Új Nógrád, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-22 / 248. szám

EMLEKEZES 1991. OKTÓBER 22., KEDD 6 //Air77.7.7 Veteránok és örökösök Hivatalos állami ünnep októ­ber 23-ika. (A forradalomé és a köztársaságé. — a szerk.) Övezze tisztelet ezen a napon 1956 veteránjait, akik szónokla­taikban, beszédeikben egy ideje igen akkurátusán végigmondják a mondatokat kissé elnehezítő, hosszú formulát: „az 1956-os forradalom és szabadságharc”. Ezt igyekeznek elfogadtatni és belesulykolni a közvéleménybe, ami nem csak azért szükséges, mert évtizedekig az „ellenforra­dalom” megnevezést tömködték a fejekbe, s az idegekbe, hanem azért is, mert 1956 régen volt, azóta nemzedékek nőttek fel, akiknek el kell mondani, mi történt akkor, hiszen nem lehet­tek sem részesek, sem tanúk. 1956 egykori cselekvő résztvevői viszont immár — ne féljünk kimondani — veterán korúak, s olykor bizony az ifjak szemében veteránként is viselkednek. Az emberek többségének vi­szont elege van a veteránokból. A mai negyven és ötven év közöt­tieknek (akik már igazán nem mondhatók fiataloknak) nincse­nek saját, felnőtt emlékei a for­radalomról, de vannak április 4. s november 7. megünnepléséről, s ezért meglehetősen visszatetsző számukra a némelyek részéről manapság erőltetett 56-os forra­dalmi romantika, s kiváltképp a hőscsinálás, amely liturgiáját tekintve alig különbözik az álta­lános iskolákba, gimnáziumokba meghívott kommunista veterá­nok erőltetett és hamis romanti­kájától, hős- és mártírkultuszától. Jó lenne elkerülni, hogy a tisz­teletreméltó 56-osok magukat ünnepeltessék, könnyen kiürülő hőskultuszba merevítsék az új nemzeti ünnepet, ezzel legyenek tele az újságok. A magyar törté­nelem, a magyar nemzet ünnepe október 23-ika, a nemzet „szent akaratáé”, kevésbé az egyeseké, akik azt — noha hősiesen, bátran, a mártírhalált is vállalva — képviselték. Célszerű lenne fi­gyelni arra, hogy a veteránok, akik közül ma sokan vezetői az országnak, a pártoknak, hesse- gessék el maguktól annak még a gondolatát is, hogy az utánuk következő nemzedékek csupán­csak a „hétköznapok forradalmá­raiként”, vagyis a munkahelye­ken végzett jó munkájukkal járul­janak hozzá Magyarország jelen­legi újjáépítéséhez (amiként ezt az MSZMP ideológiai hivatalno­kai kidolgozták a 70-es években). Szívet melengető, hogy októ­ber 23-ika immáron hivatalos ünnep, de baj lenne, ha a melen­gető érzés csak a veteránok keblét hevítené újabb tettekre, s a fiata­labbak. főleg a valóban fiatalok pusztán megértő közönséggé degradálódnának. Ők saját jövő­jük forradalmi tempójú átalakítá­sának lehetőségét kellene hogy lássák, érezzék október 23-ika ünnepében. Valamelyest látják, láthatják is, hiszen egyelőre kevéssé elem­zett, de óriási jelentőségű tény, hogy jelenleg — talán az egész világon egyedülállóan — Ma­gyarországon szerveződött parla­menti pártba — mégpedig növek­vő erejű pártba — az ifjúság. Az az ifjúság, amely tiszteli 56-ot és az 56-osokat, de tiszteli 1989— 90-et is. Sajnos akadnak jelek arra, hogy az 56 tűzkeresztségén áte­settek mintha leintenék a fiata­labbakat: „Csiba te!”, hiszen oly sokáig vártak a megérdemelt tisztességre, miért, hogy