Új Nógrád, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-11 / 109. szám
1991. MÁJUS 11., SZOMBAT 6 /Ä'ftlf 77???/ MŰVÉSZET ÉS TÁRSADALOM Köri Pál földről és szülőföldről Szerelmem, Balassagyarmat — Amikor hazamegyek, mindig ott alszom, abban a sarokban, amelyben megszülettem — mondja Köví Pál, az Egyesült Államok talán leghíresebb konyhaművészeti szaktekintélye, a New York-i Four Seasons étterem tulajdonosa, amikor szülőhelyéről, Balassagyarmatról kérdezem. — Mikor mondott búcsút a városnak? — 1947-ben, Szent István napján hagytam ott iskolát, családot, reményeket és a várost. — És bizonyára terveket is... — A kolozsvári és a keszthelyi egyetemen végeztem. Mezőgazdasági diplomám volt. A földbirtokok rendezéséről írtam a tézisemet — akikoriban így hívták a diplomamunkát — és a Föld- művelési Minisztériumban dolgoztam. Nemrégiben beszélgettünk az akkori elképzeléseimről Papolcsi Lászlóval, a bábolnai gazdaság igazgatójával, aki szintén balassagyarmati. Ez a téma persze, ma ugyanolyan aktuális. Azt mondtam neki, amit akkoriban is gondoltam és még ma is gondolok: a földbirtokok rendezését történelmi és morális alapokra kell helyezni. Meg kell nézni, kié volt a föld. Át kell gondolni a jövőt, el kell dönteni, hol legyen Magyarország öt-tíz év múlva és fel kell ismerni: addigra Magyarországnak Európa egy bizonyos részét élelemmel kell ellátnia. Tudnunk kell azt is, hogy Magyarországnak egyaránt szüksége van, a kis-, a közép- és a nagybirtokra. Az ország maga földrajzilag folyóktól-hegyektől szabdalt és ezt a körülményt nem szabad szem elől téveszteni. Negyven éven át Magyarországon nagybirtokrendszer volt. így gazdálkodtak a kommunisták. Most is lesznek olyan termények, amelyeket ezerkétezer holdon érdemes termelni. De ott van a morális szempont is. Ki dolgozott azokon a földeken negyven éven át? — A kárpótlási törvény végül is megszületett. Mi lenne a következő lépés? — Én minden harmadiknegyedik faluban mezőgazdasági középiskolát létesítenék. Ezer-kétezer holdas kísérleti gazdasággal. Egy , egész nemzedéket kell újonnan kinevelni és megfelelő színvonalra émelni. Ugyanakkor meg kell adni a földművelésnek kijáró tiszteletet. Ez a kormány dolga. Továbbá az értelmiségé, az íróé, a tanítóé, a sajtóé, mindenkié. A fiatalok elmenekültek a falvakból. Pesten kallódnak. Kinek jó ez? Bonyolult folyamatról van szó, amelyet becsületesen, tisztességesen kell megközelíteni és nem szabad csak politikai kérdést csinálni belőle, mert ez emberi kérdés is. — Ezek a tervek akkor hátramaradtak. Hová indult 1947 Szent István napján? — Olaszországba. Ott éltem egy évig. Utána jöttem abba az országba, amelyet leginkább becsülök: Amerikába. A Hilton segített sokat és ezen a cégen keresztül vezetett az utam az új szakmámba. De én nem úgy indultam el, hegy vissza sem jövök. Reméltem, hogy majd csak kikerülünk az oroszok keze alól és egy-két éven belül hazamehetek. Keményen dolgoztam, pénzt tettem félre, álmokat szőttem házasságról és családról, Balassagyarmatról. Ha iái emlékszem, 1948 októberében jött ki az a törvény, amely már Rákosi befolyása alatt készült, s amely kimondja, hogy aki három hónap alatt nem tér vissza Magyarországra, elveszti az állampolgárságát. Tudtommal ez a törvény még mindig érvényben van. — Hol van otthon? New Yorkban, vagy Balassagyarmaton? — Mindkét városban. Itt, New Yorkban van mindenem. Itt nőtt fel a fiam. Itt látogat meg az unokám. Balassagyarmaton