Új Nógrád, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-06 / 157. szám
MŰVÉSZÉT ES TÁRSADALOM 1991. JÚLIUS 6., SZOMBAT 6 IZHjUZZJ Egy halálraítélt világ élőhalottjai Lászlóffy Csaba novelláskötetéről Múzeumi kiállítás FŐSZEREPLŐ: KASSÁK Érthető volt a cenzúra szigora. 1976-ban a kötet címadó kisregényével kapcsolatban. Lászlóffy Csaba a Közép-Kelet-Európában uralkodó önkény lényegét fejezte ki: az elemi erejű menekülés vágyát és a szökés lehetetlenségét. A caesaromániás, nepotista Ceausescu Romániájában már a szökés gondolata is lázadás, mert lázító volt. Összeszorított foggal, félelemtől nyüszítve akár, de kötelező volt a boldogságot, elégedettséget mutatni. Az alattvaló létezésének csak egy értelme és módja lehetett: az eszme és a Conducator dicsőítése, szolgálata. Ám, mindaz csak ma fogalmazható meg így, az értekező próza nyelvén, szabadon, s most is csupán a Királyhágótól nyugatra. Ott, Erdélyben, a Balkánon még ma is mást jelentenek a világ boldogabb vidékein konvencionális fogalmak, mint szabadság, demokrácia, a személyiség méltósága és tisztelete. Nem véletlenül emelem ki éppen ezeket a fogalmakat, hiszen Lászlóffy Csaba novellái is ezt járják körül a maguk sajátos módján. Jelen van az erőszak, a Rossz, de soha nem a nevén nevezve (értsd: szeku, hatalom, párt stb.), hanem kicsit mitizálva, fantomként, ahogyan a rokonnépek (vogul, osztják stb.), sem merik a nevén szólítani az „Öreget”, a totemállatot. Ez a hasonlatosság azonban ne tévesszen meg minket! Mert igaz ugyan, hogy Lászlóffy középkori állapotokról (éhezés, betegségek, sötétség — a szó szoros értelmében, hiszen több novellájában is gyertyával világítanak, fázás stb.) mesél, de nagyon is mai, XX. századi történeteket. Középkori az az iszonyat, félelem, tehetetlenség, és kiszolgáltatottság érzés is, amely szinte gúzsba köti, megdermeszti a lelkeket. Csak a középkori agnosztikusok hihették ilyen rettegéssel a mindenütt jelenlévő, a világot uraló Gonoszt, ahogyan Lászlóffy novellahősei. Ez az életérzés az, ami ma már idegen, ismeretlen az európai olvasó számára, s ez az, amit sommásan balkáninak neveztem. A két kultúra közti lényegi különbségről van szó, a nyugati és a pravoszláv-orthodox valláséról. Az európai ember cselekvő, racionális, a megoldható-megol- dandó feladatra koncentrál. Törekedj a jóra — mondja ez a tanítás, míg az orthodox tanítás passzív: állj ellen a gonosznak. Igen, de a gonosz erősebb, mint az esendő ember, aki előbb-útóbb mindig elbukik. Az erőszak mindenkit eltorzít, infantilizál — sugallják Lászlóffy novellái: azt is, aki elköveti, azt is, aki tűri. Nem véletlen, hogy ezek a szereplők akár a szó orvosi, freudi értelmében is sérültek, betegek. Depressziósak, neurotikusak, apatikusak, fiatalon is enerváltak, aggastyánok. Egy halálraítélt világ élőhalottjai. Az olvasóban is dühöt gerjesztenek; pusztulnia kell ennek a világnak, azaz el kell pusztítani. Végül is Temesváron ez a felhalmozódott energia, a civilkurázsi ütött hatalmas rést a diktatúra falán! Horpácsi Sándor Nemzetközi grafikai biennálé Az első nemzetközi grafikai bien- nálénak október 5. és november 30. között Győr ad otthont. A rendezők — a Xantus János Múzeum, Győr város önkormányzata és a Győr— Moson—Sopron megyei közgyűlés — kétévente ismétlődő művészeti fórummal kívánnak hozzájárulni a kortárs művészet hazai és külföldi termésének megismertetéséhez. — A