Új Nógrád, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-17 / 166. szám

4 irnrnnu LÁTÓHATÁR 1991. JÚLIUS 17., SZERDA A POPSZTÁR VÁLASZOL * // C seprégi Eva a sikerről, a politikáról, a boldogságról (FEB) Párizsi lány, Gorba­csov, Európai rock... Slágerek. Csepregi Éva és a Neoton siker­számai itthon és külföldön. A Neoton már nem a régi, Éva viszont változatlanul vonzó, a popvilág fényes csillaga. Két nagylemezéből több mint 100 000 fogyott el. Megjelenés előtt áll a Sárkánykirály birodalma című gyermeklemeze, s a közel­jövőben jelenik meg angolul és magyarul egy szólólemeze. A következő hetekben, augusztus elejéig szinte az egész országot bejárja; fellép Balassagyarma­ton, Nyíregyházán, a Balaton- parton, Hajdúszoboszlón és sok más helységben. Ősszel előrelát­hatóan a Távol-Keletre utazik... — Ma is ugyanolyan fontos a siker számodra, mint pályád elején? — Pontosan... Mert a siker beteljesülés, de múlékony. Az ember tartósan nem rendezkedhet be rá. A sikert nem mindig érzem; megesik, hogy mások mondják: ez jó, ez siker. Persze vannak esetek, például a koncertek, amikor kézzelfogható, szinte tapintható... — Nehezen jön? — Minden sikerért nagyon meg kell dolgozni, de ha megvan, az nagyszerű érzés. Csakhogy ké­részéletűi a következő siker nem folytatása az előzőnek, ezért újra szinte a startvonalról indulva kell megharcolni érte. De az az igaz­ság, hogy ez az erőfeszítésekkel járó munka nekem kellemes, szép játék is... —Több dalotoknak érezhetően politikai színezete van. Melyik párttal szimpatizálsz? — Soha nem foglalkoztam komolyabban politikai, ideoló­giai kérdésekkel. Emberközpon­tú vagyok, alapjában véve balol­dali érzelműnek vallom magam. Ez abból adódik, hogy egysze­rűen szeretem az embereket. — Erdős Péter? — Ő volt az első, akivel szinte Csepregi Éva: a siker múlékonv” a nap 24 órájában állandóan együtt voltam; aki megváltoztatta az életemet. Mellette másként láttam a világot, az embereket, a szakmát, mint korábban. Telje­sen átformálta gondolkodásomat, szüntelenül tanított. Számomra példa értékű egyéniség volt. Tizenhárom év nem kis idő —- olyan lettem, amilyenre formált. Úgy élek, mintha ma is itt lenne mellettem, de nagyon hiányzik előrelátása, bölcsessége, me­nedzseregyénisége. — Mit gondolsz, mi a boldog­ság? — Állapot, ami — sajnos — múlandó. Talán csak napok, pil­lanatok vannak, amikor elmond­hatja az ember, hogy boldog. Aztán folytatódnak a hétközna­pok. A természetem különben alapvetően vidám, még ha időn­ként aggodalmaskodom és nehe­zen viselem is a konfliktusokat. — Szívesen énekelsz a gyere­keknek. Szeretné! sajátot is? — Igen. De úgy érzem, akkor számomra vége lenne a szakmá­nak. Nem tudnék két különböző dologgal foglalkozni, hiszen az éneklés és az anyaság is külön- külön teljes embert kíván. Kép­telen lennék mondjuk a nagyszü­lőkre vagy pláne idegenekre bízni a gyereket. Általában mindig csak egy valamivel foglalkozom, de azzal teljes intenzitással. — Maximalista vagy? — Az. És — mi tagadás — hiú. Gyakran elégedetlenkedem ön­magámmal, magunkkal. De na­gyon bízom a jövőben. Meg—ha pátoszosan hangzik is — az emberiségében, a magyarságé­ban és a magaméban. Újvári Gizella Tudtam, hogy valami baj van azon a hajnalon. Korai volt még elindulnod, gyer­mekem. Két hónapot kellett volna még várnod. A műtő­ben azzal aludtam el, vigyáz­zanak rád nagyon. Ébredés­kor már tudtam, hogy baj van. Nyugtattak, de én tud­tam. A legszörnyűbb az volt, hogy nem is láthattalak. Kia­báltam, sírtam, senki nem értette, miért. Mi ketten tudtuk, hiszen annyira össze­tartoztunk, hiába szakítottak el tőlem. Aztán másnap, amikor megmondták, hogy beteg vagy, kivonszoltam magam a telefonhoz. Küzdenek érted, ennyit értettem meg. Még él. Akkor még egy nap az élet. Hozzák a kisbabákat, és te nem vagy itt, hogy tejemmel, az egyetlennel, amit én ad­hatok neked, tápláljalak. Hangom elment az üvöltés­től. Látogatók. Hidd el, jobb VIRÁG ha meghal, mint fogyatékosán életben marad. Ezt nem tudom megbocsátani. Plafon. Muszáj aludni. Negyedik nap: még egy napot élj még, öt nap a bűvös határ. Telefon: él még? Igen. Az imádság. Édes Istenem, add nekem őt. Ne vedd el, hiszen annyira kívántam, hogy legyen. Hogy újra érezzem a kisbaba illatát. Hogy megmu­tassam neki a madarakat. A napot. Hogy fogjam a kezét. Látogatók. Sajnálom, azt mondja. Ne sajnálj, ki a hi­bás? Én vigyáztam rá, hiszen a gyermekem. Ki vigyázott még rá? Ki a hibás? Plafon, hatodik nap. Mo­solygott, ivott. Ötven száza­lék! Hiszen ez rengeteg esély! Már lehet a mosolyára gon­dolni. Tizedik nap, végre látha­tom. Egész éjjel nem tudtam aludni. Most már nem hal­hat meg! És akkor a csövek. A szá­jában, az orrában, a kezé­ben, mindenhol csövek. Él, fekete hajú, mosolyog, gyönyörű. És újra: beteg. Válságos. Telefon, utazás. Lesem az arcukat, amikor ajtót nyit­nak. Szánalommal néznek rám? Közömbösen, akkor él még. Telefon. Él még? A legjobban a postástól félek, ő hozza a táviratot, ha meghal. A tej, az a legfon­tosabb, az egyetlen, amit adni tudok. A sok lépcső, amíg eljutok hozzád, mint megannyi kín. A kínok útja — így neveztem el. Aztán a kezemben vagy. Kicsi vagy, törékeny, alig kapsz levegőt, nem tudsz még enni, de élsz. És nekem ez már elég. Bíró Tünde Ne essünk át a ló másik oldalára Nagy érdeklődéssel olvastam lapjuk hasábjain azt a ,.szópárbajt”, melyet Mező Sándor és Mucsi Lajos váltottak egymással. A magam részéről elgondolkodtatónak tartom, hogy a rendszerváltás ténye egyesekben miféle ,,sokszínűséget" hoz felszínre. A „szópárbaj'' egyik résztvevője az MSZMP- kongresszus Salgótarjánban történő rendezését és a távfűtés fejlesztését (nyugati tőke beáramlását) állítja szembe egymással. Vajon jogos-e ez a szem- beállítás? Nem kéne inkább valamennyiünknek saját csa­ládjában, területén, munkahelyén úgy helytállni, hogy* ne én'ényesülhessen az az elv, hogy ,,úgy dolgozom, hogy más is hozzáférjen!" ? Nem kellene-e inkább mindannyiunknak a saját „háza táján" söprögetni, mint nyílt levélben, személyeskedő hangnemben vagdalkozni olyan személy ellen, aki vetünk nem ért egyet?! Egyébként nem tudom: ha valaki kinyilvánítja véleményét és az a vélemény eltér a ma oly sokszor demagógnak tűnő, hamis sikert hajszoló szólamok­tól, miért kell rögtön feltételezni, hogy az illető MSZMP-tag volt, vagy netán ma is az? Na és, ha úgy volna? Akkor mi van? Irigylem az olyan embereket, akik ,,távolba látók". Akik pár mondat­ból meg tudják ítélni valakiről, hogy kifélék. Számomra a fröcsögő rosszindulat igen ellen­szenves tulajdonság. A hordószónokok kora úgy látom még nem alkonyuk be teljesen. Egyébként az a fránya nyugati töke, amire MS. hivatkozik — érdekes? — nem siet, hanyatt-homlok sem Salgó­tarján, sem az ország más tájainak segítségére. Szóbeli ígérgetések, biztatások elhangzanak persze hazánk támogatására, de a konkrét lépések — egy­két kivételtől eltekintve — még mindig váratnak magukra. És ennek oka szerintem nem az, hogy van még baloldali befolyás Magyarországon, sokkal inkább a törvények, az üzleti érték hiánya, a törvényi hézagok, a nem kevés esetben felismerhető dilet­tantizmus léte, hozzáértés nélküli ,,sógor-koma" kapcsolatok ismételt előtérbe nyomulása. Ezek mellett oly csekély jelentőséggel bírnak a régi utcanevek, a szobrok. Nem igaz?! Tisztelettel: Szalainé Angyal Eszter Salgótarján Méretezett HIFI-készülék Az EUREKA-rendszer ARC­HIMEDES nevű kutatóprogram­ja 1986 óta majdnem 5 millió ECU (európai elszámolási egy­ség, 1 ECU kb. 90 Ft) költségve­téssel azon dolgozik, hogy a HIFI-lejátszó, -hangerősítő be­rendezések a lakásban is nyújtsák a hangrögzítés-tecnhika által előállított hangminőséget. Keve­sen gondolják, hogy kedvenc lemezünk hangminőségét még­oly tökéletes és borsos árú HIFI- tomyaink sem biztosíthatják — mert lakásunk akusztikai viszo­nyai miatt ez csaknem reményte­len. A koppenhágai műegyetemen ■ a dán Bang és Olufson sztereoe- rősítőket, és az angol KEF-hang- szórókat gyártó cég együttműkö­désével azt tanulmányozzák, hogy a zenerajongók benyomásai szerint mikor tökéletes a hangzás. A kutatók olyan automatikus behangoló- és kombinálóeljárást akarnak megvalósítani, mely helyettünk, nálunk jobb hatásfok­kal oldja meg a berendezés akusztikai illesztését otthonunk­hoz. Britta Winckler: RIVÁLISOK FEHÉR KÖPENYBEN Kiállítás Hollókőn Bátori István: Éjjel 9. rész Haragosan megkerülte a ház­tömböt és most szerencséje volt. Végre talált egy parkolóhelyet, és sietve elindult a könyvtárba. Amikor mintegy másfél óra múlva elhagyta az épületet, már nem gondolt a bosszantó esetre. Pontosabban: a jóképű idegen többször is eszébe jutott, de ezeket a gondolatokat gyorsan elhessegette magától. Éelhívta egy telefonfülkéből a Szent Anna Kórházat, hogy megérdeklődje, vajon nincs-e rá szükség. De nem volt. Ellenben — fejezte be a rövid beszélgetést Pötsch kolléga —, jó lenne, ha tizennégy órára itt tudna lenni. — Miért? — Mert akkor fogják az új igazgató főorvost beiktatni a hivatalába — hangzott a tárgyi­lagos válasz. — Pontos leszek. — Elgondol­kozva tette helyére Barbara a kagylót. Remélem és kívánom, hogy Matthias legyen az — mormogta maga elé. Pontosan tizennégy órakor mindannyian összegyűltek a nagy orvosi szobában. Dr. Keller főorvos azon fáradozott, hogy ne látsszon rajta az idegesség. Mégiscsak néhány perc múlva közölni fogják, ki lesz a Szent Anna Kórház új igazgató főorvo­sa, és dr. Kelletnek jó oka volt arra, hogy reménykedjék ennek az állásnak az elnyerésében. Dr. Keller körülnézett. — Látta valaki Fembach kolléganőt? Barbara Fembach épp hogy időre megérkezett. Intett a kollé­gáknak és dr. Kellerhez lépett. — Nos? — kérdezte. , A főorvos megvonta a vállát. — Csak annyit tudok, hogy a kuratórium ügyvédje tizennégy órára jelentette be az új igazgató főorvos bemutatását. Tehát hamarosan. — Én magának drukkolok — suttogta Barbara. — Köszönöm... Ebben a pillanatban belépett az orvosi szobába a kuratórium ügyvédje és egy magas növésű ismeretlen, dr. Keller abban a pillanatban tudta már, hogy reménye ellenére nem ő lesz a Szent Anna Kórház igazgató főorvosa. Nagyot nyelt és csend­ben szemügyre vette az ügyvéd kísérőjét. A mellette álló Barba­rára nem figyelt. így nem is vehette észre, hogy az összerez­zent, először elsápadt, aztán mélyen elpirult. A férfi, akit a kuratórium ügyvédje egyszerű szavakkal mint az új igazgató főorvost mutatott be, nem volt más, mint aki délelőtt a parkolóhelyet elvet­te előle. Pillantásaik keresztezték egymást. A szürkészöld szemek rövid felvillanása jelezte Barba­rának, hogy ő is felismerte, bár Barbara most fehér orvosi kö­penyben volt és sötét keretes sze­müveget viselt. De az új igazgató főorvos sem szóval, sem egy arcmozdulattal nem árulta el, hogy emlékezne a kis epizódra, és hogy egy fiatal hölgy, aki most a többi orvos között előtte áll, nemrég udvariatlan, pimasz frá­ternek nevezte. — Tehát Wrangel doktor úr a mai naptól fogva átveszi a klinika vezetését — mondta az ügyvéd —, és kérem önöket, hölgyeim és uraim, hogy ugyanolyan lojalitást tanúsítsanak iránta, mint azt Rottach professzor úrral szemben tették. Ön, Keller doktor úr — fordult egyenesen a szinte meg­kövültén álló főorvoshoz —, bizonyára lesz olyan kedves, hogy Wrangel doktor úrnak a kollégákat egyenként bemutassa, és azután bevezesse a munkába. — Természetesen — válaszolt dr. Keller fojtott hangon. Az ügyvéd megelégedetten bólintott, röviden elbúcsúzott, majd egy kézszorítással és egy „sok szerencsét!” kívánsággal dr. Wrangeltól, és távozott. — Nos akkor — szólt dr. Keller, és kihúzta magát —, ha megengedik, igazgató úr — for­dult dr. Wrangelhez —, akkor először megismertetem orvostár­saimmal... — Rendben van, tisztelt Keller kolléga — intette le mosolyogva dr. Wrangel —, az a bizonyos átadás nem olyan sürgős. Ezzel szemben szeretnék minden kollé­gával megismerkedni. Két lépés­sel a főorvoshoz lépett, és a kezét nyújtotta. — A jó együttműködésre — szólt barátságosan. Egyébként hagyjuk el ezt az igazgató úrá­zást. Nem gondolja? Engem Joachim Wrangelnek hívnak, doktor, általános orvos, sebész szakorvos és még egy pár apró- ság. Dr. Keller meglepődött. Új főnökének barátságos modora egy kicsit zavarta. De a háttérbe szorítottság felett érzett harag erősebb volt benne, mint az az önkéntelen felismerés, hogy ez az új főnök nem is olyan ellenszen­ves. Éppen ezért a következő szavai udvariasan, de kissé hűvö­sen csengtek. — Először is hadd mutassam be Fembach doktornőt... Néhány mondattal vázolta Barbara munkakörét. — Kolléganő, örvendek — dr. Wrangel kezét nyújtotta a fiatal nőnek —, remélem, jól fogunk tudni együtt dolgozni. (Folytatjuk) Ma szerdán — nyílik meg a hollókői skanzenben Bátori Ist­ván amatőr festőművész kiállítá­sa. A Szécsényben élő fiatal alkotó ezúttal huszonhét művével lép a nagyközönség elé. A kiállított festmények a festő utóbbi néhány évének munkásságából adnak ízelítőt. A gazdag témaválaszté­kú alkotások között a Szécsényt és környékét ábrázoló festmé­nyek hű bepillantást nyújtanak a térség életébe, mindennapjaiba. A kiállítás, mely augusztus végéig látogatható, az ófaluban, a templommal szemben lévő ház­ban tekinthető meg, s az alkotá­sok a helyszínen megvásárolha­tók.

Next

/
Oldalképek
Tartalom