Új Nógrád, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-26 / 251. szám

1991. OKTÓBER 26., SZOMBAT TÁRSADALOM ES KULTÚRA KWI'JWI 7 Kísérletek az iskolában A szorongás száműzetése (Ferenczy—Europress) A Waldorf Astoria cigarettagyár tu­lajdonosa, Emil Molt 1919-ben alapította meg első iskoláját, amelynek irányítására Rudolf Steinen kérte fel. Steiner neve­léselmélete a gyermeki lélek, az emberi fejlődés szakaszainak pontos ismeretére épült, s rövid időn belül annyira népszerű lett, hogy nemcsak Németországban, hanem az egész világon gomba­mód szaporodtak a Waldorf-típu- sú iskolák, amelyeknek speciális felkészültségű tanárait jó ideig maga Steiner képezte. Az első hasonló magyarországi iskola 65 évvel ezelőtt egy kis- svábhegyi családi villában nyílt meg, mindössze két osztállyal. 1926-tól 1933-ig működött. 1989-től éli reneszánszát a módszer: Solymáron előbb óvo­da, majd iskola nyílt, az idén nyáron pedig megalakult a Wal- dorf-módszerrel tanító tanárok szövetsége is. E különleges iskolatípus a személyiségfejlesztés talán legsi­keresebb módszerét alkalmazza. Abból indul ki, hogy a gyerme­kek 9—12 éves koruk között a legfogékonyabbak a memorizá­lásra; sem előbb, sem később nem szívesen tanulnak szó sze­rinti szövegeket. Ellentétben a poroszos iskolával, a Waldorf- módszer száműzi a szorongást. Nincsenek számmal jelölt osz­tályzatok, bizonyítvány helyett igen gondos írásbeli jellemzés készül minden gyerekről, amely­ben szorgalmát, tudásszintjét, a tantárgyakhoz való viszonyát minősítik. Bukás nincs, osztályt csak azoknak kell ismételniük, akik olyan sokat hiányoznak, hogy képtelenek elvégezni a kijelölt tananyagot. Utólagos vizsgálatok sora bizonyította, hogy az iskolai szorongást nem ismerő gyerekek jobban beválnak az életben, mint akik a hagyomá­nyos módon tanultak. A Waldorf-iskolában délelőtt értelmi-logikai tárgyakat taníta­nak, délután testi-művészeti foglalkozásokra kerül sor. A tanítási időt nem a különböző tárgyak egymást követő órái töltik ki; úgynevezett epochális tanítást folytatnak: néhány héten át minden délelőtt 2—3 órát ugyanannak a tárgynak szentel­nek, s ha a ciklus lezárul, másik téma másik szakasza kerül napi­rendre. Ez alól csak a nyelvórák kivételek, hiszen ezeket csak folyamatos tanulással lehet ered­ményesen elsajátítani. A diákok az első osztálytól direkt módon tanulják a nyelveket, azaz érzéki tapasztalásból, utánzásból kiin­dulva. A Waldorf-iskolák még egy különleges módszerét érdemes megemlíteni: a tanulócsoporto­kat az osztályfőnökökhöz hason­ló „Klassenlehrerek” vezetik, akik a 12 évből 8 esztendőn át foglalkoznak a rájuk bízott gye­rekekkel, s lehetőleg minden tárgyat maguk tanítanak. Külön­leges megértés, bizalom alakul ki ezáltal tanár—diák között, ami a gyermekek fejlődéséhez nélkü­lözhetetlen érzelmi biztonságot is megteremti. Középiskolás kor­ban a „tutorok”, a tanítók, a gyámok veszik át a csoportokat. Noha velük már lazább a kapcso­lat, személyes problémáikkal a diákok ebben a kritikus korban is megkereshetik a számukra legro­konszenvesebb nevelőt. A hazai pedagógiai újítások számos ponton találkoznak a Waldorf-módszerrel — föltehe­tően nem véletlenül. Péhl Gabriella Fegyvertörténeti kiállítás Az egri Dobó István Vármúzeumban szeptember 27-én „Fegyvert és vitézt éneklek” címmel fegy­vertörténeti állandó kiállítást nyitottak meg. A bemutató — amelyet az egri vár egykori kaszár­nyatermeiben rendeztek be — hü képet ad a középkori végvári hadviselés fegyvereiről. MTI-fotó Nagy cinikusok lexikonjából Irányvonal „Ha a szélkakas beszélni tud­na, azt mondaná, hogy ő irányítja a szelet.” Jules Renard Szerencse „Szerencsére fizikai lehetet­lenség, hogy szembeköpjük önmagunkat.” Paul Valéry Társadalomtudomány „A társadalom két nagy osz­tályból áll: azokból, akiknek több az ebédjük, mint az étvágyuk és azokból, akiknek több az étvá­gyuk, mint az ebédjük.” Chamfort Történelem „ Három hétig vizsgálgatjuk egymást, három hónapig szeret­jük egymást, három hétig civako­dunk egymással, harminc évig eltűrjük egymást, a gyerekek pedig élőiről kezdik az egészet.” Hippolyt Taine Több oka is van annak, hogy az elmúlt években (még a pártállam idején) megszaporodtak a Né­meth Lászlóról írott könyvek, cikkek. Fűzi László ezt azzal indokolja (Elmozdulások — avagy az irodalmi pörük termé­szetrajza, Grezsa Ferenc és Sán­dor Iván könyve Németh László­ról), hogy az ideológiai szorítás lazulásával az irodalom is kereste a követhető elődöket, szereplehe­tőségeket és modelleket. Kiderült, hogy Németh László megkerülhetetlen — ez a történe­lem fintora — s éppen azok az írásai, amelyek a legtöbb vitát ka­varták korábban, amelyeket a pártállam egyszerűen ki akart iktatni a magyar szellemi életből. Pedig Németh László a szocializ­must a fejlődés (egyik) fázisának tekintette még 1956 után is. Fűzi László tanulmányköteté­nek kicsit apológia-jellege is megváltozott a megírása (nyolc­vanas évek közepe, vége) óta. Akkor még „mentegetni” kellett, illett Németh Lászlót, mondván, hogy már Szárszón (is) igenelte a szocializmust, hogy a minőség­elvével, összeegyeztethetőnek tartotta. Holott mai ismereteink szerint az akkori, 1943-as intel­meit, figyelmeztetéseit igazolta történelem, azt a Németh Lászlót, aki a harmincas években (franci­ául) olvasta Sztálintól A leniniz- mus kérdéseit, s lesújtó vélemé­nye volt róla. Tehát ezt a szem­pontot ti. a szocializmus és Németh László viszonyát ma már kiiktathatjuk az értékelésből. A szerepeket megálmodhatja az író (Németh László „a magyar élet organizátora” akart lenni), de a lehetőségeket a történelem adja, vagy nem adja meg. A szerencsés vagy a bölcs(?) azonosságként élheti meg a kettőt, Németh László viszont mindig tragikusan mellőzöttnek, félretaszítottnak érezte magát. Alkata, emberi Galéria a művészet jövőjéért Eszmecserére gyűltek össze a közelmúltban a salgótarjáni Nógrádi Történeti Múzeumban a megye kulturális életének promi­nens képviselői, köztük felelős önkormányzati tisztségviselők, intézményvezetők. Az egybe­gyűltek között ott volt több, a régióban élő képző- és iparmű­vész is. Ha kicsit patetikusabban óhaj­tanánk megfogalmazni a témát, amiről eszmét cseréltek, azt mondhatnánk, a megyei képző- művészeti élet jövőjéről volt szó. Tehát valami olyasmiről, aminek állami mecenatúrája — bizonyá­ra összefüggésben azzal a társa­dalmi, sőt, direkt politikai repre­zentációs funkcióval is, amit betöltött — helyileg is a legjob­ban szervezett volt, folyamatosan jelentős anyagi eszközök álltak rendelkezésére (műtermek, köz­téri megrendelések, díjak, ösz­töndíjak, különböző szerződések rendszere, vásárlások, és így tovább), miközben zenészek, irodalmárok egzisztenciális gondjainak észrevételére, pláne megoldására nem volt érzék. Ugytetszik, ma sincs, és a jövőben sem lesz, hiszen ki lenne az, aki a mai viszonyok közepette képes lenne észrevenni azt a szituációt, hogy a korábban hát­térben lévők — egyébként nin­csenek sokan — még hátrébb kerülnek, legföljebb a szellemi segédmunka lehetősége jut ne­kik. Bújt, aki bújt. Aki pedig nem lépett a közvetlen politizálás — vagy amit annak neveznek — hímes mezejére, továbbra is ki­szolgáltatott maradt. Esetleg még jobban, mint eddig, hiszen volta­képpen még a megideologizált értéktámogatás is több a semmi­nél, ami mostanában fenyeget. Sőt, helyenként már a nyakunkon is van. Ami változott, az legföljebb annyi, hogy most á képzőművé­szet mecénálásának eddigi for­Michelangelo nőalakjai „plasztikai sebészetre” szorul­nak — állítja egy amerikai szak­ember, dr. Harry Hayes. A Little Rock-i plasztikai sebész turista­ként járt Firenzében, de hivatását az itáliai barokk csodálata közben sem tudta feledni, szakmai szem­mel nézegette a szobrokat. „Részleteiben is csodálatramél- tóan élethű” — jelentette ki dr. Hayes, ugyanakkor szakmai kifo­gást emelt a Michelangelo-for- málta női mellek ellen. Munkája minősége miatt? A nagyformátu­mú embert ritkán ismeri föl, s méltányolja a kora. Németh László hiperérzékeny volt, már- már feminia. Ideálja: a minőség, a belterjes kertmagyarország gyönyörű program, de túl ideális századunk durva szövetéhez. Tolsztojról írta valaki, hogy „naiv volt, de hisz a nagy embe­rek, mind naivak”. Németh Lász­ló életműve is átüt az idő fátyo­lén. Címkéi lehullanak, illetve új értelmezési lehetőségeket kínál­nak. Érdekes adalékot kínál Fűzi (Egy barátság története — Németh László levelei Veres Péterhez) az irodalom és a poli­tika viszonyáról. Kinek volt igaza? A „sültrealista” Veres Péternek, aki csizmaszárig bele­gázolt az aktuálpolitika sarába, vagy Németh Lászlónak, aki önként, de részben kényszerűség­mái is megszűntek, az e célra for­dítható pénzforrások kiapadtak. Viszont kár lenne, ha az évtize­dek során fölhalmozódott jelen­tős értékek (kulturális érték és kulturális tőke) csupán holt tőke­ként maradnának meg, s az ér­tékalkotó képző- és iparművésze­ti tevékenység a körülmények folytán ellehetetlenülne. Amiért a tanácskozásra most került sor, annak egyik közvetlen oka az, hogy a megyei múzeumok anyagi forráshiány miatt a továb­biakban nem tudják betölteni a mecenatúrához kötődő szerepü­ket. Nem a kedvük ment el ettől, hanem a pénzük fogyott el. Ebben az évben például képzőművészeti gyűjteménybe való vásárlás nem volt, képzőművészeti kiállítást nem tudtak nyitni, és így tovább. Következésképpen más struktú­rára és összefogásra van szükség a jövő érdekében. A megyei múzeumokban létre­jött egy komoly figyelmet érdem­lő szellemi érték, ami a többi között a kiállításokhoz, biennálé- hoz, nemzetközi művésztelep­hez, ezek szervezéséhez, me­nedzseléséhez, rendezéséhez stb. kapcsolódik. A nemzetközi grafi­kai művésztelep „hozadéka”, 600 műtárgy, valamint a kortárs művészeti közgyűjteményi anyag, a telepen lévő sokszorosí­tó feltételek, maga a művésztelep ingatlan és ingó vagyona nem­csak szellemi, művészeti, hanem tőkeértéket is jelent. Több más ok mellett azért született az az elhatározás, hogy a jövőben erre a szellemi értékre és anyagi erőre támaszkodva kell gazdálkodni, mindennek hosszú távú befektetésére partnert kell találni. A tanácskozáson jelen lévők valamennyien egyetértet­tek ezzeLi Jó. partner.* lehet e szándék megvalósításában a megyei önkormányzat. Röviden szólva, a mecenatúra vállalkozó szellemű, üzleti alapú, hosszú során ezerszámra tanulmányo­zott normális formájú kebleket és patologikus eseteket, de — mint állítja — a szoboralakok mellén a felső, az oldalsó és a középső kömegyedből is hiányzik az az apró függelék, ami a természet­ben mindenkinek megadatik. Az amerikai sebész szerint Itália legismertebb szobrásza, aki az átmenetet jelenti a késő rene­szánsz és a barokk között, nem tudta, hogy ilyen izom is létezik. bői kimaradt ebből, s laboratóriu­mot csinált a gályapadból?Ma Németh László magatartása tűnik értelmiséghez méltóbbnak. Mondom ezt akkor (is), amikor az eddig elnyomott írók, értelmi­ségiek mohón vetik magukat a politika zavaros habjaiba. Fűzi László könyvét — önhi­báján kívül — kicsit megkésett­nek érzem. Éppen a fentebb mondottak miatt. Kötetzáró írása (Közép-Kelet-európaiság és glo- balizáció/Jegyzetek a Helyünk Európában című tanulmánygyűj­teményről) arról a szerepzavar­ról, illetve szerepkeresésről szól, amely immár Mohács óta szorít minket. Akkor, megírásakor (1987-ben) még nem látszott az alagút vége, okkkal, joggal volt rezignált a szerző. S most?Valóban csak rajtunk mú­lik, hogy megtaláljuk a szerepün­ket, felismerjük a lehetőségein­ket? (Magvető K„ Bp. 1990.) Horpácsi Sándor távra szóló negalapozásáról van szó. A módszert tekintve pedig az lehet a legkézenfekvőbb lehető­ség. hogy szervezetileg e tevé­kenység leválik a múzeumtól és önálló galéria jön létre. Ez az intézményi forma megfelelő keret arra, hogy az érték- és haszonelvűség összekapcsolód­jon és hosszú távon jól működjön. A megalapítandó galériának legalább négy fő tevékenységi iránya lehet. Az egyik minden­képpen a már emlegett „holt” tőke, vagyis a kortárs művészeti gyűjtemények megmozdítása. Nagyon fontos a hagyományos bemutatószerep vállalása is, ami lehetővé teszi a helyi és a külső értékek közkinccsé tételét. Miu­tán a művészek mögül kidőlt az állami mecenatúra, a megyei alkotók célratörő, profi mened­zselése nem mellőzhető. Az sem vitatható, hogy a művészeti ese­mények megrendezése (biennálé, más fontos kiállítások) szintén megyei érdek. Ami azonban a galériaformát a legvonzóbbá teszi, az az a lehetőség és persze a kényszer, hogy mielőbb be kell kapcsolódni a hazai és a nemzet­közi műtárgykereskedelembe, s mindebben a művészeket minden vonatkozásban, természetesen anyagilag is érdekeltté lehet és kell tenni. Az érdekeltségnek szervezetileg sok formája van, hogy mielőbb önfinanszírozó kulturális vállalkozásként mű­ködhessen ez a forma. Amennyiben az elképzelés realitássá válik, a múzeum Mát- raalmást és gyűjteményeit ajánl­ja föl az önkormányzatnak, hogy ezt a holt anyagi és művészeti értéket hozza mozgásba. Ezt segíthetné a múzeumi szakembe­rek köre. A megyei önkormány­zat induló tőkéje, amivel esetleg segítené a vállalkozást a beinduló műtárgykereskedelem révén té­rülhetne meg. T. E. A Vatikánnak is meglepetés Bármily meglepő is, a XXL század küszöbén — egyre több nő akar kolostor­ba vonulni — legalábbis Olaszországban. Néhány évvel ezelőtt, 1985-ben a Va­tikán még úgy vélte, hogy „az elkövetkezendő évek során sok apácakolostort be kell majd zárni”. Az előrejelzések nem vál­tak be. Az elmúlt öt évben nem hogy csökkent volna az apácák száma Itáliában, hanem ugrásszerűen nőtt. A növekedés oly mértékű volt, hogy 32, már bezárt kolostort újra meg kellett nyitni. „Nem vezetünk statiszti­kát a novíciákról — nyilat­kozta Vito Magno atya, a Rogate Ergo katolikus napi­lap főszerkesztője —, de példaképp elmesélhetem, hogy Palermóban, az egyik kolostor kertjében kemping­lakókocsikat kellett felállíta­nunk, hogy elhelyezhessük az apácajelölteket”. Előfordul az is, hogy a fiatal olasz lányok nagyon szigorú rendbe akarnak be­lépni. „Megpróbáljuk rábe­szélni őket, hogy kevésbé szigorú kolostort válassza­nak, de általában nem sok sikerrel.” „Plasztikai sebészetre” szorulnak Michelangelo nőalakjai? Könyvespolcra Szerepek és lehetőségek

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom