Új Nógrád, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-02 / 257. szám
6 im-uzu TÁRSADALOM ÉS VALÓSÁG 1991. NOVEMBER 2., SZOMBAT Minden embernek hinnie kell valamiben Hűség a plebejus demokrata örökséghez SZÉCSÉNYI BESZÉLGETÉS SZŰRÖS MÁTYÁSSAL Az országgyűlés alelnöke — mint megjegyezte —- jól érezte magát a sok évszázados kisvárosban, a Kubinyi Ferenc Múzeum patinás falai között, a tanácskozóterem históriahangulatot árasztó milliőjében. — Ön a két évvel ezelőtti október huszonharmadikán—amikor kikiáltotta a Magyar Köztársaságot — ugyancsak történelmi személyiséggé nőtte ki magát. Mit jelentett az a pillanat, az a hivatalos aktus személyes életében, a magánember számára? — Felemelő, felejthetetlen élmény volt, pályafutásom — s egyáltalán életem — csúcspontjaként tartom számon. A sors óriási ajándéka, hogy nekem megadatott ez a lehetőség. Az előző éjszaka írtam meg a beszédemet, s lélekben már felkészültem a szereplésre. Amikor kiálltam a Parlament erkélyére már nyugodt voltam, azt azonban nehéz szavakkal kifejezni, amit a hatalmas, — több mint százezres — eufórikus hangulatú tömeg láttán éreztem. Ez valóban egy őszinte, tiszta szándékú demonstráció volt a demokrácia, a köztársaság mellett. A déli harangszó ezúttal ismét korszakos jelentőségű eseménynek szólt. — Azóta bizony sok víz lefolyt még a sekély Ipolyon is, hát még a Dunán... Ón, aki aktív részese volt az előkészítésének, miként értékeli a rendszerváltás folyamatát, hogyan vonja meg az elmúlt másfél-két esztendő mérlegét? — Valóban, mi reformpolitikusok belülről feszegettük a zsákutcába jutott pártállami struktúra korszerűtlen építményét, versenyképtelen gazdaságát. Mi azonban még a demokratikus szocializmus és a polgári demokrácia értékeit akartuk ösz- szehangolni. A döntést azonban rábíztuk a népre, amely az elmúlt évi választásokon nemet mondott a régi rendszer minden elemére. A köztársaság kikiáltása óta eltelt időszak legnagyobb vívmányának én azt tartom, hogy a változások békés úton mentek végbe és minden nehézség ellenére sikerült megőriznünk a stabilitást. Kialakultak az új hatalmi ágak, az ország működőképes, megtettük az első lépéseket a piacgazdaság irányába. Ugyanakkor azzal közel sem vagyok elégedett, hogy a teljeskörű rendszerváltás helyett egyelőre inkább hatalomváltás, elitváltás következett be. Az élre került új politikai erők, jobb oldali, illetve jobbközép csoportok számos kérdésben konzervatív elveket vallanak. Az ellenzék nem elég erős, a baloldal szétforgácsolt. A legnagyobb problémának azt tartom, hogy a kormány- koalíció hatalmas terheket helyez a munkavállalók vállaira s nincs kellő szociális érzékenysége a növekvő feszültségek iránt. Úgy Szűrös Mátvás: Életem felemelő élménye a köztársaság kikiáltátűnik, mintha a kormánykörök nem ismernék igazán a valós helyzetet. Sem a kormány, sem a pártok nem tudnak az egyszerű emberek nyelvén beszélni. Sajnos a környező országokkal is kevésbé tudunk most szót érteni, mint korábban. — Gondolom nem titok ön előtt, hogy sokan a mai gondokat is a megelőző negyven esztendőből származtatják, s a korábbi vezetést kárhoztatják. Miután ön is a hatalmi apparátus csúcsán dolgozott éveken át, feltétlenül meg kell kérdeznem, hogy nincs lelkiismeret-furdalása, nem féf a ,,napirenden lévő" elszámoltatástól? — Mindenekelőtt azt szeretném mondani, hogy én elsősorban diplomata voltam, s 1989 márciusáig — amíg meg nem választottak a parlament elnökének — külügyi pályán dolgoztam. Ma is felemelt fejjel vállalom azokat a lépéseket, amelyeket egy új külpolitikai orientáció jegyében, Magyarország érdekében tettünk. Másrészt számos dologról, — így az 1956-ot követő, ma joggal bűnként kezelt megtorlásokról — nem tudtam, s számomra is csak a Nagy Imre temetése kapcsán vált ismertté a gyilkosságok széles köre. Az a hitvallásom, hogy a politikában is becsületesnek kell maradni. Nem fogadom el azt a véleményt, amely szerint a politika valamiféle „úri huncutság”. Én a hatalommal soha vissza nem éltem, semmiféle politikai machinációban nem vettem részt, egyébiránt nem is voltam a politikai bizottságnak — ahol a lényegi döntések születtek — a tagja. Meg nem gazdagodtam, egy víkendházon kívül semmi más tulajdonom nincs, állami bérlakásban élek a XI. kerületben. Mindebből következik, hogy nincs mitől tartanom. Az a véleményem, hogy igazságtételre szükség van, sőt már meg is kellett volna oldani ezt a kérdést, hogy a nemzet erőit a megvalósítandó feladatokra lehessen összpontosítani. Azzal azonban végképp nem tudok egyetérteni, amit például Torgyán József felvetett, hogy a volt párttagok egységesen tiltassanak el Öt évre minden felelős beosztástól. Hasonló a véleményem az úgynevezett Zétényi vagy Kónya féle javaslatokról is. Azt vallom, hogy a bűnösök bűnhődjenek, de, akik hibát követtek el, azoknak meg kell adni a lehetőséget, hogy azt korrigálják, s ne legyenek állandó rettegésben jogilag kivitelezhetetlen fenyegetések miatt. — Ón sokáig egyedül volt a parlament szocialista frakciójában, aki egyéni választókerületből került a képviselő-testületbe. Mivel járt ez az ön számára: nagyobb felelősséggel, több munkával? — Mindkettővel. Én úgy érzem sokkal szorosabban, közvetlenebbül kapcsolódok a választó- polgárokhoz párthovatartozástól függetlenül, hisz engem nemcsak a szocialista érzelműek delegáltak a parlamentbe. Nekem állandóan járnom kell a választókerületemet, ahol egy irodát is létrehoztam. Rendszeresen megfordulok az emberék között, s interpelláció formájában felvetem gondjaikat, annak ellenére, hogy az új házszabály — mint alelnöknek — korlátozza a szereplésemet a plenáris üléseken. — Önt a minap a televízióban a szocialista párt egyházi, vallási tagozata körül lehetett látni bábáskodni. Miként kell ezt értelmezni? — Ez csupán azzal magyarázható, hogy én Hajdú-Bihar megyei képviselő vagyok és a reformátusok világtalálkozóján a szocialista párt hívő tagozata felkért, hogy elnököljek. Ehhez az egyházi rendezvényhez egyébként az MSZP anyagilag is hozzájárult. Úgy gondoljuk, hogy a hívő embereknek igenis helyük van a szocialista pártban. A vallás mindenkinek a magánügye. Ráadásul az egyházak bizonyos szociális érzékenységről is tanúságot tesznek, s számos hitelvük — szolidaritás, humanizmus, — egyáltalán nem idegen egy baloldali, nem ideologikus alapon álló demokratikus programpárttól sem, amely a munkavállalók érdekeiben lép fel. A debreceni szereplésem után hívtak meg a hívő tagozat szegedi tanácskozására is. Én ugyan nem vagyok vallásos, de azt elfogadom, hogy az ember arra született: higgyen valamiben. Az egyházak a történelem folyamán nem egyszer erkölcsi tartást adtak magának a nemzetnek is. Gondoljunk csak szent István király munkásságára, érdemeire. — Játsszunk el a gondolattal! Mit tenne ön másként az életében, ha visszafordíthatná az idő kerekét? — Lényegében ugyanezt csinálnám.' mint amit eddig, nincs mit megbánnom. Végülis hű maradtam ahhoz, amire a szüleim s az iskoláim neveltek: elsősorban embernek és magyarnak maradni. Ez egy plebejus demokrata — ha úgy tetszik kálvinista — örökség. Én soha nem szakadtam el attól a közegtől, amelyből származom, s ez megmentett engem mindenféle szélsőségtől, „túlteljesítéstől”. Sokat köszönhetek apámnak, aki egyszerű földmunkás, napszámos létére felvilágosult ember volt, s már 1951—52-ben azt mondta nekem. hogy nem így képzelte el a dolgok alakulását. Ugyanakkor azt sem hallgatom el, hogy a felszabadulás után két meghatározó élményben volt részem: földet kaptunk és tanulhattam! Azt tartják, hogy az ember nem lehet próféta a saját hazájában. Szerencsére az én sorsom csak kivételként igazolja vissza ennek a mondásnak az igazát, hisz 1985 után a tavalyi szabad választásokon is megválasztottak újra képviselőnek, értékelték a munkámat, kötődésemet. A jövőben is így akarom „visszafizetni” hogy tanulhattam, kiemelkedhettem. Csongrády Béla Megtalálták Jézus bárkáját? Paloták összeomlás előtt Az evangélistáktól tudjuk, hogy miként csendesítette le Jézus a háborgó tengert, amikor a tanítványokkal hajózott. Ugyanennek a tengernek — Ga- lileai — a partján, egy kis múzeumban kiállították egy közel kétezer esztendős bárka darabjait, azzal, hogy valószínűleg erről olvashatunk a Bibliában. Az előzmény: két amatőr régész öt évvel ezelőtt a tenger sarában bárkadarabokat talált. A cédrus- és tölgyfa alkatrészeket a texasi egyetem Carbon 15 vizsgálati módszerével elemezték, és a közelmúltban közzétett jelentés szerint arra a következtetésre jutottak, hogy a bárka a Krisztus születése előtti időből való. A vizsgálatot irányító professzor azt mondta, hogy ha nem is az evangéliumi bárkáról van szó, az bizonyos, hogy ezzel a hajóval is utazhatott Jézus az apostolokhoz a Galileai tengeren. A hajó mintegy 8 méter hosszú és 2 méter széles volt, és különös ismertetőjele a viszonylagos széles fal. És ez a kép megegyezik Márk evangélista leírásával is, aki szerint: „O pedig a hajó hátulsó részében a fejaljon alu- szik vala.” A sátorból kiszedett hajódarabokból egyértelműen kiderül, hogy ez volt a legvédet- tebb rész, aludni csak itt lehetett. (FEB) A lagúnák városa, Velence megint veszélyben van, Miután októberben rekordmagasságúra, 1 méter 26 centiméterrel a 0 jelzés fölé emelkedett a víz és lehetetlenné vált a szemét elszállítása. A Canal Grandét a turisták tömegei helyett, ellepték a vízipatkányok. A város megmentésére ugyan már 1966-ban elfogadtak egy törvényt, de az ehhez szükséges pénzt azóta is hiába várják. Pedig az olasz kormány már korábban létrehozta az „Új Velence” elnevezésű konzorciumot, amely hivatott lenne a munkálatokat vezényelni. Szakértők szerint, a Canal Grande palotáinak felét és a Rio Nuovo valamennyi palotáját összeomlás fenyegeti. A Canal Grande egyik legszebb palotája, a XIV. században épült Ca Daric Palast kb. 10 centimétert süllyedt és bármikor összeomolhat. A velencei polgármester Rómába utazott, hogy tárgyaljon Andreotti miniszterelnökkel, de kénytelen volt üres kézzel hazatérni. Mégis megtették az első lépést Velence megmentése érdekében. Kitiltották a motorcsónakokat, mert károsítják a vízre épült város házainak alapzatát. Halottak napján A föld betakart, és múlt tovább az idő. Másnap felkelt a Nap, de már Nélküled. Egy ágy, egy szék üres maradt, és attól a reggeltől sokáig, nagyon sokáig az egész világ üres maradt. Az idő múlik, és begyógyítja a sebeket. Lassú és nehéz ez a gyógyulás, míg eljön a nap, amikor nem jutottál eszembe. Észre sem vettem. Múlt az idő, de néha hirtelen azt hittem, Téged látlak az utca másik oldalán és hirtelen erősen kezdett dobogni a szívem. Az eszem azt mondta: lehetetlen. A szívem azt dobogta: ott megy! Siet. Nem lát engem. Kiáltani nem mertem, de átszaladtam az autók előtt, lihegve értelek utói. Felém fordultál... és nem Te voltál. Csak onnan, a másik oldalról látszott ez az idegen éppen olyannak. Ugyanolyan volt a járása, a haja színe, de még a kabátja is... Az idegen, akit utolértem lihegve, rám nézett, és nem csodálkozott. Kicsit szomorú volt az arca. Mintha értette volna... Mintha ő is azért sietne, ,mert keres valakit, akit elveszített, és nem talál meg többet soha. Valakit, akinek üres az ágya és a széke otthon. Akinek a mosolyát hívebben megőrizte, mint a fényképek, melyek róla megmaradtak. Megy az idő. Napok múlnak el, és nem jutsz az eszembe. Aztán hirtelen, egy tavaszi nyíló magnóliafa virágai alatt végig folyik a könny az arcomon. Nem tudom, hogy miért éppen akkor, miért éppen a virágzó fa alatt, de hirtelen magam előtt látom az arcodat, ahogyan utoljára rám nézel. Görcsbe szorul a torkom, nem látom