Új Nógrád, 1991. december (2. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-04 / 284. szám
1991. december 4., szerda MEGYEI KÖRKÉP 3 Igazságosztás a nép nevében A vonat peronján kissé idegesen járkál egy huszonéves lány. Az ablakból nézi a tájat, s amikor elindul a hatvani állomásról a gyorsvonat, beül ő is a fülkébe és rágyújt egy cigarettára. Vörös haja, nagy kék szemei, jellegzetes szeplői különleges sármot adnak arcának. Szembe ülünk egymással és gondolatainkba merülünk, majd beszélgetni kezdünk. Néhány perc múlva kiderül: Berta Ágnesnek hívják. — Bátonyba megyek a szüléimhez, de Budaörsön élek a férjemmel - mondja -. Saját kis házunk van egy ici- pici kerttel, éppen akkora, mint a Kis herceg bolygója. Ott csak egy eperfa fért el, a mi „birodalmunkban", pedig egy körtefa áll, s ez nekünk éppen elég. Tavaly vettük meg az épületet, szülői segítséggel. Nagyon elhanyagolt volt az egész, még vizünk sem volt. Most már van egy műhelyünk is, ahol dolgozhatunk és boldogok vagyunk a mi szigetünkön. — Az előbb műhelyt említett. M i vei foglalkoznak? — Jómagam restaurátor vagyok. A férjem számítógép egységeket készít és mellette fest. Most készülünk, eladni a képeit. — Hogyan lesz valakiből restaurátor? —1 Nálam nem az a tipikus eset állt fenn, hogy kislány korom óta ez akartam lenni. Egyik általános iskolai tanárom figyelt fel a rajzkészségemre. Ő ajánlotta szüleimnek, hogy vigyenek Szegedre a művészeti szak- középiskolába, a Tömörkény gimnáziumba. A felvételin sikeresén túljutottam. Anyámék mindent megtettek azért, hogy a jővőm jobb legyen, mint az övéké volt. Nagyon sokat köszönhetek nekik. Édesapám ma már nyugdíjas és éjszakai portás, azért, hogy meg tudjanak élni! A nyugdíja minimális, akárcsak édesanyámé, aki 36 évet töltött el pult mögött és mindössze hétezer forintot kap munkájának elismeréseképpen! — Mi történt érettségi után? — Jelentkeztem a Képző- művészeti Főiskola festő szakára, de nem vettek fel. Úgy volt, bánatomban hazajövök a ruhagyárba dolgozni, mivel az iskolában góbiéin készítést tanultam. Az otthoniak nem nyugodtak ebbe bele és így elmentem a kétéves kirakatrendezői iskolába. Amikor elvégeztem, a szakmámban dolgoztam. Közben nagyon komolyan készültem a felvételire. — Még mindig nem tudom, hogyan lett restaurátor? — Ennek érdekes a története. Ugyanis, akkor összevesztem az akkori barátommal és a jelentkezésemet két szakra adtam be: a festőire és restaurátorira. Az utóbbi sikerült, s máig nem bántam meg. Nekem a munkám a hobbim! Boldog vagyok és egyáltalán nem érzem megalkuvásnak a döntésemet. Manapság különben sem lehet a festészetből megélni. — Melyik volt az első kép, amelyikhez „kisséfélve nyúlt? —- Bertránó: Noé áldozata, (legalábbis ezt a címet lehetne adni). A képen Noé ugyanis, éppen családjával egy fehér bárányt áldoz fel. Nagyon nagy a felelősségünk, ezért minden apró mozzanatot feljegyzünk. Ez azért is jó. hogy önmagunkat is ellenőrizzük. Sokszor bizony egész művészettörténeti részt kell átírni. Itt is azt hittük, hogy a festőnek egy kezdeti időszakából való kép, ám a munkálatok során rá kellett jönnünk, hogy ez a mű a már az érett korszakából való. — Lehet rutinszerűen végezni ezt a munkát? — Nem, számomra