Új Nógrád, 1991. december (2. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-24 / 301. szám

6 ÜNNEPI GYERTYAFÉNYEK 1991. december 24., kedd A szeretet ünnepén Szelídség nyílt virága, békeillat Isten alázatának tiszta mása! Szívünk tiédhez alakítsad legyünk a Szeretet lakása! (Prokop Péter-Szabó Ferenc) M agy ári Barna: Karácsony szentestén Hófehérke pulzusa percenként százhúszat ver kis jézusképű érmékkel működik a szeretet a szolid percek látószögében bogozgatom a biblia bokájára tekeredett mítoszt szülőházam gyönyörű mosolyát a befagyott Körösön egy zsákban hozza át gyerekkorom nesszeszeréből zöld púderét előveszi a fenyőfa a félhomályban sárga sísapkát húz a gyertya s tintásüvegemben pillangóúszásban halad az ünnep Minden harmadik vasarnap a görögkatolikusoké Hitegység és szertartáskülönbség A Katolikus egyházban több szertartás él hitegységben. Ma­gyar viszonylatban így egysze­rűsíthetjük le a képletet: ró­mai-katolikusok és görög-kato­likusok ugyanazokat a hitigaz­ságokat vallják, és ugyanazok­kal a kegyelmi eszközökkel - szentségek - élnek. Különbség az azonos hit megélésében van. A különbö­zőség alapja: a keleti rítus „szemtanú”. A szemtanú min­den eseményben döntő jelentő­séggel bír. - Tragédia történt valahol. Az első kérdés: ki látta? A szemtanú hitelessége elsőrangú. Ki látta a Jézus-ese­ményeket? Ki volt ott Betle­hemben, Kafarnaumban, a Tá­bor hegyén? Ki volt ott a ke- resztúton és arimateai József kertjében? A keleti szertartás je­lentkezik: én vagyok a szem­tanú. Nem érdem ez, de tény. Szertartásunk szemtanú volt a hét egyetemes zsinaton ke­resztül is. Az első 325-ben volt Nikeában, amelyben megfo­galmazták az apostoli hitvallás lényegét, a „Hiszekegyet”. A hetedik 787-ben volt, mely he­lyére tette az ikonok tiszteletét. Nem szabad feledni, hogy a szemtanú akkor kezdi továbbí­tani a megváltás örömhírét, mi­kor eleven ugyan a hit, de az emberek zöme nem tud olvasni. Ezért a hitigazságokat énekek­kel és tartalmat hordozó szim­bólumokkal tanítja. Szertartásunk egy átimátko- zot hittankönyv. Nézzük, mi­lyen tanítás fér bele egy ke­resztvetésbe: Három ujjat össze­teszünk, mert egy Istenben há­rom személy van. Két újjat le­hajtunk, mert Krisztusban két természet van. Előbb jobb, majd bal vállunkra helyezzük ujjain­kat. Ugyanis a pap Krisztus gö­rög kezdőbetűit formáló, áldá­sosztó kezét követjük, és a hívő az Úr áldását veszi. íme dogma morális, aszketika egyszerre. Szertartásunk ezért a katolikus egyház nagy kincse, gyöngy­szeme. Ami egyházfegyelmünket il­leti: a keleti rítus nagyon komo­lyan veszi a böjtöt. Tanúja volt az Úr ördögűzéseinek és tőle hallotta: ez a faj nem űzetik ki, csak imádság és böjtölés által. Tanulmányaikat végzett papnö­vendékeink szabadon választ­hatnak a nős és nőtlen állapot között. Döntésük után szenteli őket a püspök áldozópappá. Három kormányzati egység­ben élünk: hajdúdorogi egy­házmegye, miskolci apostoli kormányzóság és budapesti szórványhelynökség. Közös ve­zetője: dr. Keresztes Szilárd püspök. A katolikus egyházon belül az tekintendő görögkato­likusnak, aki olyan szentségi házasságban született, amely­ben az apa görögkatolikus - még ha latin szertartásé pap­testvér keresztelte is. Szabály szerint a templomi esküvő a vő­legény rítusa szerint történik, s a gyermekek majd nemre való tekintet nélkül az ő szertartását követik. A salgótarjáni latin szertartású atyák jóvoltából minden hónap harmadik vasár­napján este a templom rendje szerint jelen vagyunk szent li­turgiánkkal. Obbágy Miklós parókus dr. Kuti István gondnok Étkezési szokásainkban már Európában vagyunk Mondd meg mit eszel, meg­mondom ki vagy! Bizonyos szokások alapján a néprajzi ku­tatók messzemenő következte­téseket vonnak le egy-egy nép­csoport származásáról, etnikai kötődéseiről. Rékai Miklóssal, a Néprajzi Múzeum 32 éves tu­dományos munkatársával, az étkezési szokások egyik ifjú ku­tatójával a karácsonyi „asztalt” próbáltuk körüljárni. Ősi motívum a Lucabúza, a karácsonyi széna-szalma al­kalmazása . . .Ezek mit jelen­tenek? — A karácsonyi asztal ke­resztjére kerül a széna, vagy a szalma kévecsomag, amit az­után az ünnepek elmúltával fe­letetnek az állatokkal. Ez a bet­lehemi jászolra is, a halottas szokásokra is utal, hiszen az ősi időkben a túlvilágra készülők­nek szénából, vagy szalmából vetettek puha halotti ágyat, hogy kényelmesebbé tegyék számukra a túlvilági létet. De ez az asztalra tett kis kéve a család hazajáró kedves leikéinek is fekvőhelye lehet. A Lucabúza szokása kifeje­zetten ősi vegetációs hiedel­mekre épül és a dél-olasz terüle­tekről származik. A Dunántúlon a Luca napján elültetett, szentelt vízzel meglocsolt és Szenteste letépett búza hosszából, színé­ből, sűrűségéből a jövő évi ter­mésre következtetnek. — Luca széke, Lucabúza . . .Mindez Szent Luciához kötő­dik? — Szent Lucia kultusza egyértelműen a középkorban vi­rágzott. A fény eljövetele - ad veniant - az adventi ünnepek­ben öltött testet. Ekkor Krisztus eljövetelét köszöntötte a hívő ember. Ezért kiemelkedő része a karácsonyi ünnepeknek ez az időszak. — Mikortól ismerjük törté­nelmileg is hitelesen elődeink karácsonyi „menüjét”? — A XVII-XIX. századtól, de inkább ez az utóbbi, amire már biztosan tudunk hagyat­kozni. A korábbi időkből in­kább csak írásos emlékeink ma­radtak fenn a betlehemes játé­kokról, a paradicsomi énekek­ről. A karácsonyi asztal az egyetlen, ami kicsit a múltba is visszavezet. Miről is van szó? A karácsonyi asztalt a Szenteste alkalmából különlegesen illik feldíszíteni. A legfontosabb: ünnepi abroszt terítenek rá. Itt álljunk meg egy pillanatra, ugyanis az abrosz elterjedése ezzel az ünneppel áll kapcsolat­ban. A középkori magyar kony­hában nem ismerték az abroszt, de karácsonykor bizonyítottan ott volt. Egy sajátos teríték is társult hozzá: egyik sarkára ga­bonamagok kerültek a termé­kenység szimbólumaként, má­sik sarkára fokhagymát tettek, ami a család egészségét volt hi­vatott őrizni. A harmadikon alma állt, amelyet az egység jelképeként annyi szeletre vág­tak, ahány tagja volt a család­nak, s a hiedelem szerint akik ettek belőle, jövőre is újra talál­koztak a karácsonyi asztal kö­rül. A főétel szinte mindenütt a mákosguba volt, amit összeaprí­tott sülttésztából készítettek, forró, mézes vízzel meglocsol­tak. Az Ipoly mentén szerelmi jóslásra is használták: az eladó­sorba került leány az apja villá­járól az első falatot lekapta, körbeszaladta a házat, vissza­jött, maga mögé dobta és visz- szafordulva a láng fölött meg kellett látni jövendőbelije arcát. Másutt az eladó lányok kitették a küszöbre a maguk készítette gubát és akiét legelőbb megette a macska, az ment elsőként férjhez. Hasonlóan fontos sze­repe volt - van - az almának is, amelynek meghámozott héja el­árulta a választott nevének kez­dőbetűjét. Érdemes szólni a dió­ról is. A termékenység szimbó­luma szinte egész Európában, de amíg az emberek a szentesti misére vártak, rendszerint kár­tyáztak, s a tét dió volt. A feltört dió beléből egészségre, beteg­ségre, halálra próbáltak követ­keztetni. — Mióta szokás halat enni? — Ennek európai gyökerei vannak. A karácsonyi böjti ün­nepek, a szárnyas és a hal fo­gyasztását nem tiltják. így ter­jedt el ez a szokás. A paraszti hagyományban nem szerepelt a hal, a városokban jött divatba. — Miből állt a hagyományos magyar menü? — A főétel - mint említet­tem - a mákosguba volt, előtte rendszerint babból, lencséből készült levest fogyasztottak, éj­fél után pedig terítékre került az advent idején levágott disznó­ból készült hurka, kolbász. — És a töltöttkáposzta? — Ez is viszonylag új étel, korábban nem volt divat az ün­nepi asztalra tenni. Gyökerei a két világháború közé nyúlnak vissza. Hadd tegyem hozzá: tő­lünk távoli területek táplálko­zási szokásai egyre szélesebb körben eresztenek nálunk is gyökeret, elveszítik eredeti hát­terüket, az egyetemes ételkul­túra részeivé lesznek. — Karácsonyi étkezési szo­kásainkat tekintve eszerint már Európában vagyunk? — Pontosan így van. Somfai Péter Márai Sándor naplója 1944 karácsony (FEB)Márai Sándor a 20. század magyar irodalmának há­nyatott életű, kiemelkedő alko­tója volt. A századforduló pilla­natában, 1900-ban született és 1989-ben halt meg. Negyven éven át - 1943-83-ig - írt nap­lója 5 kötetben jelent meg, eb­ből 4 külföldön látott napvilá­got. Európában a Ferenczy-Ver­lag /Zürich/ gondozta addig, míg lehetőség nyílt arra, hogy az emigrációban elhúnyt író naplójának első részei immár Magyarországon is napvilágot lássanak. Alább részletek a naplóból. * * * Karácsony előtti délután. Az a bizonyos karácsony ez, mely­ről az angol rádió beszélője mint „a magyar történelem leg­tragikusabb karácsonyáról” em­lékezett meg a délutáni híradás­ban. Igaz volt, csakugyan az. Mi itt a fronton éljük meg a karácsonyt, valamilyen valószí­nűtlen, álomszerű helyzetben. Szemben Vác, ott az oroszok; nem tudni semmi bizonyosat, milyen ott az élet - de áthallani a Dunán a váci harangszót. Fót felől nagy csata robaja; második napja dühöng a viadal. Délelőtt vizet húztam, azután rozsét gyűjtöttem. Délután mély csendben, melyet az ágyúdör­gés nem zavar - inkább csak megtölt valamilyen monoton komorsággal -, sétálni megyek Tahi felé. Az országút üres. Ta­hit időnként lövik, a váci part­ról. Az út mentén mindenféle behavazott lövészárkok, üresen, mint a tömegsírok. A táj várja a háburút, mely itt van már, nem is „közel”, hanem itt. Ez már nem táj, hanem „hadterület”, hivatalosan is. Láttam ezt a tájat tavaszi, nyári, őszi gúnyájában: s most látom téli meztelenségében, tes­tén a lövészárkok forradásaival. Láttam sugárzónak, érettnek, bőségesnek, engeszteltnek. Most komoly és csontos a táj, megtelt valamilyen szótlan vég­zettel. ❖ * * Karácsony. Teliholdas, fa­gyos tiszta táj. Estefelé a hely­beli kis templomba megyek. A templom körül német muníciós ládák, tehergépkocsik, fegyve­res őrök. Ez a helyzet, melyről később a német hadijelentés így emlékezik meg: „Az ellenség megint templomokat és kórhá­zakat bombázott.” A kis templom üres. Az ég, mint Pascal ege, szikrázó és ijesztően hallgatag. Néha felvil­lan egy piros, sárga rakéta, kü­lönös karácsonyesti csillagszó­rók. A hazaúton, a fagyos or­szágúton, valaki francia dalt énekel. Kilenc felé kialszik a villany. Azután égzengeto támadás a túlsó parton, pergő tűz, nehéz ütegekkel. Éjfélig tart ez a vad karácsonyesti kórus. A domb­oldalon a kis ház rázkódik a nagy izgalomban, mely áthatja a tájat. Sötétben ülök sokáig. Bizonyos, hogy sok meglepő, aljas és nagyszerű történhet még velem; de bizonyos az is, hogy már nem tudok egész lé­lekkel meglepődni. * * * Az emberek rettenetes és őrült perében nem lehetek bíró, sem ügyész, sem védő, mégcsak tanú sem lehetek. Csak ott ülök a hallgatóság között a pádon és figyelek. Pergő tűz közepedte, s mikor egy világ ismert életfor­mái cserepekre törnek, a világ­háború legnagyobb pillanatai­nak egyikében érzem a szoron­gást, mely mindez időszerű gondokon túl foglalkoztat. Ez a szorongás ezt kérdi: mi lesz, ha mindez