töltöttem viszont a legszebb éveket... Ismeri az orosz viccet? A tévések meglátogatják az egyik legidősebb embert, aki mindent átélt, régi rendszert és újat, és mert glasznoszty van, megkérdezik tőle, mikor volt a legboldogabb. Mire az öreg azt mondja: a harmincas években. Hogy mondhat ilyet, kérdik tőle, hiszen akkor volt a legszörnyűbb rémuralom? Igen, igen, mondja az öreg, de én akkor voltam fiatal... Szóval, Balassagyarmat jelenti nekem a szárnypróbálgatásokat, az első írást, az első csókokat. Változatos, nehéz, rossz évek voltak. De akkor voltam fiatal. Akarja tudni, milyen fontos nekem Balassagyarmat? A tánciskolában megismerkedtem egy kislánnyal. Hajlott felém. Hazakísérhettem, puszit adhattam néki, mielőtt elváltunk. Futva, ugrabugrálva mentem én is haza ezután. Az utam a gimnázium előtt Vezetett. Gömbölyűre nyírt akácok szegélyezték az utcát, ^zért gömbölyűre, hogy a lombok bele ne akadjanak a villanyvezetékbe. Ezekhez az ágakhoz ugráltam fel örömömben. Gyönyörű ruha volt rajtam. Édesanyám varrta, a walesi herceg öltöze. 'tének mintájára készült világos nyári ruhát. Édesapám vett hozzá gyönyörű barnáspiros cipőt. A gimnáziummal szemben a csatomanyí- lásról hiányzott a tető. Csak két szál deszka fedte. Becsúszott a lábam, és a cipőmről lejött a glaizúr. Sírva fakadtam. Nem azért, mert az édesapámtól féltem, ö csak azt mondta volna: hát látod, édes fiam, milyen hülye vagy... De mert másikat bizonyára nem venne. 1939-ben volt ez. Harminc évvel később, 1969-ben a barátom kísért haza és arra mentünk, a gimnázium felé. Este 11 óra volt és én mondtam, hogy menjünk át a túlsó oldalra, A barátom nem értette, mit akarok. Hát én azt a csatornanyílást akartam megnézni, hogy befedték-e. Még mindig csak deszka volt rajta. Ennyire fontos neíkem Balassagyarmat. Még a deszkákat is számon tartom. — És csak a szépre emlékezik... — Nem. Azt sem felejtem élt, hogy mi voltunk a legszomorúbb család. Balassagyarmatról levágták a szép felét. Mi itt laktunk, a szőlőnk, a pincénk SzloválkiáEz volt az emlegetett híd ban volt. Ez szomorít, az Ipoly északi oldala. — Mi fáj még? — Az, hogy 1952-ben hebehurgya, képzetlen kommunista emberek a megye- székhelyet Balassagyarmatról Salgótarjánba helyezték át. Salgótarjánban nem volt meg hozzá semmi. Balassagyarmat kétszáz évig volt megyeszékhely. Ott volt minden. Irodáktól a börtönig. A város lakói közül sokan tisztviselők voltak. Ez külön arculatot adott Balassagyarmatnak. Ezt vették el tőle. Boldog lennék, mindent megtennék, hogy Balassagyarmat újra megyeszékhely lehessen. Nagyon szeretem a várost. Nagyon messzire elmennék, hogy segíthessem. — Itt, New Yorkban, hogy a másik otthonról is szóljunk, most min dolgozik? Ad-e ki újabb könyvet? — Erdélyi barátaim adnak ki egy régi erdélyi szakácskönyvet. Ahhoz írok előszót. Erdély is fáj. És akkor fáj a legjobban, ha azt látom, hogy Magyarországon nem törődnek vele. — És, ha most azt kérdezem, elérte-e azt. amit 1947ben akart, nevaahé-e magát elégedett, boldog embernek, mit válaszolna? — Az ember akkor elégedett, amikor kitűz maga elé egy célt, mint a magasugró, aki felteszi a lécet és aztán átugorja. Ha az ember ókas, akkor nem teszi túlságosan magasra a lécet, de amikor átugrotta, akkor megint emel rajta egy kicsit. Ebben az értelemben igen elégedett vagyak. A neveltetésem is arra predesztinált, hogy elégedett legyek a sorsommal. De soha nem szabad egészen elégedettnek lenni, mert akkor hol van a cél? A boldogító küzdelem? Én ebben az értelemben soha nem vagyak elégedett. — Mikor utazik megint Balassagyarmatra ? — Ezt, aki ismer, jól tudja: júniusban. Ahogy szoktam. Ott fogok megint sétálni az utcán, a piacon, a kofákkal fogok tereferélni, este cigány húzza majd a ikedvenc nótáimat. És, ha éjjel 11-kor bekopogok a barátaimhoz, akik máskor már kilenckor zárt ajtók mögött, a tévé előtt ülnek, kinyitják az ajtót és addig beszélgetünk bele az éjszakéba, amíg csak jólesik. — A régi osztálytársakkal, tanárokkal találkozik-e? — Kivel igen, kivel nem. Húsz-huszonkét éve nem volt osztálytalálkozónk. Balassagyarmati öregdiákok, tanárok, figyelem. Talán mér eljött az ideje, hogy megint legyen. Időzítsék lehetőleg júniusban, hogy Kövi Pál is ott legyen... Molnár Éva Balassagyarmati hangulatkép a millennium idején Útonjáró Át a h egyen, Hényelnek Bokorba be sem kell menni. Az ember a falu szélénél, a szövetkezeti majornál mindjárt jobbra vág, elhalad egy ősöreg, „lélektartja, de az a lélek még meszeli is” hangulatú kisház előtt és már csak az erdei út van előtte. A tilos. A „háemes”, ahogy Kutasón egyszer Sári néném'mondta volna (mondta is). Azon eddig nem volt érdemes előrehajtani. Fel- jebb-beljebb amúgy is visz- szafordították az embert. Bokor és Buják között egy nyomtávú, vicinális (mellék), ám nagyon jó minőségű út szalad, amire mondható persze, hogy tisztán erdei. Sőt, erdészeti. Mert az is. De a katonai vadászterület mégis itt húzódik, akárhogy nevezzük is (nem a nevén) a dolgokat. S meddig? Van, aki a fejét csóválja, amikor szóba hozom, hogy úgy hallható — megszűnik végképp a honvédelem főembereinek vadászparadicsoma. „A, dehogy szűnik...” Másvalaki — például a legutóbbi tárcában felvillantott egri nyomdaigazgató, Kopka László — mintha ezt erősítené, ö meg éppen egy másik rálátási szögből észleli, amit én nemigen, hogy aszongya „sokkal több és sokkal nagyobb és sokkal feketébb autók húznak errefelé, mint régen..Ez a régen persze legfeljebb hónapokkal, egy évvel ezelőtt volt, tehát nem is olyan régen. Kopka Laci persze mindezt a hét végeken kis- bágyoni házából látja, ha akarja, ha nem. Ott mennek többen mint valaha, a nemtudomkik. Az új rend? örökölte volna a régi felség- területeit? Megszűnhet valami úgy, hogy végül mégis megmarad. Annak ami volt. Titkosított paradicsomnak, a környező falvak népe előtt legfeljebb ritka munkaalkalmat (hajtást) jelentő vadaskertnek? Vagy lesz itt is értelmes változás (ahogy máshol sem nagyon), vagy még több fekete Malibu száguld a fenyvesek, bükkösök felé. „Titkos” céllal. Hát a bujáki várral mi legyen? Mikor kerülhet „beljebb” az ember, mikor hozhat vendéget Patkós polgármester (akár) Amszterdamból. Akárhonnan, aki itt szállhatna meg valahol — falusi turizmusban. Ha már lenne ilyen elegendő és eléggé csábító. Mert mi kell ahhoz is? Herendi fajanszburkolatú fürdőszoba nem. Az van otthon a hollandnak (németnek, olasznak, neki meg pláne van). A vadásznak az kell, hogy érezze is a természetet, legyen romantikus minden (a kockaház persze nem az eléggé), legyen tiszta, legyen vendégszerető... És akkor még, a lavórból is szívesen halihózik derékig vetkezve reggelente az ideális parasztudvarban. Ideális (idegenforgalmi szempontból) ami természetes, de legalább ilyen hatású. Szóval kárál tyúkhad is a lábad körül. A libaürülék pedig a városinak, a bürgernek valóságos unicum! De ezt ma itt nem hiszi el még senki. Na, hát ez az erdő sem fogja kövéríteni a környezeti önkormányzatokat -(a hat falut például Told központtal) meg Bujákot, akire ráférne a kövérítés, annyi elvégzendő dolga lenne, ami rengetegbe kerül(ne). Vagy ki tudja? Herencsényben elterjedt, hogy odaát a hegyen, a bujáki erdőben sokkal többet lőnek ki a vadból, mint illene... Hogy ne kerüljön más kezére?! Erre meg azt mondja a bujáki polgár- mester, aki kellően megfontolt volt mindig: marhaság. Könnyű ellenőrizni. Itt van a jobbágyi vadátvevő a közelben. Igaz is. Feljebb egy nagyszerű vadászház, azelőtt mindig áll néhány D betűvel felékesített és azonnal márkás képzeletet is gyújtó Mercedes. Szépen halad a gallyazás, az erdőnevelés láthatóan nem állt le egy pillanatra sem. Mert vagy nem változik semmi, ami erdészetileg elvárható, vagy változhat akármi, az erdészet megmarad a maga nyomvonalán. A vad amúgy is más kérdés, amiként a vadászat is. Csak a vadásztatás — az nem más kérdés, hogy ugyanis ki csinálja, hogyan? Tömeggel, vagy minőségiigényes (jól is fizető, mást is hozó) szinten. De az már Bolza úr szakterülete, aki mint írtuk nemrégiben Buják—Szanda—Herencsény háromszöggel olyan minőségi vadászmezőt tudna itt szervezni, amivel mindenki jól, vagy jobban járna. Nagy kérdőjelek disznósör- téből kirakva. Nekem legalább. De lehet ezzel így a leghozzáértőbb is, most, amikor a tulajok változnak és a falvak sem járhatnának rosszul. Kicsit még feljebb aztán ott áll a csonka torony. Ez pedig megérné a tőkét. A felújítást, a rekonstrukciót. Kisebb dolgokban kerekedtek már errefelé vállalkozók a Cserhát rejtekei- ben. Egy hegyi tanyát jó egy éve például a pesti cserkészek vettek birtokba, egy másikat pedig valami kis közeli patak partján! ugyancsak pesti amatőrszínházi- félprofi együttes szerzett meg. És már előadást is tartott, meghívott, főként fővárosi vendégek körében, nem törődve a sárral, ami miatt állítólag mindenki gyalog ment a tanyáig az erdő mélyébe, gépkocsi nélkül persze. Hát lehetnek „fantaszta” dolgok ma is. A csonka torony végeredményben maga is vadászház volt. Mai, bombasújtotta drezdai romokat idéző képével egyfelől az érinthetet- lenségre, másfelől viszont a mai kialakulatlanságokra bizonyíték. De feltámad biztosan. Valamikor a hatvanas évek elején, ötvenesek végén égett le, omlott be és esett meg vele minden, ami „objektumként” teljesen használhatatlanná tette. Akkoriban még az a hír is járta, hogy nem minden „besegítés” nélkül égett. Mert azok, akik ezt a tájat uralni akarták, nem szívesen vették volna, ha mint például a máig halódó út menti Bableves csárda civil ba- gázst vonzott volna továbbra is. De ez is csak mendemonda nyilvánvalóan. Leégett, bedőlt, leomlott és kész. Azóta sem kellett- kellhetett senkinek. Pedig hatalmasan jó helyen áll, mindenek fölött. Már csak lejt körülötte az erdei táj, sziluettje így is csodálatos, ahogy a „titkos” úton tovább haladva mint egy dísztribün előtt elporzunk itt. A századelőn, amikor gróf Károlyi Erzsébet volt itt a tulajdonos, akkor épült és éppen ő építtette. Itt a Feketehegyen (Sasbércen másként) a hatalmas méretű négyszögű kilátótornyot, amely részben kényelmes vadászlak is volt. Éppen négy emeletet tartott ugyanis a 466 méter magasan álló ponton. Bujákon túl egy újabb ásítás, újabb várakozása a tájnak Hényelpuszta, ami lehetne olcsó áru turistafalu. Ma csak a dermedtség sugárzik felőle. Bár úgy tűnhet — átjutottunk a hegyen. T. P. L.