máris mások, tejfölösszájúak tolakod­nak eléjük? És igencsak gyanak­vóan, értetlenül hallgatják, ha a tűzkeresztségük élményével, hi­telével, romantikájával, igazával a fiatalok a tudásuk, fiatalságuk, jövőjük élményét, hitelét, roman­tikáját, igazát állítják szenbe: a világlátottságot, a nyelvtudást, a kompjúterek játszi könnyedségű kezelését, az európai országutak stopposainak „forradalmi” ta­pasztalatait, a könnyű és őszinte barátkozásra való képességet, no meg azt a pőre tényt, hogy ők laknak tovább ebben az októberi hazában. Október veteránjai! Tegyétek október 23-ika ünnepét a fiatalo­kévá, és akkor nem csak most lesz ez méltó napja a nemzetnek, hanem — titeket is túlélve — mindörökké. G. I. Sztálin a macskaköveken A ledöntött budapesti Sztálin-szobor a Körút és a Rákóczi út kereszteződésében. (MTI-fotó) Jecsmenik Andor: Ne álmodj nép! Ledöntött útjelző vagyok Sötét kor főútja szélén. Lassan enyészve korhadok, S fény dereng nyíltáblám végén. Gyönge fényecske az éjben Behunyt szemű népnek jelez. Holtak közt gázoltok, vérben! Hóhérok s szolgák útja ez. Akarj, merj emberré lenni! Teremts magadnak szép jelent! Ily úton terelve menni, Bőrödön érzed, mit jelent. Múltban is jövőt ígértek, Éppen úgy, mint ma is teszik. Horthy-urak bűnben éltek, S a bűnözést ma átveszik. Kifosztottak hazát, népet, Orgazda lett nyugat, kelet. Bérenc, ki épp trónra lépett, Hullalépcsőkön lépkedett. Minden zsarnok rémuralom Összeomlik, ezer a jel, Árulóknak nincs irgalom! Bűneikért felelni kell! Mért tűr egy nép, kit fojt a gond? Hiába ont vad átkokat, Diktátor önként le nem mond. Mért hajszolsz hát ábrándokat? Sültgalambváró felfogás, Zsákutca kiút egy vezet! Nyitott szem, ész, összefogás, Melyben egy nép fog kezet! Ne álmodj nép! Jobbat várva... Más népek, harcoltak érte. Jólét s a fény útját járva, Büszkén hirdetik, megérte! A szerző ezt a versét negyvenéves születésnapján — 1966. augusz­tus 8-án — örökké javításra szoruló „öröklakása” parkettá­jának cseréje közben fogalmazta, majd vetette papírra. Az ötödik, hetedik és nyolcadik versszakot a rendőrségi fogdában költötte hozzá, ugyanis e verséért — melyet egyik munkatársa juttatott el a hatóság kezébe — újabb súlyos börtönéveket kapott, s csak 1973-ban szabadult. Zizeg a nád Fázósan sóhajt, fogy az ősz zizeg a parti nád: könnyű a szélben hajlani, dúdolni más dalát. Könnyű, ha lombtalan a szív, tar gallyon nincs remény, ha szádon szajkó kiabál s agyad van csak helyén. Az is kiszáradt, elapapdt benne a gondolat, harminc ezüstért bármit is napestig hajtogat. Csalja magát: a lepke-szó mindent tisztára mos. Törzsed mutasd! Most tölgyfa kell, szélben ne ingadozz! Molnár Jenő (Nógrád Népe, 1956. november 1.) Visszatekintés 1956-ra / Érdemes volt-e harcba menni? Csak a múltra emlékezni, sebek felszaggatásával, annyi, mint az események után kullogni. Míg múltunk tönkretevői a jelenünket és „jövőnket” igyekeznek deformálva formálni, tanulságként vissza kell tekintenünk, kijelentve: soha többé diktatúrát! Semmilyen formában! Mit is ígértek 1945-ben a kom­munisták? Nyugatot — minden vonatkozásban messze meghaladva — a kommunizmus felépítésével.