elmúlik, ha megint bomba, terror és gránát nélkül lehet élni, hogyan bírok megint azzal a démonnal, melynek kín­zásait munkával és élvezettel sem bírtam soha megfékezni? Az unalom és a várakozás, ki- elégületlenség és a szomjas kí­váncsiság démonával? Hogyan bírok majd vele, ha megint szó­hoz jut? . . . O az én igazi el­lenfelem, s csak azután követ­keznek mind a többiek. * * * Az orosz tiszteket néhány helybeli úri házhoz természete­sen rögtön meghívták vacso­rára. Elmentek, ettek, ittak, ba­rátságosan viselkedtek. Ugyan­ezek az úri házak néhány nap előtt kapkodtak a német Ges- tapo-tisztek után. Ez a magyar középosztály sunyisága: azt hi­szik szilvóriummal és rántott csirkével örökké el lehet intézni mindent. A megszállást követő első napon csöngetnek ajtómon: sá­padt ember jelenik meg, s be­mutatkozik. Megtudom, hogy F.ortodox rabbi, aki hónapok óta itt rejtőzik a közelben. Sze­retné tudni, kimehet-e már a vi­lágba? Az elmúlt hónapokban csaknem egész családját kiirtot­ták. Tanácsolom, hogy várjon a mutatkozással, amíg Pest ele­sett. A nyilasok ezen a karácso­nyon nem karácsonyfákat, ha­nem akasztófákat állítottak; így a Szabadság téren, ahol kará­csony másnapján öt áldozatukat - állítólag túszokat - akasztot­ták fel. Régebben karácsonykor a köztereken „szegények kará­csonyfája” címen állítottak fel emelet magas, sudár fenyőket. A karácsonyi nyilvános akasz­tófák a Szabadság-téren vala­hogy pontosabban illenek az időhöz. Napok óta villany nélkül é- lünk. s gyertyánk alig van: ép- pencsak meg-meggyújtjuk a sá­padt lángot: délután négykor már sötét van. Sötétben ülünk, s hallgatjuk a pergő tüzet, Pest ostromát. A számonkérések még csak kárörvendő torokköszörülések hangnemében jelentkeznek; a nyilashírű emberek körül gú­nyosan somfordáinak a falube­liek. Senki nem dolgozik. Mit csinálnak? Krákognak, várnak. * * * Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbe­csült család a világban, ki keli pusztítani egyfajta ember leiké­ből a „jobboldaliság” címkéjé­vel ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő mint „keresz­tény magyar ember” előjogok­kal élhet e világban; egyszerűen azért, mert „keresztény magyar úri ember”, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhor­dani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem „keresztény-magyar” vagy „úriember”, tartani a mar­kát, s a keresztény magyar mar­kába baksist kérni államtól, tár­sadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivéte­lezést az élet minden vonatko­zásában. Mert ez volt a „jobb­oldaliság" igazi értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt 30 éves, és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, remény­telen; talán megalkuszik, fog­csikorgatva, s mert önző és gyáva: bizonnyal hajlong majd az új rend előtt; de szíve mélyén örökké visszasírja a „jobboldali, keresztény, nemzeti” világot, amelyen belül olyan szépen le­hetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni, és aladárkodni a nagyvállalatok­ban, képzettség és hozzáértés nélkül. S lehetett „előkelő köz- hivatalnokok”-nak lenni és sérthetetlen, páncélinggel vé­dett katonatisztnek; s mindezért nem adni semmit, csak becses létezése tényét. Ez a fajta soha nem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van, vagy befo­lyásuk, Magyarország nem lesz nemzet. Csak a nevelés segíthet, amely a gyermekek lelkét ra­gadja meg. * * * A végzet most közös kat­lanba rakott zsidót, keresztényt, barátot és ellenfelet, s valami­lyen forró gépet főz az egész­ből. Gyúr-e az idő ebből a pép­ből még egyszer társadalmat, nemzetet? Nem tudok felelni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom