Új Nógrád, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-04 / 207. szám
4 LlEFUZZ] LÁTÓHATÁR 1991. SZEPTEMBER 4., SZERDA Sophia Loren titkai A sztár nem tagadja korát Kétszázezer „hívatlan” vendég Szeptember 20-án ünnepli Sophia Loren születésnapját. Nem titkolja, hogy az 57-et. A Szűz jegyében született. E csillagkép szülöttei pedánsak, és nem szívesen vállalják a kockázatot. Alapjában véve semmi különös nem mondható róluk, inkább egyhangú és unalmas dolgok jellemzik őket -— mondja Olszország egyik még mindig legszebb és „legeladhatóbb exportcikke” nevetve. „Sohasem gondoltam az öregedésre és nem foglalkoztatott a szépség fogalma sem. A korosodás az élethez tartozik. Nem az egyéntől függ, hogy vajon 40 évesen 60-nak néz-e ki, vagy fordítva — véli a színésznő. — Csak egyet tudok biztosan. Belső kiegyensúlyozottság, munka és a sikerek rányomják bélyegüket a külsőnkre,” Sophia Loren, a híres világsztár túl van 100 filmen, az Arany Glóbusz tulajdonosa, számos bel- és külföldi kitüntetést és díjat nyert, s az idén megkapta az életművéért a legmagasabb filmes kitüntetést, az Oscart. „Nekem is vannak közönséges hétköznapjaim. A születésnapom is csak egy napja életemnek — mondja az 57 éves sztár. — Nem titkolom, hiszen mindenki tudja, hogy 1949-ben 15 évesen álltam először kamera elé. Soha nem vágytam babérokra, s becsvágyónak sem mondhatom magam, de soha nem tudtam volna munka és elfoglaltság nélkül élni. Bevallom, hogy egy kis lámpalázam még ma is van minden fellépés előtt, amikor a reflektorok kigyulladnak a színpadon. Erre szükségem is van. Ez ad erőt és „biztonságot.” Mivel az öregségről és a szépségről volt szó, Sophia nem mulasztja Sophia ma is gyönyörű el, hogy elő ne vegye a Szépség és a nők című könyvét. Sikerének a titka az volt, hogy egészen egyszerű tanácsokat írt arról, hogyan kell egy nőnek előnyös ' öltözködéssel, ruhákkal, és bizonyos kozmetikai trükökkel a szépségét fokozni. Evek óta Carlo és Eduardo nevű fiaival Genfben lakik, Carlo Ponti nélkül. A híres filmproducerrel, gyermekeinek apjával 1966-ban kötött házasságot. Ponti régóta Párizsban él. „Baráti, tisztes távolságban egymástól — mondja és hozzáteszi: — Én mindent Carlonak köszönhetek. Akivé ma lettem, az az ő műve. Nekem soha nem volt apám, ő egyben apagelyettes is volt, s számomra ma is egyesíti magában a bátyát, barátot, szeretőt, s ő akire fel tudok nézni, és bizonyos értelemben példaképem. Nélküle nem futottam volna be ezt a karriert soha ebben a filmdzsungelben. S ami a mi családi életünket illeti, ez teljesen sérthetetlen és ép. S a további részleteket, amelyek a négy fal mögött történő eseményeket illeti, a mi személyes privát ügyünk.” Hobbijáról azt mondta: Antik értékeket gyűjtök, kedvenc festőm Picasso, főzőcskézem időnként nagy-nagy tál spagettit. De a legkedvesebb, legszebb hobbim a fiaimmal való foglaltoskodás. Nehezen hoztam őket a világra. Születésük óta azon igyekszem, hogy számukra jólétet biztosítsak, s kellemes környezetet teremtsek nekik. Carlo Pontival úgy határoztunk, hogy nem befolyásoljuk őket pálya- választásukban, de a legjobb oktatási intézményekben a lehető legmagasabb szintű szellemi nevelést biztosítjuk számukra. Nemrég még mindkettőjüknek az iskolai feladatait is számonkértem és ellenőriztem tanulásukat. Időközben már „felnőttek”, s bizonyos értelemben a srácaim a fejemre nőttek. Amikor az idősebb, Carlo elkísér engem valahová, számomra ez furcsa érzés. Azután nagyon büszke is vagyok. S néha magamban úgy hiszem, hogy egy csinos fiatal udvarló lépeget mellettem.” A’ propos szeretők: Botrányok még soha nem voltak Sophia Loren életében. Arra mindig vigyázott, hogy a körülötte lévő feltűnést ne a férfiügyeiről írott sorokkal keltse. Amikor 20 egynéhány évvel ezelőtt a katolikus egyház heves tiltakozása ellenére végre férjhez mehetett Carlo Pontihoz, számára a ..férfiügyek” fejezete befejeződött. A jövőre vonatkozó terveit illetően Sophia röviden válaszol. Remélem, hogy mindannyian egészségesek maradunk. Ez a legfontosabb. Ismét Amerikába készülök egy újabb tervvel. Összeállította Kádár Erzsébet (FEB) Meglepő, de aligha túlbecsült adat, hogy a nálunk menedéket kereső 12 000 jugoszláv állampolgáron kívül mintegy 200 000 olyan külföldi tartózkodik hazánkban, aki bevándorolt, állampolgárságra vár, illetve illegálisan él közöttünk. Kevésbé meglepő, hogy a „hívatlan” vendégsereg sokakban ellenérzéseket ébreszt. Sűrűn hallani az ingerült érvelést, hogy van elég szociális, gazdasági és egyéb bajunk — púp a hátunkon a más országokból érkezők istápolása. Gyakori a kifakadás, hogy a közmorál romlásáról a közbiztonság hanyatlásáig gondjaink nagy része voltaképp az idevető- döttek vagy idemenekültek rovására írható. Tagadhatatlan, hogy hazánk viszonylag új történelmi szerepe (t. i. hogy a hontalanná válók egyik célországa lett) alkalmanként súlyos tehertételt jelent számunkra, de ezt több okból is vállalnunk kell. Vállalnunk egyebek között humánus meggondolásból, hiszen a nálunk menedéket kérők döntő többsége emberhez méltatlan, már-már elviselhetetlen helyzetből keresi önmaga, családja számára a kiutat, amire segítség nélkül képtelen rátalálni. Vállalnunk azért is, mert nemzetközi kötelezettségeink is előírják: erőnk, tehetségünk szerint támogassuk az otthont, hazát elhagyni kényszerültek sorsának jobbra fordulását, enyhítsük az újrakezdés gyötrelmes nehézségeit. És arról se feledkezzünk el, hogy alig egy emberöltővel ezelőtt hazánkból is egész emberáradat vágott neki a nagyvilágnak, mindent feladva és mindent kockáztatva... Különös történelmi véletlen, hogy számuk mintegy 200 000 volt; ugyanannyi, amennyi „hívatlan” vendég most hosszabb-rövidebb időre nálunk keresi az új otthon, az emberséges élet lehetőségét. (bajnok) Nem repülni — életveszélyes Az élet ritka és különleges formái fejlődnek ki a kontinensektől távoli szigetvilágokban. Ilyen például a Hawaii, amelynek szigetein alaposan módosult a több mint háromezer kilométeres távolságból ide származott növény- és állatvilág. A szigetek talán legérdekesebb állatai a madarak. A kutatások kiderítették, hogy amióta az ember megjelent a szigeteken — ennek 1600 éve — 32, kizárólag csak Hawaiin élt madárfaj pusztult ki. ■ Közülük kilenc repülésképtelen volt, s könnyen áldozatul esett a megtelepedő vadászó embereknek. A szigetek mai „nemzeti madarát”, a nene ludat csak csodával határos módon az utolsó pillanatban sikerült megmenteni a kihalástól. Tojásai, amelyeket a lávamezőkre rak, az ember által behurcolt ragadozó állatok prédájául váltak. Munkálkodó őszt alkotó részvétellel M iféle energiák működnek bennünk? Érdemes volna egyszer alaposan végiggondolni, hogy az elmúlt másfél évben milyen energiákkal vettünk részt a saját életünk alakításában? Az új világ formálásában? A bürokratikus szocializmus diktatúrájának összesűrített félelmei után, a kiszolgáltatottság helyzete után tudtunk-e pozitív energiákat kelteni magunkban, másokban? Vagy automatikusan engedtünk a rémület, riadtság spontán erejének, a gyűlölködés pánikszerű nyomásának, s csupa negatív energiával vettünk részt, veszünk részt a múlt, jelen, jövő távolságainak áthidalásaiban, átjárásában? Egy kitűnő magyar színházi alkotóművész nyilatkozatát hallottam minap a kétféle energia egyensúlyvesztéséről, s arról, milyen nagyon fontos és sürgős lenne a sikerre, teljesítményre hangolás energiáit koncentrálni a diszkriminatív negatívenergiák helyett... Saját magunkban, állampolgári felelősségünkben kell lennie egy biztonsági pontnak: a működő memória, a pontos valóságlátás tényei nem zárhatják ki, sőt kiválthatják a jószándék, tenni- akarás, megoldáskeresés új harmóniáját. Gondoljunk bele: eltekintve néhány tízezer likvidált fantáziájú dogmahívőtől, mindannyian akartuk, vártuk a változásokat. Amikor bekövetkeztek a reményeinkben élő összeomlások, falbontások, azt hittük, csak szégyenérzetünket kell leküzdeni, amiért birkanyájként tűrtük a megaláztatásokat, a butaság tartós uralmát, az emberi méltóság, az erkölcs látható leépítését. Bizonyosan kollektív társadalmi tapasztalattá erősödött a felismerés, nem létezik úgynevezett ideális eszme, amely megjavítja, rendbe teszi a világot, tehát hazugság, álságos takargatás minden magyarázat, felmentés, hogy az eszme nevében, az állítólagos „jobb jövő” nevében bármit el lehet követni... Úgy látszik, mindez a tapasztalat nem volt elég, hogy egész viselkedésünk megváltozzék? Nem volt elég, hogy belássuk, nincs külső (ideológiai alapú) megváltás, jóra változtatás: az állampolgár, az ország csakis hatalmas, új erőfeszítések árán juthat előre, juthat a megértéshez, jósághoz, gazdagsághoz, harmóniához. S mindezt belátva, megélve is úgy tűnik, mintha otthonainkban, munkánkban, perspektíváinkban máris üres helyeket hagynánk magunk mögött. Máris elhagynánk azt a hitet, őszinte lelkesedést, amit 1989 júniusában, Nagy Imre temetésekor éreztünk, éltünk meg a változások részeseként? Észre sem vettük: a zavaros, átmeneti helyzetben nemhogy azon mukálkodnánk, hogy a dolgokat a lehető legjobban csináljuk. új szembenállásokat, értelmetlen számonkéréseket, tarthatatlan szigorú előírásokat engedtünk eluralkodni kapcsolatainkban, munkánkban. A csalódottság árnyékára és gyanús lelkendezés napvilágára osztottuk a világot, pusztán azért, mert varázsütésre nem változtak meg a dolgok, a tekintélyek, s mert a régi — új túlbuzgók karrierimádata feltűnő jelensége lett a rendszerváltásnak? Ha ők ott, akkor mi nem — mondtuk, és lassan már csak a szigorú kritikára, nem kiáltásra, tiltakozásra telik... Mert az üresen hagyott helyeket igenis betöltik az alkalmatlanok, akik üres fejjel is bármit felvállalnak, tovább rombolnak, kérdezhető: hová vezet ez a folyamat? Miféle vezénylésre válik egyre szélesebb, láthatóbb, kitüntetőbb rossz egységgé? Miféle kényszerrel uralkodnak el rajtunk a negatív energiák, ahelyett, hogy minden erővel a pozitív energiák felkeltésén az alkotás, a békesség szorgalmazásán munkálkodnánk? A teljesítmény lehetősége, öröme, vágya nem életképes? A serkentő jó szó képtelen átjönni a negatív impulzusok darálóján? Pedig nyilvánvalóan tudtuk: a változtatások óriási erőfeszítései során nem diadalmenet, virágeső lesz a jellemző. Az új érdekütközések, átrendeződések zaja, csattogása, szennyezése nem lesz lelkesítő. Tudtuk. S most mégis úgy teszünk, mintha azt hihettük volna, hogy a régi, rossz beidegződéseket, hatalomvágyakat, harácsolási ambíciókat, mint egy viseletes ruhát le lehet vetni egyik napról a másikra. Erre nincs lehetőség. Ehhez több évtizedes demokratikus gyakorlat kell! Ehhez a profit, az üzleti élet kíméletlen logikájának megvalósulása kell, amely a maga könyörtelenségével egyáltalán nem felemelő, nemes mozzanatok sorozata... S zóval: az átmenet, a változtatás korszaka csak akkor lehet emberibb, megélhetőbb, ha azon együtt, tudatosan fáradozunk. Ha a szigorú kritika, önmérséklet és a pozitív energiák felkeltésének értelmes összhangjával cselekvő változtatás szerepét vállaljuk. Sokan forró őszt jövendölnek. Én munkálkodó őszt kívánnék. Csodálkozó, szkeptikus „ránézés” helyett, — akár mindent elölről kezdve is —, részvétel szükséges. Alkotó részvétel! S az első lépcsőn nézzünk magunkba: miféle energiák munkálnak bennünk? Erdős István A technika múltja — a múlt technikája Napi 80 millió óra borotválkozásra (FEB) Az erősebb nem naponkénti sorscsapásnak tekinti a borotválkozást. Egy statisztikus legutóbb azt is kiszámolta, hogy a világon mintegy 800 millió férfi naponta kereken 50 millió órát fordít arcának lecsupaszítására. Azt a legavatottabb szőrhistorikusok sem tudták földeríteni, hogy mely történelmi korra tehető a borotválkozás szokásának születése. Nem tudni, hogy százezer évvel ezelőtti eleink — noha eszközük, az Ausztráliában még ma is használatos csiszolt kovadarab megvolt hozzá — egyáltalán próbálkoztak-e megszabadulni bajszuktól, szakálluktól. Az viszont tény, hogy a legújabbkori ember „borotvakése” a kovakőpenge volt, amely élességben vetekedett a legfinomabb mai acélpengével. A hajdanvolt tengerészek borostájuktól csiszolt cápafogak, a mezopotámiai férfiak pedig vulkanikus üvegdarabok segítségével szabadultak meg. Az egykori borbélyok eszköztárába tartozott az izzó dióhéj is amely a szakáll leperzselésére szolgált. A rómaiak már ismerték a vegyi szőrte- lenítést, s használtak szőrcsipeszt is. Borotválkozásban azonban az új technika igazi hajnala az 1930- as években virradt fel: egy amerikai katonatiszt, bizonyos Jacob Schick 1931-ben alkotta meg az első villamosborotvát. Működési elve a mai nullás hajnyíró gépekéhez hasonló volt: két egymásra csúszó sűrű fogú fésűre emlékeztető, rezgő késrendszer tette simává a férfiúi ábrázatokat. Jacob Schick nevét azonban nemcsak az emlékezet őrzi, hanem egy kitűnő minőségű zsilett, a Schick-penge is. P. J. Hírességek humorából A „morbid” Mark Twain (FEB) A kitűnő amerikai író és humorista 1907-ben áthajózott az öreg kontinensre, Londonba. Az élelmes újdondászok már a Mineapolis óceánjáró fedélzetén megrohamozták, s kérdésekkel halmozták el. Az író nem zárkózott el az interjúkérések elől, de csak a gőzös egy „nyugodt” szegletében vállalkozott a beszélgetésre. Az ugratásra mindig kész humorista a hajó legzajosabb fertályára kalauzolta a riportereket, akiknek torkuk szakadtából kellett ordítaniuk, ha kérdezni akartak. Ám a válaszból egy szót sem hallhattak, mert Mark Twain inkább suttogóra fogta mondandóját, semmint kiabált volna... Miután jót mulatott a hoppon maradt újságírókon, egy csöndesebb szegletben nagy komolyan nyilatkozott londoni terveiről. Elmondta, hogy az ottani körmenetekre kivált kíváncsi, mert tapasztalatokat akar gyűjteni saját temetése rendezéséhez. — Hogyan Ön meg akar halni ? — csudálkeztak rá hallgatói. — Természetesen, mihelyst a temetésrendezővel sikerül mindent megbeszélni. Egyébként meghívókat is szét akarok küldeni, s mivel remélem, nagy lesz az érdeklődés, számozott jegyeket is. A meghívó hátoldalára reklámszöveg kerül. Például az, hogy „Ha Toffer-féle egészség- fehérneműt viselt volna, nem patkóit volna el...” Ismerős Önök párbeszéde Tisztelt Thürmer Gyula! Mint Nógrád megye népének apró porszeme(cskéje) szeretnék Önhöz szólni, mert az Új Nógrád augusztus 24-i számában írt nyílt levelében Ön Nógrád megye népével óhajt párbeszédet folytatni. Ezért bátorkodom Önt, mint Nógrád megye egy lakója nyílt levélben megszólítani. Pál Józsefnek és Speidl Zoltánnak írt válaszlevelében írja, hogy a Munkáspárt „hozzászokott az ilyen kirohanásokhoz”. Mondja Ön tényleg komolyan gondolja, hogy hozzászokott? Egyáltalán mit ért Ön kirohanásokon? 1956- ot? 1968-at? Vagy a salgótarjáni békés tüntetőket? Erre válaszolt az MSZMP Ön szerint a tőle megszokott higgadt módon? Mondja csak hány halott maradt is az utcákon? írja, hogy a Munkáspárt a politikai céljait a „választók megnyerésével szeretné elérni”. Bőséges tapasztalatunk van arról, hogy az MSZMP a politikai céjait, hogyan érte el. Csak szuronnyal és megfélemlítéssel tudta ezt a hatalmas — a gazdasági bajoknál is súlyosabb — erkölcsi rombolást az emberekben elérni. Tudja Ön, mit jelent az, amikor az emberekből kiölik a gondolkodást? Amikor nem keresik a miértekre a feleletet? Ez egyenlő a nemzet halálával. Ezt tették Önök a „szocializmus megőrzése” jogán. Az Önök párbeszéde ismerős valamennyi kommunista rendszerű országban. Bilincs és korbács. (Előtte rendkívüli állapot.) Mint a Megváltót úgy várták Önök a kommunista eszmék megmentőit, a moszkvai puccsistákat. Higgye el játék volt. A politikusok játéka. Jó munka volt! Remélhetőleg ezzel elkerülhetővé vált a polgárháború (világháború?) Ön ezek után még szólni szeretne 1956 Salgótarján áldozatairól? Arról kíván szólni, hogy mit jelentenek ezek az áldozatok az Önök számára? Tudjuk mit jelentenek és jelentettek: ellenforradalmárokat. Ön a magyar munkanélküliséget, a magyar inflációt, a válságot az MSZMP részvételével óhajtja megoldani. Ezt a válságot, ezt a keserű gyömölcsöt termő fát Önök nevelték. Ezt a fát ki kell vágni. Ön ebben tudna (akarna?) segíteni? Ebben igencsak kételkedem a szovjet puccs kapcsán tett nyilatkozata után. Hát nem veszi észre, hogy az összes kommunisztikus berendezkedésű országok erkölcsileg és gazdaságilag is agonizálnak? Nem azért mert hibásak voltak a vezetők és hagyták magukat tévútra vinni. A rendszer működőképtelen, mert ellenkezik az emberek alaptermészetével. Mindezek alapján több mint kegyeletsértésnek tartom a Salgótarjánba tervezett kongresszusuk megrendezését. Molnár Béla Nógrádmarcal