elképzelhetetlen lenne. Én mindig úgy fogok hozzá, mint a csecsemő a világ megismeréséhez. Állandóan újításokon töröm a fejem. Most is van egy találmányom, s ha sikerülnek a próbák, akkor egyedülálló lesz a szakmában. Minden csak elhatározás kérdése. — Hogy érti ezt? — A férjemmel elhatároztuk, hogy elmegyünk Görögországba. Pénzünk alig volt, de nekivágtunk. Sikerült is az út, mert munkát is találtunk, festettünk és rajzoltunk, a végén már megrendelőink is voltak és sajnálták, hogy nem maradunk ott a tengerparti nyaralóban. A legközelebbi tervünk, amit szeretnénk megvalósítani: a téli szezonra kimenni ismét Görögországba, egy kevés pénzt keresni. Szeli Sára (Folytatás az 1. oldalról) — Hadd idézzem újra Kónya Imrét: mindenekelőtt fel kell gyorsítani a múlt rendszer áldozatainak teljes körű kárpótlását. Nehéz bármit kezdeni ezzel a megfogalmazással. — Ki kell és ki lehet deríteni, kik lettek törvénysértések áldozatai. De már elnézést, lassan az az érzésem, nem is ember az, akinek nincs egy kitelepített őse! Költői kérdésként mondom, nem várok rá választ: vajon ki szenvedte meg jobban az elmúlt rendszert? Az az orvos, akit egyik-napról a másikra elküldték egy tudományos intézetből, és egy más röppályára állítottak (ugyan nem internálták), vagy csak az szenvedte meg, akitől hat holdat elvettek? Társadalmi konszenzusra kell jutni, kiket sorolunk ebbe a Minden elismerésem a kormányé. Azt a szinte már tapint- hatóvá vált társadalmi igényt, azt az egyöntetű akaratot, hogy igazságot szolgáltassanak az elmúlt évtizedekben elkövetett bűnökért, példás gyorsasággal és hatékonysággal öntötte törvénybe, s késedelem nélkül fogott hozzá a nép kívánságának gyakorlati megvalósításához. (Persze ezen nem a Zétényi - Takács féle törvény végrehajtását értem, hiszen jóváhagyásában még az Alkotmánybíróságnak is szava lesz.) Akár még száz (bátrabbak szerint többszáz) körül is járhat azoknak a száma, akik az igazságtétel kapcsán bíróság elé kerülhetnek, s az ő erkölcsi, anyagi vagy éppen fizikai likvidálásuk után végre minden gondunk megoldódik, az ipari termelés visszaesésétől kezdve a munkanélküliségen keresztül a mezőgazdaság likviditási problémáiig, minden akadály elhárul a rendszervált(oz)ás út- jából. Igaz ugyan, hogy a helyi körbe, őket kell kárpótolni, és ezután jöhetnek azok, akik jogállami keretek között felelősségre vonhatók. — Kétségtelen, hogy ez a törvény indulatokat keit, bár Zétényi Zsolt szerint politikai ellenfelei szítanak félelmet. De ki tudja kordában tartani az indulatokat? — Tételezzük fel, hogy a törvény előterjesztői a legtisztább szándékkal indultak. De abban a pillanatban, amikor az ellene szavazó parlamenti képviselők — köztük olyanok, akik valóban megszenvedték az elmúlt rendszert — megkapták a közismert "figyelmeztető" levelet, ez az ügy, a szándéktól függetlenül már eszkalálódott. Ezt érdemes lenne felelősen végiggondolni. — Számomra ijesztő Pong- rátz Gergely, a Magyarok Vihatóságok türelmetlenül várják a parlamenttől az ország költségvetésének elfogadását, mert sajátjukat is csak ennek ismeretében készíthetik el, igaz, hogy a tragikusan szaporodó bűncselekményekkel már-már reménytelenül küszködő rendőrség hiába várja