Új Nógrád, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-18 / 115. szám

6 /iY-T-77^7

MŰVÉSZET ÉS TÁRSADALOM

1991. MÁJUS 18., SZOMBAT

Néprajzot, nyelvet kutat

A nyelv nem a kultúra maga, hanem egy nemzeti kultúra kifejezése — vélekedik Gaál Károly, a bécsi egyetem tanára. — A kultúra pedig sohasem mozdulatlan, minden társadalom, nemzedék alakítja, formálja. Akár úgy is, hogy közben a kultúra hordozói elvesztik a nyelvüket. Mint az a tizenkétezer egykori magyar uradalmi cseléd, aki szétszóródva most majorkultúra német nyelvű letéteményese. így történt ez Burgenlandban, ahol a magyarok „leszoktak” nyelvükről, mert a falujukon kívül nem tudták használni. (Most éppen felértékelődőben van a magyar nyelv gazdasági okokból és a politikai helyzet miatt.) A néprajznak éppen az átmeneti formát, a kultúra változásait kell tetten érnie. Gaál Károly igen sok megpróbáltatás után lett előbb a bécsi egyetem lektora, majd docense, aztán az osztrák és európai néprajz professzora, a néprajzi intézet tanszékvezetője.

— Milyen út vezetett idáig?

— Gyerekkorom óta vonzódom a néprajzhoz. A kecskeméti református gimnáziumban Csikós Tóth András tanárom ismertette, szeretette meg velem ezt a tudományágat. Az egyetemen Viski Károlytól

tanultam európai szellemet. A háború idején a németek letartóztattak, és zsidómentésért haláltáborba hurcoltak. Sikerült megszöknöm, s visszatértem az egyetemre. Ott dolgoztam két évig. Újabb deportálás következett, ezúttal 1947-ben Kecskeméten. Ott már múzeumban dolgoztam, aztán Kiskunfélegyházán és Keszthelyen voltam múzeumigazgató. 1956-ban távollétemben a keszthelyi forradalmi tanács elnökévé választottak, amiért később halálra ítéltek. Ez elől menekülve Ausztriában, Svédországban. az NSZK-ban voltam segédmunkás, szállodai portás, egyetemi kutató.

— Mikor kezdett Ausztriában néprajzi kutatásokba?

— 1961-ben kaptam engedélyt, hogy egy magyarlakta faluban, Alsóőrön néprajzi kutatásokat folytassak. Egy hétre terveztem a munkát, és három évig maradtam ott. Magyar, német, horvát néprajzi, nyelvi gyűjtéssel, feldolgozással teltek napjaim. Hiszen mindig is a magyar és a szomszédos népek kultúrája érdekelt.

Gaál Károly most gyakran jár Magyarországra. A közelmúltban jelent meg könyve Királydinnyébe léptem címmel. A kötetet abban a Kecskemét környéki termelőszövetkezetben mutatták be. amely apja egykori birtokán gazdálkodik. (A könyv honoráriumát az erdélyi menekültek segélyezésére ajánlotta fel.) Kutatómunkájának teljes dokumentációját Vas megyének ajándékozta, ezért Szombathelyen díszsírhelyet jelöltek ki számára. De Gaál Károly, akinek felmenői között van Gaál György, az első bécsi magyar néprajzkutató, szerencsére még tevékeny. Mégis azt mondjad „magyar vagyok, halálomba ide akarok visszatérni...”

(K. M.)

Manapság sokan fordulnak há- zasságkozvétítő irodákhoz, férjet, feleséget, szabadidőpartnert keresve. Kitöltenek néhány papírt, befizetnek egy összeget, -— kinek mi a jutányos, eldöntheti — és várnak türelmesen. Vagy egy darabig várnak, azután levelet küldenek az irodába: „Ha nem kapok megfelelő partnert, bírósághoz fogok fordulni!” Vagy „Bezzeg a X. Gmk nem ilyen ajánlatokkal lepett meg! Már bánom, hogy ide jöttem!”