biennálé gondolatát tavaly Joseph Kadar, az 1969 óta Párizsban élő magyar származású művész, az elektrografika egyik meghonosítója vetette fel — idézte az egy évvel ezelőtt történteket N. Mészáros Júlia művészettörténész, a biennálé főszervezője. — A nemzetközi hírű alkotó alapítványt is tett az anyagi alapok előteremtésére. Joseph Kadar akkor fűzte szorosra kapcsolatait a Rába-parti várossal, amikor tavaly nyáron kiállításon tárta munkáit Győr művészetkedvelő közönsége elé. Van Óbudán a Zichy-kastélyban egy múzeum, amelyben aktív kutató, rendszerező munka folyik, és e tevékenységnek látványos megnyilvánulásaiként izgalmas kiállítások követik egymást. A Kassák Múzeumról van szó, amelyet alig másfél évtizede alapítottak — az állam által Kassák özvegyétől megvásárolt hagyatékból. S amely azóta további adományokkal, vásárlásokkal bővült. A néhány éve elhunyt Kassákné végrendeletileg a múzeumnak juttatta a hagyaték további részét, s jelentős összegű alapítványt is tett a múzeum javára. Spanger Ferenc szobra Csapiár Ferenc, a múzeum tudós igazgatója jól sáfárkodik a rábízott műkincsekkel, dokumentumokkal. Egyre újabb aspektusokból mutatja meg a Kassák-életmű sokoldalúságát kiállításokon is. Ezúttal olyan kiállítást rendezett, amelynek, mint Robog a vonat. Az Alföld egyhangú tájai gyorsan elsiklanak a láthatárról. A távoli fel- höfoszlányból kibontakozik egy-egy domb, hegy. Mélyülő, aztán egyre inkább világosodó zöld foltjaik méltóságot és titkot Bortonyik Sándor — Kassák ábrázolása modell a főszereplője Kassák. Harminchárom művész hetven alkotását sorakoztatja fel a Képzőművészeti portrék Kassákról című, július végéig látogatható kiállításon. Kassák Lajos írói, művészi tevékenysége, politikai állásfoglalása, közéleti szereplése életében és halála után is viták kereszttüzében állt. Kortársai kevés kivételtől eltekintve szenvedélyesen támadták, vagy értetlenül fogadták. Harcban állt a jobboldallal, de vitázott a baloldal több csoportosulásával is. Pályakezdése után néhány évvel már a magyar avantgárd vezére lett. Korszakalkotó jelentőségű folyóiratokat alapított, amelyeknek arculatát. tipográfiáját is maga tervezte. Megteremtette a hazai gyakorlatba oly kivételes pillanatot, amikor a magyar művészet szinkronba került az európaival. hordoznak magukban. így érzem. Közelebb érve, lassan megnyugszom: ez itt szükebb hazám, Nógrád megye.- telek ESZTERGOMI BAZILIKA Az ezeréves Esztergom egyik büszkesége a főszékesegyház, Kühnel Pál tervei alapján klasszicista stílusban épült 1822—1869 között. Az építész Hild József volt. II. János Pál pápa augusztus második felében ide is ellátogat. Hazafelé Krúdy Gyula nógrádi emlékei Az alábbi történetet Krúdy Pál — az író másodunokatestvére — mesélte el a szerzőnek. 1896. június végén, egy het- ventagú, külföldön is jól ismert cirkuszkocsi karavánja gördült be Losoncra. Elefánt, oroszlán, medvék, majmok kandikáltak ki a rácsokon. Az akkor szokásos zenekísérettel adták hírül, hogy még aznap este megtartják az első előadásukat, s tíz napon keresztül változatos műsorszámokkal szórakoztatják majd a város és környékének közönségét. Én tizennyolc éves, érettségi előtt álló ifjú voltam akkor. Rajongtam a cirkuszért, gyermekes áhítattal csodáltam az artisták, állatidomárok, zsonglőrök, bűvészek és a bohócok mutatványait, azok láttán annyira fellelkesültem, hogy jószerivel én is erre a pályára léptem, különösen, amikor egy káprázatos szépségű, úgy 15—16 esztendősnek látszó műlovarnő robogott be a porondra, s egyben az én ifjú életembe is... Amanda volt, e ritka szép név viselője, habár akkor még nem is sejthettem, hogy milyen névre hallgat... (Könyöt Amanda volt, a világhírű „Könyöt-cirkusz” tulajdonos, tizenhat éves, gyönyörű leánya.) Ahogy a vágtató, tarka lovon végezte hajmeresztő mutatványait, éjfekete haja szikrázott a cirkuszi fényben. A szépség szobrát, róla lehetett volna megmintázni. Nemes arcéle, vakítóan fehér bőre, arányos, telt keblei, remek alakja, kecses mozgása, ringó járása elbájoló volt. Nemcsak tizennyolc éves koromban, de az egész hosszú életem során sem ismertem nálánál szebb, vonzóbb, kívánatosabb teremtést... Amikor a viharos tapstól kísértve kivágtatott a porondról, mintha szívem egy darabkáját is magával vitte volna. Legszívesebben én is rohantam volna utána... Hogy Amanda szereplését milyen műsorszámok követték, arra bizony nem emlékszem. Kényszerűségből vártam meg az előadás befejezését, de utána nem mentem haza, hanem leskelőd- tem a hátsó bejáratnál, hogy hátha megpillanthatom őt, gyermekkori elképzeléseim „Tündér Ilonáját”. Sajnos, nem volt szerencsém. Ekkor határoztam d, hogy ha törik, ha szakad, hagyom a fenébe a matúrát, a cirkuszhoz megyek dolgozni, csakhogy Amanda közelében lehessek. Nem leszek én jegyzősegéd, ahogyan szüleim akarták. Az előadást követő éjjelen egy szikrányit sem aludtam. Türelmetlenségemben az óra mutatóját is szerettem volna előretolni, hogy mielőbb este legyen..., hogy újra láthassam őt. Az első sorba váltottam jegyet, hogy minél közelebb legyek hozzá. Szüleimnek ekkor még nem mertem bejelenteni nagy elhatározásomat, hogy a cirkuszt választom élethivatásul. Mivel kevés zsebpénzem volt, márpedig a cirkuszi belépőjegy, virág, édesség stb. pénzbe került, kisebb kölcsönöket vettem fel, mert szüleimtől erre nem mertem pénzt kérni. Indokolni sem tudtam volna, miért kell nekem minden este ott bámészkodnom az első sorban. A harmadik este — ma sem tudom, honnan vettem e nagy merészséget — belopakodtam hozzá egy csokor piros rózsával, és kézcsókjaimmal gratuláltam a nagyszerű művészi produkcióhoz. Elpirulva fogadta el a tűzpiros rózsákat, szépen csengő, kislányos hangját ekkor hallottam először, amikor köszönetét rebegett. Ekkor már éreztem, fülig szerelmes vagyok... E röpke találkozás mély nyomot hagyott bennem, elmondtam neki, hogy már többször láttam a műsort, s kizárólag az ő kedvéért... A mondottakat bóknak vette, lesütötte melegtüzű, gyönyörű szemét és mosolyánál kivillant hófehér fogsora. Talán észrevette zavaromat, talán én is belepirultam a közelségébe, mert arra a kérdésemre, hogy holnap meglátogathatom-e? — néma fejbólin- tással válaszolt. Velem madarat lehetett volna fogatni, ez volt életem legboldogabb estéje. Visszafoghatatlanul szerelmes voltam a szépséges Amandába... Átcikázott az agyamon, hogy én se lehetek neki közömbös, mert akkor miért is pirult volna el...? Szerelmem napról napra erősödött, és én azon töprengtem, miként szerezzem meg terveimhez szüleim beleegyezését. A negyedik napon megtörtént az első szerelmes csók, amit megszámlálhatatlan követett... Szerelmünk mindkét részről a legőszintébb érzésből fakadt, legalábbis úgy éreztem akkor. Amanda nemcsak szép, hanem okos kis-lány is volt, szüleinek egyetlen szemefénye. Talán többet is megengedtek neki a kelleténél, vagy pedig kijátszotta szülei éberségét, ezt máig sem tudom... Engem mindenesetre szobafogságra ítéltek és semrAiféle ürüggyel nem tudtam otthonról elszabadulni. Az az érzés, hogy Amanda vár rám és én nem lehetek ott az első sorban... kegyetlenül fájó volt számomra. Ha csoda nem történik, még el sem köszönhetek ifjú szerelmemtől... Július első napjaiban váratlanul megérkezett Nyíregyházáról ifjú Krúdy Gyula, másodunokatestvérem, aki akkor már túl volt az érettségi vizsgáin. A rokonnak kijáró tisztelet hozta magával, hogy szüleim feloldották a kiszabott tilalmat és Gyulával együtt újból az első sorból gyönyörködhettünk Amanda produkcióiban. Érzelmeimről egy szót sem szóltam Gyulának. A vendég látszólag jól érezte magát, kényelmesen előrekönyö- lölve, nagy érdeklődéssel nézte a műsorszámokat, csak néha mormolt valamit magában. Csak a szünetben terelődött néhány családi vonatkozású kérdésre a szó. De amikor berobogott Amanda, Gyula hirtelen meglökte a vádamat, és hangosan ennyit mondott: „Nézd csak, milyen remek kis nő, akár a frissen nyíló rózsabimbó...” — Szép — válaszoltam színlelt közönyösséggel. — Kár érte, hogy holnapután már tovább mennek... — Ilyen hamar... Tényleg kár — hümmögött Gyula. Az előadás végén Gyula unszolt: — Gyere bemegyünk gratulálni a kis műlovarnőnek —, pompásan szerepelt. Én örömmel mentem, de féltem, hogy az eddig elhallgatott titkomat unokatestvérem kifürkészi... Gyula nálamnál egy fejjel magasabb, jó megjelenésű, határozott fellépésű, frissen maturá- zott, délceg legény volt. Annak ellenére, hogy egyidősek voltunk, ő már akkor tudott a „nők nyelvén” beszélni... Amikor beléptünk Amandához gratulálni, ösztönösen éreztem, hogy benne veszélyes vetélytárs- ra akadtam... Itt csakis a Gyula javára billenhet a mérleg nyelve. — Érzésem nem volt alaptalan, mert megkapó külseje, kedves modora, hízelkedő közvetlensége mellett én aligha jöhettem számításba Amandánál, habár nekem akkor már többnapos fórom volt nála... a szokásos gratuláció után láttam, hogy Amanda és Gyula tekintete egybekapcsolódik, éreznem kellett, felesleges „harmadik” lettem. Hazafelé mint a megvert kutya, úgy kullogtam Gyula mellett, piszokul éreztem magam... O pedig másról sem beszélt, mint Amanda szépségéről, vonzó bájairól. Csakúgy ömlött belőle a szó... Szavai mint megannyi tőrszúrás hatoltak a szívembe. Igaz, nem tudhatta, hogy azokkal nekem akaratlanul milyen mérhetetlen fájdalmat okoz. Másnap este Gyulával újból a cirkusz első sorában ültünk. Amikor Amanda berobogott, Gyula átszellemült arccal tapsolt s egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Nem tagadta, hogy rabul ejtette Amanda... Az előadás után a hatalmas rózsacsokrot Gyula egyedül vitte be Amandának és majd egy órát vártam rá... Nekem borzasztóan hosszúnak tűnt ez az óra, a féltékenység ördöge kínzott... Másnap Gyula a szokottnál mogorvább lett, különféle ürügyekkel sétálni ment, nem kereste a társaságomat. Nem volt nehéz kitalálni, hogy hozzá ment elbúcsúzni... Losoncról a cirkusz szépséges hercegnőjével együtt Miskolcra vándorolt. Gyulának, — bár egy hétre jött hozzánk Losoncra, — nem volt maradása, másnap váratlanul elutazott. Akkor arra is gondoltam, hogy talán Amanda után Miskolcra utazott, de arról azóta sem bizonyosodtam meg. Lejegyezte: dr. Sándor Rudolf AMANDA