az utat a könnyeimtől. Mélyeket sóhajtok, hogy elmúljon a roham. — Jól van? — kérdezi aggódó hang előttem, és meglátok egy idegen arcot, felém hajol. — Segíthetek valamit? Hirtelen olyan jó lenne beszélni rólad. De tudom, csak összefüggéstelen szavak buknának ki a számon, nem értem. Hogyan is érthetné azt valaki, hogy annyi év múlt el azóta, és én itt állok most, és folynak a könnyeim? Hát mégsem gyógyulnak be a sebek? Halottak napja van. Aki tud, elmegy meghalt szerettei sírjához, virágot visz, szomorú illatú krizantémot, és gyertya vagy mécses lángjába bámulva gondol arra, akit elveszített. Akit itt a Földön többet soha nem lát, de elfelejteni nem tudja, amíg él. Aki nem mehet el a sírjához, otthon fohászkodik magában panaszos, síró szavakat. Talán azoknak könnyebb, akik beszélhetnek róla. — Emlékszel? És felelevenítik szavait, szokásait, talán előveszik a régi képeket. — Nézd, akkor kapta ezt az új ruhát! Milyen boldogan mosolyog benne, tudom, tele volt tervekkel akkoriban. Dehogyis gondolt a halálra. Többet soha nem nevet rám. Többet nem simíthatom meg a haját. Nem foghatom a kezét és reggel nem hallgathatom meg, mit álmodott. Vajon álmodnak-e a halottak ott lent? Almodnak-e, ha csillagfényes éjszakákon könnyű szél kószál a temető fái között? Almodnak-e, ha tavasszal fészket raknak ezeken a fákon a madarak? Már soha nem mondhatja el. Legfeljebb és hiszem néha álmomban, hogy itt van velem. Legfeljebb én álmodok néha vele, vagy én vélem megpillantani az utca túlsó oldalán. Bán Zsuzsa Kísérletek az iskolában Árt-e a gyerekeknek a pedagógiai útkeresés? (FEB) Ma már nálunk is egyre több szülő gyereke jár kísérleti iskolába vagy olyan osztályba, ahol egyik-másik tárgyat illetve tantárgy csoportot kísérleti módszerekkel tanítanak. Sokan kételyekkel, fenntartásokkal veszik tudomásul, hogy a pedagógiai útkeresés, jobbító szándékú próbálkozás alanya saját gyermekük, aki esetleg nem nyertese, hanem kárvallottja lesz a kísérleteknek. Könnyen belátható, hogy a természettudományok viharos ütemű fejlődése döntő mértékben a kísérleteknek köszönhető, s nincs, nem lehet ez másképp a társadalomtudományok körében sem. Ez utóbbi művelői azonban tudatában vannak annak, hogy dolguk és felelősségük bizonyos értelemben más, mint az élettelen természet kutatóié, hiszen például a pedagógia eleven alanyai soha, semilyen vonatkozásban nem kezelhetők laboratóriumi nyulakként. A kísérletező oktatásnak — s ez is oszlathatja a szülői fenntartásokat — roppant szellemi háttere van: évszázadok óta kutatják a gyermek fejlődését, tudásbeli gyarapodását befolyásoló társadalmi, természeti hatásokat és azokat a belső tényezőket, amelyek e fejlődési folyamatra hatással vannak. A kísérletek jellegét és korlátáit alapvetően behatárolja az a pedagógiai közhely, hogy minden gyennek személyisége egyedi, mindegyik másképp dolgozza fel az őt érő hatásokat. S mivel nincs két tökéletesen azonos és megismételhető pedagógiai helyzet, a kísérletek az oktatási eljárások távlati lehetőségeire, eredményeire építenek. Kísérletileg eldönthető például a programozott oktatás módszereinek eredményessége, kitapinthatok a kiscsoportos oktatás előnyei vagy gyöngéi, az oktatógépek, a tesztlapok hatékonysága, az oktatási és nevelési tervek reális követelményei. Mindez megerősíti azt az egyébként általánosan elfogadott szabályt, hogy a pedagógiai kísérletek különleges tapintatot, hozzáértést és türelmet követelnek a tanároktól, a kutatóktól — de maguktól a szülőktől is. A kísérletet engedélyező, irányító és lefolytató szakemberek számára aranyszabály, hogy kísérletező, kutató munkájuk nem egyik napról a másikra hozza meg gyümölcsét, s hogy az útkeresés sokirányú lehet, de soha nem keresztezheti a tanulók személyiségének egészséges fejlődését. Az újításoknak és változtatásoknak tehát a gyerek csakis nyertese lehet. Péhl Gabriella