-' ígérték minden ember szabadságát, a biztonságot jelentő életformát. Eredmény. A „megvalósult szocia­lizmusokban” 70, vagy 40 év után is nyomor, véres forradalom, nem­zetiségi gyűlölet, katonai erőkkel támogatott, kommunista puccskí­sérletek a diktatúra visszaállítása érdekében. Miközben Nyugaton elfogadható jólét van, a nemzetisé­gek viszonylag békésen élnek egymás mellett... * Saját múltamról szólva: soknem­zetiségű bányatelepen nevelked­tem, magyarul rosszul beszélő bányászok, gyári munkások között többgyerekes bányászcsaládban. Arra tanítottak: dolgozz becsülete­sen, kérd, követeld jogos béredet, ne hagyd, hogy eszközként kezelje­nek. Amikor 1944 tavaszán a nyilas urak túlórára köteleztek, de nem fizették ki, nem adták meg az azokra eső élelmiszerjegyeket, kérésem el­lenére sem, sztrájkolni kezdtem. Kamaszként, lekommunistázva, le­tartóztattak. Az internálást sikerült elkerülnöm... Mint levente, meg­szöktem a frontra dobás elől. Fegy­veres csoportokban rejtőzködve, megúsztuk a háborút. Sikerült a tanítás szerint eszköz- mivoltomat csökkenteni, de nem megszüntetni. 1948-ban, mint tiszti előképzős, kijelentettem, nem hi­szem el, hogy a két nappal előtti hős Tito ma láncos kutya lenne; nem fogok lőni az Esztergomban tüntető vallásos gyülekezetre. Ezekért ki­rúgtak és tényleges állományba helyeztek. Veres Péter volt a hon­védelmi miniszter, így kerültem el a börtönt. 1949-ben kétségbe vontam Rajk, később Kádárék fasiszta mivoltát. Az lett az eredmény, hogy ott rúgtak belém, ahol csak tudtak. Józan, csalódott, kétségekkel küzdő kom­munisták, egyszerű párttagok segí­tettek, veszélyeket vállalva, kevés sikerrel. Sikerült az életemet és hoz­zátartozóimét megkeseríteni. Láttam, mint esztergályos, a párt által szervezett 1000 százalékos sztahanovizmussal selejtgyártásra kötelezve, tönkretenni az ipart. Láttam a parasztság kifosztását, a A rabok között terjesztett hetilap számára az 1970-es évek elején készült ez a kép a kőbányai gyüjtőfogház egyik üzemrészében, ahol az elítéltek az Orion televíziók káváját készítették. A felvételen Jecsmenik Andor és társa szorgoskodik. mezőgazdaság lezüllesztését, az élelmiszerhiányt, a feketézők vilá­gát. Láttam a „B”-listázást, az igazoló bizottságok könyörtelen működését, a kiskapukon átjutó nyilasok kommunistává válását, el­lenségnek kikiáltott, minden rendű és rangú személyek üldözését. Ratkó Anna pártfőideológus, erkölcszüllesztő tanai irányvonalat szabtak. „Asszonynak szülni köte­lesség, lánynak szülni dicsőség!” Rákosi kinevezte önmagát a nemzet atyjának, s nekünk fel kellett volna jelenteni a Rákosit szidó szüleinket. S fordítva: a szülőknek a gyerme­keiket. Több kommunista a revizio­nista címet kapta. Ma reformkom­munistának nevezik őket. Én egy­szerűen hülye álmodozónak, reak­ciósnak lettem elnevezve... Mert karriercsinálás helyett, fejjel men­tem a falnak. A „Rákosi-bástyá- nak”. * Voltak józan balosok, akik elfo­gadtak. Keserves utam során, Nagybátonyból bentlakásos bánya­gépmesteri tanfolyamra küldtek. Egy mérnöktanár maga mellé vett, a bányatröszt beruházási osztályára. A számat nem fogtam be ott sem. Megdöbbentő volt látni nekem, aki ’45 után egy évet csillésként szén­fejtésen töltöttem el, eltűrik(?!), a megye bányászait rákényszerítik, a vödömyi kövek, agyagdarabok szén közé rakására. Ekkor beszélték a bányászok, bizalmas körben: „Azt mondta Rákosi, a termelés érdeké­ben minden követ meg kell mozgat­ni. Ha pedig már megmozgattuk, akkor csillébe is rakjuk.” Zajlott az élet, ’56 előszele, már fújdogált. A megyét, az országot járva, mint a bányagépész techni­kum harmadik osztályát elvégzett tanuló, társaimmal sokat taglaltuk az ország sorsát, amelynek irányí­tásába, ha végzünk, mi is részt veszünk. Nem így történt. Hargittai János mechanikatanáromat, Hu- gyag mellett gyilkolták meg! * 1956-ban „leérettségiztem”. Tizenkét évet szabtak ki rám a salgótarjáni december 8-áért. Tevé­kenységeimért összesen tizennégy év és egy hónapot voltam börtön­ben. Mindezek ellenére el kell ismer­nem sokak jogát, a kényelmesebb út választására. Azzal a kiegészítéssel, ha statisztaként is, de szerepet kaptak és vállaltak e hosszú és véres országos drámában, s ma tapaszta­lataikat, ismereteiket már ne csak a saját érdekükben, hanem a köz ér­dekében is kamatoztassák. Amit tesznek tegyék hivatali, vagy egy­szerűen emberi kötelességből! Az általunk végzett, sokéves rabmunka értéke is a pártállam kasszájába ment. Az „ellenség” pénzén is tanulhattak. Míg mi ott bent, butu- lásra lettünk ítélve! „Társadalmi veszélyességünk” csökkentése érdekében. Van mit törleszteniük a meghurcoltakkal szemben. A ma közéleti emberei ne a pártok, hanem a nemzet és a nép érdekében tevékenykedjenek. S ha a bajok a rossz vezetés miatt tragé­diába fulladnak, azért a kormánynál ülők felelnek. A KRESZ szabályai szerint is. Segítsék emberibbé tenni az egyszer élhető életet! Jecsmenik Andor Októberi érzelmek Megsárgult fotók, tépett nem­zetiszín zászlók, drámai krónikák emlékeztetnek néhány nap múlva egy 35 évvel korábbi október 23- ra, hogy immár 1991-ben a nemzeti ünnep diadalmas kereté­ben az emlékezetünkben, az azóta születtek emlékezetében méltó helyre kerüljön a legújabb- kori forradalom napja. Ha vissza­gondolunk az 1990-es ünnepsé­gek félszegségére, bizonyossá válik, hogy az ünneplés módoza­tai, érzelmei körében elsősorban is a tovább élő'félelmeket kell lebontani. Az 1956 után eltelt három és fél évtized alatt annyi riadalom, rémült rettegés kötő­dött ehhez a naphoz, annyi megtorlás —' kín, bosszú —, gyötrelem tartotta pánikban az állampolgárokat, hogy me’gérthe- tő: a titkos rokonszenvérzelmek, hazafias győzelemremények nehezen fogalmazhatók újra egy szabad, demokratikus ország új ünnepén. Akkor, amikor még közöttünk élnek azok is, akik 1956 októbe­rében, novemberében, decembe­rében a szabadságért küzdő, új, szabad hazát teremteni akaró emberekre lőttek, lövettek, vagy később bíróság elé állították, izgatás címén börtönbe hurcoltat- ták még azt is, aki erről a napról ki merte mondani, hogy a forra­dalom napja. S a köztünk élő egykori fegyveres fejvadászok, besúgók, pufajkába bujtatott „rendcsinálók”, a nyomukba lépő hatalombirtokló pártbürokraták, ellentmondást nem tűrő Moszk- va-barátok érzelmei inkább csak végtelen szomorúságra adnak okot 1991-ben, mint az ellenük való küzdelemre indítanának. Mert végtelenül szánalmas, korszerűtlen vita, erőpróba lenne az elaggott politikai bűnözők mai nézeteivel szóba állni, mentsé­geiket mérlegelve ítélkezni. Az ünnep, az ünneplés meghatározó mozzanata sokkal inkább az kell legyen, hogy gyermekeinkkel, a fiatalok nemzedékével megértes­sük: ’56 csodája az emberi mél­tóságban, szabadságvágyban gyökerezik. 1956 őszén legele­mibb emberi, állampolgári jo­goktól megfosztott állampolgá­rok, megfélemlített, reményte­lenségre ítélt fiatalok szálltak szembe a monumentális zsarnok­sággal, amely egyszer s minden­korra véglegesnek akart mutat­kozni, amely az ellene való küzdelem hiábavalóságában bíz­hatott. Október 23-án, majd vidé­ken az azt követő napokban lezaj­ló tüntetések, forradalmi esemé­nyek a reményvesztettség ellené­re is biztató nemzeti összefogást ígértek. A bányászok teherautón érkeztek a faluba, s kimozdították helyükről a népnyomorgató helyi „bárókat”. Az egyetemisták, a diákok barikádokra álltak, a fal­vak népe Szabolcsból, Zemplén­ből, Zalából élelmiszert küldött a harcolóknak. Egyik oldalon hatalmas erővé duzzadt a népharag, a hazához tartozás érzése, másik oldalon a régi állapotok megvédésének szándéka kapcsolta össze a megszálló, idegen katonák szuro­nyaival érvelő ellenfeleket. Egyik oldalon forró szabadság- vágy, forradalmas szembeszegü­lés, a Dávid—Góliát csata válla­lása. Másik oldalon gőgös és ostoba hatalomőrület. S mögötte, a nyilvános világforradalom hir­detés fenyegető árnyéka mögött már 1956 őszén, telén is világos volt, felmutatható volt a fegyve­res kommunisták személyes indí­téka, majd a -kitervelt bosszú pszichológiai háttefe: a kivétele- zettség, a henyélés állapotának megtartása érdekében már nem elég hazudni, becsapni, csalni, most már ölésre, pusztításra is vállalkozni kell! S a rettenet sakktábláján felvonultak. Felvo­nultak azoknak a Kreml-beli aggastyánoknak az intésére, akik maguk is saját hadseregük, kémszervezetük bábjai voltak, rémséges-vén báb-politikusok, akik könnyedén vezényelték a vérontást. Mert pánikgyűlöletük­ben egy út látszott számukra: könyörtelenül el kell pusztítani mindent, mindenkit, aki a szánal­masan buta, életképtelen, nyo­morúságos életviszonyokat hor­dozó zsarnokság, az úgynevezett munkáshatalom megváltoztatá­sára törekszik. Akik átélték, még ma is, még álmukban is beleborzadnak a gyilkolás, a megtorlás kegyetlen­ségébe. Akik nem élték át ’56 őszét, azoknak el kell mondani a harc értelmét, s a szabadság­küzdelem eltiprásának valódi okát. S azt is: nincs már valódi ok a félelemre, akik ma is megkísér­lik összemosni az áldozatok és gyilkosok emlékét, már csak fáradt, lebénult utóvédharcaikat vívják. Nincs már valódi ok a félelem­re: ’56 és október 23-a miénk, s olyan nemzeti ünneppé nemese­dik a félelmek, a bénultság felol- dozása után, amely alkalmas lesz egy új nemzeti összefogás mege­rősítésére. Olyan érzelmek fele­rősítésére, amelyek különböző érdekű állampolgári csoportokat egyetlen közös cél elérésére ösztönöznek, hangolnak: a haza, a jövő sorsa mindenek előtt. Erdős István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom