlanná lett. Közönséges jószág volt, de miután sokan, sűrűn emlegették, a feledés homálya nem boríthatta be. Szerencséjét nem mindennapi tulajdonságának köszönhette, tudniillik ez a nyúl holtában, a tepsiben pislogott. . . Ezért mondták, s mondják ma is a szemhéját rebegtető emberre, hogy pislog, mint a rimóci nyúl a tepsiben. A rimóci ifjabbak ugyan ismerik a mondást, de eredetéről több a sejtésük, mint az ismeretük. Az idősebbek némelyikének pedig nem éppen kellemes élménye fűződik hozzá. Ok tudják; beszédes, csúfondáros ez az örökzöld hasonlat. Vincze Feri bácsi bölcs mosoly kíséretében a következő igaz mesét mondja róla; — Az egyik háznál sült a nyúl a tepsiben. A gyerekek már nagyon éhesek voltak, alig győzték kivárni, hogy ehessenek. Egyre nyitogatták a rúra ajtaját. nézegették, kész van-e már az étel. s akkor az anyjuk így intette türelemre őket: még nem lehet kivenni, hiszen látjátok. még pislog... Vagyis az állat szemeit a tisztításakor elfe- lejteték kivenni. Ennek aztán híre ment - fejezi be a rövid anekdotát a nevetős, idős ember. Azok, akik nem rendelkeznek öniróniával, restelkedve emlegetik a régi történetet, s legszívesebben elfelejtenék az egészet a 82 éves Máté Andrásáé és a tőle tíz évvel fiatalabb Szabó Jánosné azért - némi rábeszélésre - hajlandó előadni a fentebb elmondottak csaknem pontos mását. Vincze Ferencné - névrokona, s egyben nászasszonya Feri bácsinak - azonban szükségesnek tartja megtoldani: — Azért aki túl sokat ismé-. telgette. leintették, mondván: kivették már a szemét! Ami annyit jelentett, hogy unták, sőt rossznéven veték az örökös ugratást. De, hogy a helybeliek menynyire nincsenek híján az önbizalomnak, s milyen sokra tartják magukat, mutatja egy másik szállóigeszerű mondás, mely így szól: Amikor Amerikát felfedezték. a rimóciak már visz- szafelé jöttek! (Mihalik) Végül az anyakönyvvezető előtt üzentek egymásnak A B-13 hozta házasság A nem mindennapos Imiénél főszereplői Folo: (.\urko Peter ..Bodor Imre bácsinak! Ha köszönnek, illik viszonozni. Nem igaz? Üzenj! Két lány." Ezek a sorok az Új Nógrád január 14—i számában, a kedvelt B- 13-as rovatunkban jelentek meg. S akik feladták, nem is sejthették, hogy egyiküknek valóban boldogságot hoznak. Az üzenetre három nappal később jelent meg a válasz lapunknak ugyanabban a rovatában: ..A két lánynak! Ne haragudjatok! Miért vagyok bácsi és miért csókolom? Várom válaszotokat! B.l." Újabb két nap elteltével érkezett is a felelet: ..Bodor Imrének! Nem haragszunk, de miért, hánly éves vagy? A két lány?" Mire további három nap után napvilágot látott a merész ajánlat: ..A két lánynak! Találkozzunk szombaton a Vidorban! Nem lehetne úgv köszöni, hogy szia9 B.L" Vélhetően nem jött létre a randi, mert két nap múltán megint csak üzent a „lovag”: ..A két lánynak! Én mégis úgy érzem, hogy haragszotok. Bizonyítsátok be. ha nem így van! B.l.” De nem folytatom...Az egymással évődő „játszótársak” röpke három hónap alatt csaknem másfél tucatszor vették igénybe a „Boldogság multivitaminja” szolgáltatását. Eközben mindketten „megperzselőd- tek", s a kezdeti tréfálkozásból szerelem szövődött. Végül az anyakönyvvezető előtt üzentek egymásnak, valahogyan így: En. Bodor Imre téged feleségül veszlek!... Én. Radics Csilla hozzád megyek feleségül!... — November 16-án kötöttünk házasságot — mondta a 33 éves férj, az öblösüveggyár anyagbeszerzője, miután felkerestük őket a Salgótarján. Tanács út I. szám alatti otthonukban. — Nem tudok eléggé hálás lenni az Új Nógrádnak és a B- 13-as rovatnak, hogy megtalálhattam a feleségemet. Szó, szót követett, s lassacskán kikerekedett a nem mindennapos történet. — Látásból ismertük egymást, s olykor köszöntünk is egymásnak — mesélte a mindössze 17 éves feleség, aki az egészségügyi iskolában tanult, de abbahagyta, s jelenleg az egyik pásztói butikban eladó. — Aztán láttam Imit egy évvel ezelőtt a városi televízió „Három kívánság" című műsorában, s így a nevét is megtudtam. Ezután ráköszöntem az utcán, de ő még csak nem is viszonozta. Eszembe jutott, rápirítok, ezért a barátnőmmel beírtunk a B-13-nak. Az újdonsült családfő derűsen hallgatta neje szavait, majd eképpen magyarázta „kemény- szívűségét": — Engem felpaprikázott, hogy Csilla csókolommal köszönt az utcán, ezért nem viszonoztam az üdvözlését. Ráadásul az üzenetében lebácsizott. Bántotta a hiúságomat a kislányos nyegleség, gondoltam, megleckéztetem őt. Erre mi történt: beleszerettem! Igen. Imre idővel egyre inkább elárulta magát, nem tudta és talán nem is akarta takargatni az érzelmeit. Február 28-án löbbek között ezt üzente Csillának: „Ugye, mi jó barátok leszünk?" Március 12-én sürgetően megvallotta: ..Miért nem akarod tudomásul venni, hogy jó vagy nálam?" Három nappal később rímbe faragta mondandóját: „Sárga szoknya lebben a szélben. Csillát várom holnap délben." — Végül nem kevés bátorságot követelő lépésre szántam el magamat, s április 22-én. a névnapján felköszöntöttem Csillát — árulta el Imre. Május elsején pedig kisétáltunk a Do- linkába. Órákat beszélgettünk, ismerkedtünk. Ettől kezdve együtt jártunk. Szeptember végén ötlött fel bennünk: mi lenne, ha összeházasodnánk? Formabontó módon nem volt eljegyzésünk, csak esküvőnk. Játékot ajánlottam a játékos házaspárnak, ugyan sorolnák fel: mi mindent szeretnek életük párjában? — Tetszik az külseje. Egyszerű. nem festi magát. Szerény, csendes, igyekszik házias lenni. Sokban azonos az érdeklődési körünk, mindketten szeretünk olvasni, könnyűzenét hallgatni, discóba járni — válaszolta Imre, s tekintetével szinte simogatta imádott asszonyát. — Én elsősorban az egyszerűségéért. a kedvességéért, a nyíltságáért és az őszinteségéért szeretem Imit — felelte Csilla, s mosolyogva nézett férjeurára. Végezetül közelebbi szívé- vágyukról kérdeztem őket: — Szeretnék egészségesen egészséges kisbabának életet adni — jelentette ki Csilla, majd hozzátette: — Májusban várjuk a picit. — Én pedig szeretnék saját otthont teremteni a családomnak — közölte Imre. s hozzáfűzte: — Ez a ház Csilla édesanyjáé. s az öccse is itt lakik. Ézek után mi mással is búcsúzhattunk volna a szimpatikus házaspártól: boldog új évet kívánunk a Bodor-családnak! Kolaj László (Irósz Karoly: „Jól jár egyáltalán ez. a vacak? Mar tényleg végképp lejárt volna az időnk?” Fotók: Rigó Tibor Für Lajos: FliR-kessz.uk csak a jelent! Ha nagyon belemerülnénk a múltidézésbe, még „POFOSZ-kodás” lenne belőle!” Torgyán: — Fristen! Fin szóvirágokkal érkeztem, közben pedig mindenféléket vagdosnak a fejemhez! Komolyan mondom: fáj! Képes képtelenség: e fotók megszólalnak! „Már mi is tudjuk: az utánpótlásra nagy szükség van!" „Egészségetekre! Engem csak nem szondáztok .. ?"
