Új Nógrád, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-02 / 257. szám
1991. NOVEMBER 2., SZOMBAT TÁRSADALOM ES VALOSAG UnFUZU 7 Kovács Gizi öngyilkossága A színésznek sem könnyű manapság PANASZFÉLÓRA ELŐADÁS ELŐTT Szép sikerű pódiumműsort tartott Pécsi Ildikó, Bárdi György és Balassa Tamás zeneszerző zongorakíséretével Pásztón, a váro.si művelődési központban. — Érzik-e Önök is napjaink nehézségeit? — kérdeztem a vendégeket. B. Gy.: — Természetesen. Egyszerűen katasztrofális, ahogyan csökken a nézőszám. Az a kevés ember, akinek még van pénze arra, hogy színházba menjen, nagyon meggondolja, hogy Az ügynök halálá-t, vagy a Csókos asszony-t nézze meg. És igaza van. A nézők a könnyebb darabokat várják el, így fajsúlyosabb, a nívót garantáló feladatokat kevésbé kapunk, mint valaha. — A korábbi években Önöket több filmben láthattuk, manapság azonban, egy-egy tévésorozatot, kabarét leszámítva, nem igen kapnak szerepet. P. I.: — Annak idején engem úgy indítottak el a pályán, hogy én leszek Tőkés Anna után a „nagy” magyar tragika. Miután erre semmi igény nem volt, s egy véletlen folytán belekeveredtem a könnyű műfajba, ennek köszönhettem, hogy egyáltalán „életben” maradtam. Mivel a tévé szórakoztató műsoraiban gyakran szerepelek, nem éreztem annyira a film hiányát, ám tényleg régen voltam a filmgyárban. B. Gy.: — Ami engem illet, készséggel mondok igent, ha hívnak, de nincs mire igent mondanom. Említhetem az Angyalbőrben című sorozatot, ahol orrvérzésig jelen voltam, de azóta egy mondatot sem játszottam filmben. Miért? Vagy pechem vari, vagy nincs nekem való szerep, vagy lassanként mintha kezdenének elfelejteni, amit szomorúan bár, de tudomásul kell vennem. B. T.: — Azért is látni kevesebbet a művészeket a filmben, mivel eleve kevesebb film készül. Filmgyártás önmagában Sárközy Tamás könyve a magyar privatizáció történetének, elméleti vitáinak, szabályozásának első jogi megközelítésű feldolgozása. A szerző könyvében vázolja a gyakorlati nehézségeket, a különböző fejlesztési elképzeléseket. Kitér a privatizáció politikai és erkölcsi problémáira, a privatizáció közgazdasági-pénzügyi lehetőségeire és korlátáira, alkotmányjogi alapjaira. Vizsgálja az ún. spontán, az ellenőrzött és az államilag vezérelt privatizáció előnyeit és hátrányait, elemnincs, csak ha van egy szponzor, aki a filmtől reklámlehetőséget vár, s ezért „beszáll” anyagilag. Persze akkor ő szabja meg a mondanivalót, a szereplőket is. — Pályatársaik közül, sokan — éppen a beszűkülő játszási lehetőségek miatt — színitanodát nyitnak, életrajzi kötetet írnak, vagy a politika „színpada” felé fordulnak. Önök nem járnak hasonló cipőben? P. I.: — Nekem is van színiskolám, most épp nyolcvan hallgatóval. Életrajzi kötetemre is van megrendelés, de most spéciéi vígjátékot írok, s a múlt héten volt egy mesedarabomnak jól sikerült bemutatója. Ezek mellett rendezek is, legutóbb a Bajor Imre estet a Mikroszkóp színpadon, s bemutató előtt van egy Marilyn Monroe-ról szóló darab a Dominó színpadon. Karinthy Dunakanyar című darabját is rendezem. Én ezt választottam. B. Gy.: — Az életemet kitölti a színház. A Vígszínház tagja vagyok, most is próbálok egy új darabot, emellett nyolcadik éve játszom az Arzén és levendulában, s vendégként szerepelek egy isteni amerikai darabban a Radnóti Színházban, amelyben na- gyon-nagyon boldognak érzem magam. Persze ez nem jelenti azt, hogy a Vígben nem lennék az. Nem kárhoztatok senkit azért, mert nem úgy vagyok ott foglalkoztatva, ahogy én szeretném. Erre van lehetőség. — Művésznő, visszatérve a színitanodásokra, mennyi esélyük van a fiataloknak pályára kerülésre? P. I.: — Az ő helyzetük bizonyos mértékig jobb, mint a miénk volt, mivel, amikor elvégeztem a főiskolát, ez a pálya nyugdíjas állásként volt beharangozva. Hát ez mostanra megszűnt. Az én korosztályomnak nagyon nehéz feldolgozni, hogy munkanélkülivé lehet válni. Mi nem gondoltunk arra,hogy majd, az általam zi a társasági és az átalakulási törvény privatizációs vonatkozásait, az állami vagyonvédelmi, illetve a Vagyonügynökség-törvényt. A könyv először dolgozza fel a közelmúltban elfogadott előprivatizációs, koncessziós, valamint a kárpótlási törvényt. Áttekinti a szövetkezeti törvénnyel kapcsolatos vitákat, a külföldiek befektetéseivel kapcsolatos problémákat. Vizsgálja az alkalmazottak privatizációban való részvételét, a dolgozói tulajdon lehetőségeit. Végül is végzett „pótcselekvésekkel” kell életben tartanunk magunkat. A tanodás gyerekeknek viszont azzal kezdem, milyen nehézségek várnak arra, aki egy kis szerencsével pályára kerülhet. Tehát ők úgy vágnak bele. hogy tudják, nem mindenkiből lesz sztár, s annak sem lesz könnyű. — Mennyire kifizetődő manapság színésznek lenni? B. Gy.: — Olyannyira, hogy az Angyalbőrben forgatásáért, a- mely 15 hónapig tartott, összesen annyi gázsit kaptam, amennyit egy közepes statiszta kap egy napra Németországban. Rengeteg ehhez hasonló anyagi jellegű megaláztatásban volt részem, de csinálom tovább, mert színész vagyok, s ehhez értek. Nekem nyolc BMW-m volt az elmúlt 16 év alatt, de most le kellett cserélnem egy VW Golfra, mivel ennek fele a fogyasztása, s ez ma már szempont. Ha megint emelik a benzinárakat, marad az ötös busz és a hatos villamos. Ez itt most egy panaszfélóra, de teljesen indokoltan. Ugyanazokkal a napi gondokkal küszködünk, mint mindenki más. — Vége a régi szép időknek a színészek számára is? P. I.: — A régi szép időkről én hallomásból értesültem, amikor kezdő színészként álltam a forgatáson Simon Erzsiké mellett, aki történeteket adott elő arról, hogy a háború előtt egy film gázsijából megvette a Balatomparti villáját, s hozzá egy autót. Én akkoriban, egy film fő szerepért 2500 forintot kaptam. B. Gy.: - A régi szép időkben én sem éltem. Amióta élek, (70 éve: V. T.) s ezt a szakmát művelem, nincsenek szép idők. Nagy barátom és pártfogóm Jávor Pál, annak idején egyetlen filmből vette meg a Pasaréti út 8. sz. alatti, ma is álló, gyönyörű palotáját. Én meg egy filmből, — ha lenne — esetleg egy hónapig viszonylag jóllakom. Itt tartunk. Vallus Tibor tárgyalja az önkormányzati tulajdont, a vállalati privatizációt, a nagyvállalatok decentralizációjának és a vidéki gyáregységek önállósulásának kérdéskörét, az új versenytörvény gyakorlati alkalmazását. A monográfia befejező részében a szerző javaslatot tesz a privatizációs és az állami vállalkozási vagyonáról szóló törvény tartalmára, a közeljövőben felállítandó állami holdingok és konszernek jogállására. Kovács Gizella negyedikes gimnazista öngyilkos lett. Na nem annyira, hogy bele is haljon. Hogy gyógyszert vett be (gondosan ügyelve arra, nehogy elérje a kritikus adagot) vagy fölvágta az ereit (vigyázva: ahol nincs ér, vágott, ahol van ér, nem vágott) az tulajdonképp mindegy. A lényeg, hogy nem akart meghalni — miként a magyar öngyilkosok fele. Ez az arány férfiaknál egyharmados, nőknél kétharmad... Gizi szinte maga előtt látta a jelenetet. Anya sír, zokog. „Jobban kellett volna őt szeretnünk” — suttogja. Apa átfogja Anya vállát, lehajtja a fejét. „Tehetséges volt" — mondja halkan. Odalép az ablakhoz, kibámul a semmibe. Talán megrándul kétszer is a válla, s a szeme körül valami legyet hessent. A temetésen ott van az egész osztály. A lányok sírnak. A fiúk zavartan és idétlenül érzik magukat, de nagyon le vannak törve. „Nem hittem volna, hogy megteszi” — súgja Anita. „Oda kell figyelnünk egymásra” — rebegi Kriszta. A tanárok is mind ott vannak. Legtöbbjüknek lelkiis- meret-furdalása van. Csakhogy ahhoz, hogy mindez így megtörténjen, tényleg meg kellett volna halni. De akkor meg nem látott volna semmit az egészből. Gizi nem hitt a túlvilágban. Csakhogy így, hogy nem halt meg igazán, a show-műsor kétharmada elmaradt. Anya ugyan megrémült, rettenetesen aggódott, és aznap Északnyugat—Kína, közel a tibeti határhoz. Komor falak és őrtornyok, ameddig a szem ellát. A mezőkön kék egyenruhás rabok dolgodnak és nem börtönőrök, hanem géppisztolyos belügyi katonák felügyelnek rájuk. Alexandr Szolzsenyicin, a Nobel- díjas író, aki 11 esztendős rabság árán írhatta meg a maga hazájának GULAG-félszigetét, lassan a hazatérés gondolatával foglalkozik. Eközben a másik megmaradt szocialista nagyhatalom, a Kínai Népköztársaság irdatlan térségein 1991 őszén is létezik a GULAG-táborok hálózata. Mintegy 10 millió (l).lakójának zöme már közbűntényes. Az amerikai Newsweek magazin „csak” százezerre becsüli az egyértelműen politikai foglyok számát. A világ minderről a „kínai Szolzsenyicin”, Harry Wu írásából szerezhet tudomást. Az igazán csodálatos volt, de Apa, a tanárok meg az osztálytársak előtt titokban tartották az egészet. Csak az osztályfőnököt avatták be. Gizi egyébként okos és művelt lány volt. Eléggé jól tanult — csak hát még jobb eredményt vártak tőle a szülei. Intelligenciája is meghaladta az átlagot, kreativitása pedig magasan a többségé fölött állt. De az égvilágon semmi önbizalma nem volt. Sokat tanult, de szeszélyes szorgalommal, nagy nekibuzdulásokkal és kihagyásokkal. És nem hitt önmagában, minden dolgozat előtt rettegett. Vonzó külsejű lány volt, aki kamaszosan-gyere- kesen resteilte nagy, szép melleit (ha tudta volna, hogy a legtöbb férfi a nagy mellek rajongója!) s egészen különleges jelentőséget tulajdonított az öltözködésnek. Jó ízléssel, divatosan és kétségtelen eredetiséggel válogatta össze ruháit, de bármilyen konvenció távol állt tőle, s mintha direkt bosszantani akarta volna öltözködésével szüleit, tanárait. Jól énekelt és fergetegesen táncolt, szerette a közösséget, a barátokat. Szülei művelt, értelmiségiek voltak, szerették lányukat, s tulajdonképp jól is nevelték, talán egyetlen fontos hibával: akarva- akaratlan bűntudatot építettek fel benne (ami keresztény kultúrkörben nem nagy csoda) s kishitűséget tartottak fenn lányukban. Talán nem is volt szó sokkal többről, mint arról, hogy Gizi intenzívebben élte meg a serdülőkort, mint sokan mások. Az öngyilkosság napján a amerikai Hoover Intézet jelenlegi professzora egy híján húsz esztendőt húzott le a kínai GULAG lágereiben és most nyáron, saját felelősségére, hamis papírokkal, turistaként a saját szemével igyekezett meggyőződni arról, létez- nek-e még azok a táborok, amelyekben ő szenvedett illetve amelyekről bajtársaitól hallott. Utazásai során számos tábor közeléből zavarták el a marcona őrök, de mindannyiszor elhitték az eltévedt, mit sem sejtő amerikai turistáról szóló mesét. Ily módon győződött meg arról, hogy jelenleg húsz büntetőtábor működik Kína-szerte. Wu professzor egykori foglyokkal illetve a táborok környezetének lakóival beszélgetve megtudta, hogy a szögesdrótok mögött vagy hárommillió ember robotol mindenféle ítélet, sőt, család az osztályfőnöktől kért segítséget. A fiatal tanár nagy gondban volt. Tudta magáról: nem pszichológus. Segíteni akart, de közben félt is: nehogy több kárt okozzon, mint hasznot. Csak pedagógusösztönére támaszkodhatott. Végül „randevút” kért tanítványától. Meghívta egy presszóba. Beszéltette. Az embereknek ki keíl(ene) beszélni magukból gondjaikat. Nem akart lelki prédikációt, hegyibeszédet tartani, mert tudta, az nem sokat ér. Nagyon röviden és nagyon határozottan szólt az öngyilkosságról. Két hatalmas pofont ígért be arra az esetre, ha a dolog megismétlődne. Aztán témát váltott. Letegeződött Gizivel. S közben befelé félt. Gizinek szüksége van arra, hogy érezze: fontos valaki számára, van, akinek szüksége van rá, becsüli őt. Gizinek tudnia kell: nem gyerek már, felelős tetteiért. De vajon nem úgy sül-e majd el a dolog, hogy Gizi jutalomként, megerősítésként éli meg ezt az egészet? A pedagógus néha orvos, biztosítási ügynök, nyomozó, adminisztrátor, pszichológus -— néha tanít... Gizi néhány hét múlva leérettségizett. Mélyen önmaga alatt szerepelt. Felvételije nem sikerült. Öngyilkosságot nem kísérelt meg többé. Egy év múlva továbbtanult. Kiegyensúlyozottabb, derűsebb, felnőttebb lett. Néha küld egy-egy képeslapot osztályfőnökének. (Ujlaky) tárgyalás nélkül. S amikor kikerült a táborból, akkor sem térhet haza, hanem még évekig kényszerlakhelyen dolgozik, az átlagbér mintegy feléért. Ez a majd- nem-ingyen munka évi több száz millió dolláros exportbevételt jelent Pekingnék. Az 1989-ben a Tienanmen téri vérengzés idején letartóztatták Li Lin, akit nemzetközi tiltakozó mozgalom szabadított ki egy lágerből, Hongkongban beszámolt arról, hogy verés, a sötétzárka és az alig elviselhetően kemény munka gyorsan szedi az áldozatait. „Ha nem szabadítottak volna ki, nem hiszem, hogy néhány hónapnál tovább bírom. Jónéhány társam már ott poriad a tábor temetőjében”. Harry Wu végkövetkeztetése: a táborfogságtól való fortélyos félelem a mai kínai rendszer egyik pillére. A privatizáció joga Magyarországon A „kínai Szolzsenyicin” leleplezése Milliók a nagy fal birodalmának lágereiben Falfirka: Salgótarján 1991 Fotó: (iviirkó Péter