Párkereső

Az ilyen hangos ügyfelek hallgatnak legjobban, amikor végre találnak maguknak valakit. Nem merik bevallani senkinek, hogy segítségre szorultak. Pedig nem ez a szégyen, hanem az, ha sikertelenségükért másokat kárhoztatnak.

De az irodákat sem kell félteni. Gomba módra szaporodnak, van olyan város, ahol négy-öt ebből meggazdagodni vágyó ember nyitott társkereső gmk.-t, kft.-t, kinek mit tanácsolt az ügyvédje? Reklámjuk sem szégyenlős: némelyik nyíltan hirdeti, hogy elsősorban szabadidőpartnert, videós társkeresést vállal. (Azok a csábító, meztelen popók!) A behálózandó ügyfél pedig ámul-bámul...

Akadnak rendes, „lelkiismeretes” irodák is: szinte megállás nélkül küldik a címeket a házasodni vágyó, jól fizető kuncsaftnak. Az teljesen más lapra tartozik, hogy esetleg húsz év a korkülönbség a hölgy javára... Hogy ez az ifjú úr kívánsága volt? Legalább egyikük óhaja teljesüljön, nem?

Szakács Ferenc legendája

SZENT KÚT KARANCSSÁGON

Nagymamámtól hallottam először a sági kútról. Elmesélte, hogy a második világháború után odajártak azok az emberek, akik testi és lelki bajaikból gyógyulni szerettek volna, s akkoriban még rendszeresek voltak a templomi búcsúk is.

— A felszabadulást követően, évente több alkalommal az éj leple alatt, titokban vonultak ki oda az emberek — mesélte Vidéki Tibor, Karancsság neves néprajzi gyűjtője.

A második világháború idejéből „pletyka” is terjedt: akkor néhány katona levette az oltárról a térítőt, és apró darabokra tépve, kapcának használta.

Most a kút száraz mélyén néhány filléres fénylik: de eltűnik másnapra, ugyanúgy, mint az oltárrácson át behajított forintosok.

Karancsságtól három kilométerre van a szent kút, a hegy oldalában épült lourdes-i barlanggal. A kápolnában két nagyméretű szobor áll, Szűz Máriát és Szent Bernadettet ábrázolja. A karancssági téesz- major földútjától közelíthető meg, átlépdelve egy keskeny csermelyt. A lankás domból- dalon borókafákkal övezett kis út vezet fel, szinte alagutat képezve.

— A múlt században a községben lakó Szakács Ferencnek látomásai voltak, s ez egyben a szent kút legendája is, — mondta Vidéki Tibor, a helyi hagyományok szorgalmas kutatója. — Almából költötte fel három égi lény, akik hívták magukkal. Eleinte habozott, de kezébe véve a szent olvasót, elindultak együtt, közben Mária-imádságot mondogatva ahhoz a dombhoz értek, ahol most a szent kút létezik. Felérkezve a domb tetejére egy hang szólt hozzájuk: ezen a helyen a nép megtérésére hasznos für- dőkút és szent kápolna legyen, s a kút vizét úgy tartsátok mint az orvosságot. A hang szerint a kút előtt harmincnégy gará- dicsnak kellett épülnie, és vize akkor használt, ha mindegyiken elmondtak egy Miatyán- kot és egy Üdvözlégyet.

Nemrégiben szorgos kezek, fedett imádkozóhelyet alakítottak itt ki. A helyi önkormányzat nyáron tervezi a teljesebb rendbehozatalt. A téesz az utat is szeretné beburkolni. A kápolna értékeinek megőrzése érdekében alapítvány létesítését fontolgatják.

(Telek Erzsébet)

Szabó György csángó—magyar származású parasztember különleges szép szalmakompozíciói, kosarai, dobozai és egyéb alkotásai a bécsi, duisburgi, brüsszeli, párizsi kiállítások után a tengerentúlra és a Dél-afrikai Köztársaságba is eljutottak. Az évtizedek alatt népművészetté, népi iparmüvészetté fejlődött szalmafonás alapját a mester gyerekkori emlékeiből merítette. A híres népművész — Losonczi Zoltánné csongrádi polgármesterasszony meghívására — a helybeli pedagógusokat is beavatta a szalmafonás alapjaiba.

De hát, éppen ez az! Hol van máraz idei hó is? Azt írja a jóbarát május nemtudomhanyadikán, hogy időnként, mint a télen is egyszer, be-bekanyarodtak az épülő házhoz megnézni ott vagyunk-e. Mindig üres volt a porta. ,,Lehet, hogy a hóba írt üzenetünket is elvitte a tavaszi olvadás - mielőtt elolvastátok volna...’ ’ Hát bizony elvitte azt. Már soha nem tudjuk meg mi, akik azt a béké%s kikötőt építjük ott a Cserhátban, mi volt a hóba írva.

Se ajtó még, se ablak, a falak állnak igaz, s centire pontosan olyan vastagok, amilyen az öreg ház volt itt, Örzse nénié. Bontás előtt visszaterveztettük és most építjük, ahogy tudjuk. Majd amikor kész lesz a „régi-új” ház, ahogy a helybeliek elnevezték — kérek egy rakuzott, égetett kis agyagtáblát, azon legfőképpen ez lesz írva: építette a jóakarat, lesz néhány név is, a helybeli mesteré, másoké, akik megérdemlik. Már bent van a villanyóra, alatta egy kővel nehezítve a másik barát üzenete, azon még a ház tollrajza is látható, ez legalább megmaradt. , Április 13-án, hogy csodálatosan sütött a nap, a házatok előtt pihentem, igaz félve, hogy a szomszéd kutyája megharap. Bóklásztam a portán—közben futottak fülembe békés földneszek, méhzúgások és bosszantó legyek

ÚTONJÁRÓ

ÜZENET A HÓBAN

—eszembe juttatták, dolgom van! így hát tovább megyek!” (aláírás).

Aha, koma! Te sem sokáig üldögéltél itt.

Nincs ideje és talán soha sem lesz annak. Május van az első kaszálást mindenképpen meg kell ejteni, ha nem akarod, hogy hama- ri dudva nőjön ott, ahol gyepféle is nevelkedhetne. De ez a ház is (miként mások széles e hazában és a kisded megyében) már épülget vagy három éve. Elvittek bennünket a pártos utcai harcok nemrégiben, a házra csak gondolni lehetett. Lakni lakik az ember valahol, házat azonban megfontoltan épít, s gyakorta más a dolga, kevés a» pénze (vagy semmi). De azért a jóakarat elpusztíthatatlanul működik. Mi van ebben, ami fontos? Dolgunk van és lesz is mindig. Ne álltassuk magunkat, hogy majd ide szépen kiterpeszkedünk a jó meleg napsütésre.

Mindenki nem építhet ősöreg- új házat, hogy örök időkre voksoljon valami mellett, s az a valami

szépségével, szerénységével, praktikumával (felszerelve persze mai javakkal, vízzel, villanynyal miegyébbel) a magyar tájba illő magyar építészet. Amit eltúrtunk örökre, ami helyett kockaházakat gyártottunk. Imi sem kell erről. Minek már? Egy-egy vok- sot letesz az ember az ország asztalára és kész. Mindebből tótható, hogy másokat is izgat a kísérlet, az épülő régi-új ház, hogy vajon meglesz-e valaha? Hogy vajon megérjük-e együtt. Együtt a jóakaratban. Hogy vajon lesz-e a végére is még valaki, aki itt kiköthet. Aki másokra gondolva, másokat várva-fogadva itt őrködik majd valami felett, vagy inkább így: valamiben élve.

Mert őrizni valónk is lenne, meg továbbadni valónk is rengeteg. Mindenféle szellemi dózerok ellen felállva. És hát vagyunk is egyre többen. Meg aztán keressük is egymást.

Olyanok leszünk talán mint a fecskecsapat. Vagy máris olyanok vagyunk, akik tudunk valamit fecskéül. Hogy ugyanis összetartozunk, egy tájon élünk, együtt vándorlunk és együtt térünk viszsza, hogy újra keressük a dolgunkat.

Rohantunk, mint a költő írja, a forradalomba (vagy valamibe, amiről azt hittük), mostanra be- szédelegtünk egy országos nagy rosszkedvbe, amiben nincs köszönet. Hatpárt, nyolcpárt, egy- párt, rendszer, váltás, változás, új hatalom meg a régi — nem fújja már senki, csak a bőszebbje. Az élet élni akar (ezt is a költő mondja, általában mindent a költő mond helyettünk), a fecske meg repülni és közben hasznosan megélni.

Tavaly sem volt ajtó-ablak még. A tisztaszobába, a gerendára felrakta a fészkét a fecskepár. Ki is költötte a fiókáit, el is szálltak annak rendje-módja szerint. Kíváncsi lettem, ugyan hová? Már a régi gyűrűzök, ornitológusok megállapították, hogy azok bizony innen Nógrádból Szicília és Tunisz között telelnek. Onnan jönnek vissza és mindig a fészkükre, ha útközben el nem pusztulnak.

Az énekes rigók Olaszországban telelnek, viszont a nyaktekercsek, ezek a kedves, bohóckodó madarak tőlünk a Pantelláris szigetre mennek. Ez, ha jól tévedek, a Földközi tengeren van valahol. De mi lehet vajon a gyurgyalagokkal Borsosberény környékén. Megvannak-e még a házaik, telepük, ami a falu előtti domboldalban „épült” jó fél évszázada, még előbb, valóságos ritkaságként ilyen északi részeken. Sehol sem fészkelt ugyanis a gyurgyalag ilyen magasan, egyedül Borsos- berénynél, ami így páratlanul állt az egész világon! Európa legszebb madarának tisztelhetjük a gyurgyalagot (Uhde Ágoston már 1905-ben megfigyelte a mi tájunkon Kövesdnél bóklászó gyurgyalagokat). Na, majd megnézzük a borsosberényi telepet, hogy ugyan megvan-e még? Érdemes lenne, mert ha ilyen párját ritkító — akkor még önkormányzati haszon is lehetne belőle. Nemzetközi gyerek madárleső tábor teszem azt, kis, de tisztes bevétellel, pályázattal, de minek soroljam?

Gyurgyalagok meg fecskék, meg méhek zöngéje, meg kúráló

tyúkok a rajzon is, épülő kikötő, ahol majd több lesz a munka mint a városban, mint most. Mert dolgunk lenne de azonnal az újraéledő falvak reményében (egyelőre az élet, a sors, az önkormányzati béklyók szorításában)a gyerekek fecskecsapatainak nevelése! Ok is kireppennek, s nem jutnak Szicíliáig, egyre inkább itthon kellene meggyökerezniük. De milyen a sors? A kezem alá hajtotta, most vagy negyven szakmunkás tanuló (kereskedő, vendéglátós) dolgozatát arról, hogy milyen a szülőfalujuk. Néhány van csak köztük, amelyben kihajtott a zöld ág, amelyben érezhető a szerzett és átadott tudás, ami mögött nem csak a gyerek, hanem a felnőtt esze-szíve is ott van. A többi? Spongyát rájuk (ezt is a költő mondta, ha nem is pontosan így). Azonnal honismereti köröket kéne alkotni minden faluban! Ami nem késő. Hihetetlen diszkós-sivár- ság, ábécé-szemlélet uralkodik a sorokban.

Nincs ajtó-ablak a "házon. Mégis üres a fészek odabent. Ez a fecskepár lehullott. Célhoz érünk- e mi valamennyien?

T. Pataki László

r; •• -