a rendőrségi törvény megszületését, az oktatási- és a médiatörvényről már nem is beszélve, fő az, hogy megkezdődött a várva várt igazságtétel. Mondom, örülök, hogy végre a kormány engedett a rá nehezedő társadalmi nyomásnak, mert ez arra a reményre jogosít (már ha legalábbis logikusan próbálok gondolkodni), hogy egyéb kérdésekben hasonló tett- rekészségről tesz tanúbizonyságot. Végre ugyanígy hajlandó lesz meghallgatni más társadalmi csoportok jajszavát is, s az előbbiekhez hasonlóan egy frappáns törvény megalkotásával gyógyírt keres majd bajaikra. Végre nyugodtan aludhatnak a létminimum alatt élők, a lágszövetsége elnökének véleménye, aki szerint a perek lefolytatására speciális, "tisztességes magyarokból" álló bíróságot kell létrehozni. Itt már nem csak az igazságtételről van szó... — Hadd válaszoljak egyik legnagyobb filmélményem felidézésével. A domb című filmre gondolok, ahol a tábor lakói fellázadtak az embertelenül kegyetlen főtörzsőrmester ellen. Ügyük igaz, de elbuknak a siker küszöbén, amikor megölik szadista kínzójukat. Vesztenek, mert erkölcsi igazságukat elsöpri az elszabadult indulat, az erőszak ragálya. Vesztenek, mert átveszik az ellenség módszereit, azokat a módszereket, amelyek ellen lázadtak. Annak, hogy ma ez a film jut eszembe, annak "filmen kívüli" komoly okai vannak. Dudellai Ildikó munkanélküliek, a nyugdíjasok, a pályakezdő fiatalok, a nagy- családosok, a lakásra reménytelenül várakozók, az adósságaikat nyögő kisiparosok, az állatá- lományukat elpusztítani kényszerülő gazdálkodók - bizton számíthatnak arra, hogy a képviselők, államtitkárok, miniszterek nem mennek el szó nélkül mellettük, s látva, tapasztalva a széles rétegek jogos követeléseit, felkérik X és Y szerzőpárost, ugyan tegyenek már az asztalra egy törvényjavaslatot a fent említett kérdések megoldására. Persze az álnok ellenzék majd ezt is megpróbálja megfúrni, de mint már annyiszor, minden ellenvélemény figyelmen kívül hagyásával sikerül majd ezt is elfogadtatni. Akkor aztán az egész magyarság mámoros örömmel kiálthat fel: „Megálljunk, mert itt van már a Kánaán!” S boldogan emlékeznek vissza arra, hogy ez az egész az igazságtétellel kezdődött. — Ozsvárt — Madárberkenye • Őrhalom. Befejeződött az őszi fásítás a településen. A fő utcán és a sportpálya környékén több mint kétszáz madárberkenyét ültettek el a helyi lakosság közreműködésével. Ingyen ebéd • Nagylóc. A helyi általános iskola napközisei és az óvodások november után december hónapban is ingyen kapnak ebédet. A község vezetése a családok kiadásainak csökkentése érdekében hozta nemrégiben a kedvezmény odaítéléséről szóló döntését. Fogadónapok • Salgótarján város önkormányzati képviselőtestületének tisztségviselői december hónapban az alábbi időpontokban tartanak fogadónapot: Detre Jenő alpolgármester 11-én (szerdán), 8-12, illetve 14-16 óráig; Dr. Oravecz Péter jegyző 18-án (szerdán) szintén 8-12 és 14-16 óráig. A nyertesek névjegyzéke • A megyei véradónapi ünnepség keretében szombaton sorsolták ki a véradók között kiosztott sorsjegyek nyerteseit. A szerencsések listája Salgótarjánban, Pásztón és Bátonytere- nyén a Vöröskereszt városi titkárainál, Szécsényben a Pro Űrbe Kft.-nél (Rákóczi út 78.) tekinthető meg. A nyertesek a napokban értesítést kapnak a városi szervezetektől. Kettős feladat • Galgaguta. Zöldséges pincét alakítottak ki az óvoda épület alsó részében. Beleszámítva a társadalmi segítséget, az elvégzett munkáért 50 ezer forintot fizetett ki az önkormányzat. A zöldség tárolását szolgáló pince kettős feladatot lát el. Biztosítja a téli ellátáshoz szükséges burgonya tárolását, ugyanakkor lehetővé teszi a nyári játékok itteni megőrzését. Kommentár Igazságtétel - első lépés a Kánaán felé Útonjáró Levél helyett Aszófőre, felvidéki őrzők nevében Az élő zene varázsa A Balassagyarmati Kamarazenekar Két hónapos levél a Bala- ton-felvidéki Aszófóröl. Egy visszavonultan élő magyar írótól (számos kötet, dráma, dokumentumregény, sokezernyi emlékezetesen veretes jó riport a régi Népszabadságban, József Áttila és SZOT-Áiíj, az öt- venhetes új nemzedék markáns képviselője), aki most principálisomként, ezen a megvetett- lejáratott pályán engem indító „keresztapaként" rólam érdeklődik. Mire jutottam, rég hallott felőlem. Miként állom a sarat a forgószeles világban. Válaszolni nem tudok október óta, amikor a levél Salgótarjánba érkezett, a régi címemre. Éve még laktam forgószélben egy pártelvektől végkép? bedugult, lélek-huzatos városban a felvidéki partiumban. Az utcai (párt)harcokban átmenetileg csatát vesztve és másokkal együtt belátva saját hülyeségemet, na meg a többiekét megismerve, felálltam és elhagytam az ipolyi régiót. Vi- szajöttem a kis Moszkvának nevezett Tarjánba, itt közhasz- nálatosabb a politikai kultúra, ami nem a tartalmakra értendő elsősorban. Más kérdés, hogy a vesztett csata színhelye vonz, de nem a revans miatt. Szerencsém van a postás önmagától módosított és már az újabb címre hozta az aszófői sorokat. Válasz még sincs egyenlőre. Mert nem tudom, hogyan állom a sarat. Ki tudja ma ezt egészen bizonyosan eldönteni? Vagy ez a tárcaféle a válasz egyenest. A mai magyar író azt közli irigylésre méltó nyugalommal (kijár neki, elismerem, a házát maga építette valamikori kőművesként, két aszófői egykori jobbágyház összevonásával), hogy távol a közélettől tölti napjait. — Aszófon, ama házban, amelyet te is ismersz és amelyet azért hoztam tető alá, hogy hajlott koromban legyen hol ösz- szegeznem rögeszméimet. Megadatott. A tény, hogy a lármás és hisztérikus jelen kutyába sem veszi az általam vallott minőséget, egyáltalán nem csökkenti munkakedvemet. A szó elszáll, az írás megmarad. Hát, éppenséggel ezek sem igazi vidám sorok. Azonban megvan az a vonásuk, ami viszont mások soraiból-szavai- ból hiányzik, vagy csak éppen- hogy érintett: a távlati bizonyosság, az értékért küzdés értelme. Erre mifelénk ez a távolság- tartás mintha nem lenne olyan magától értetődő egyéni-jogi gesztus. Még a leginkább fáradtak is mintha újra élednének, miként a példaértékű losonci főnix, aki hamvaiból, a város negyvenkilences üszkei- ből a múlt században felreppent, újraszületve. Éppen a minap emlegette Pál József országos képviselőnk a főnixet azon a regionális (határon in- nen'és túl) összefogást megvalósító első országos-országok közötti palócnépgyűlésen s éppen a főnixes Losoncon, amelyről beszámoltunk mi is. Urbán Aladár nagykürtösi járásbeli, falusi örök tanító szavai jutnak eszembe, hogy mi történik itt évtizedek óta a magyarsággal, s hogy akkor mi innen a közelből miként segíthetünk az őrzésben. A magyar- ság-palócság és a szlováksággal együttélés értékeinek örök újrarendezésében, gazdagításában, de főként a jövő nemzedékeinek átadás felelős munkájában. Állva a sarat. A felvidéki őrzők, Ady-hősei, a versbeliek, akiket minden korban, ma is! figyelmeztet a zseni, hogy vigyázzanak a strá- zsánl Amerre a határ vonul Pozsonytól Nagymihályig, Bratis- lavától Mihalovceig mindenütt egymástól szószerint látótávolságra éberen őrködnek és főként csendes kitartással a strázsán a felvidéki őrzők. Névsze- rint is említhetők, őrzik a tüzet, figyelik a tájat. Az ő keserűségük mégsem igazi keserűség, inkább csendes belenyugvás a posztba. A felvidéki őrzök névtelenk maradnak. Nincsenek rögeszméik, amiket melengetni lehet, dolguk van ezernyi a néprajztól a kis könyvtárak mentéséig, az iskolai magyar oktatás legparányibb eredményéig. Nem tudnak összegző müveket alkotni, mint errefelé a múltszázadiak. Felőrli őket az erős akarás, a sajátjuk, s nincsenek szélcsendes zugaik sem. Sokat tett éppen azért a forgószeles múlt ideát-odaát, hogy a magyarságnak ne legyen nagy számban tudatos értelmisége, olyan, amelyik a küldetéses-őrző-átadó stárzsa- szerepet vállalja. Kevés az olyan egyetemet végzett magyar fiatal - mondja odaát Urbán tanár úr -, aki azt is tudja, hogy nem csak az asszimiláció, a beilleszkedés-megélhetés- karrier errefelé az élet igazi minősége. De művek, összegző művészeti eredmények és rögeszmék sem lehetnek. Csak az örökké négy égtájú, mindent elfojtó forgószéltől óvása a strázsatűznek. T.Pataki László Kinn metsző hideg van, szállingóznak a hópelyhek, de jó melegedni a tűznél, hallani a fahasábok pattogását, és egy régi könyvet nézegetni. Mindez Vivaldi zenéjéről jutott eszembe. Ha pedig nem konzerv hanglemez zenében hallgatjuk a műveit, hanem koncerten, felejthetetlen az élmény. Az „élő” zenének ezt a varázsát, az együtt muzsikálás örömét mindenkivel meg akarta osztani négy lelkes balassagyarmati zenetanár. Bejárták a megyét, a legapróbb településétől kezdve szinte mindenhol megfordultak, hogy az emberek örömére muzsikáljanak. így kezdődött a történet, így alakult meg tíz évvel ezelőtt a Balassagyarmati Kamaraegyüttes. Azóta pedig már szinte minden elismerést kivívtak maguknak, amit egy státusza szerint amatőr csoport egyáltalán megkaphat. Művészeti díjak. Miniszteri Dicséret, kitüntetések, az Eötvös Alapítvány és a Jeunesses Mu- sicales Alapítvány pályázati díjai, hanglemez és kazetta felvételek jelzik pályájuk sikereit. Mindig bővülő repertoárjuk több száz zeneművet ölel fel. Állandó szereplői a Nemzeti Galéria és a Néprajzi Múzeum közművelődési hangversenysorozatának. Külföldön gyakran szerepelnek, Svájcban, Csehszlovákiában. Németországban, legutóbb pedig Lengyelországban jártak, ahol televízió és rádiófelvételt is készítetlek velük. Jövőre a Budapesti Tavaszi Fesztiválon is bemutatkoznak. Az együttes december 2-án, a balassagyarmati zeneiskolában rendezett nagy sikerű jubileumi koncerten ünnepelte a fennállásának tizedik évfordulóját. Döntött a szerelem!
