Új Nógrád, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-18 / 115. szám
1991. MÁJUS 18., SZOMBAT MŰVÉSZET ÉS TÁRSADALOM 7 f * ' ’ " • " " Á Egy konok derűlátó a salgótarjáni liberális klubban „Lehetetlen, hogy ne fogjon el bennünket az aggodalom../' Eörsi István irodalomról és politikáról Eörsi István íróval, költővel, műfordítóval „a derűlátás esélyeiről” váltok szót. —A Szép versek 90 közli Eörsi István 1989 . október 17-én, a pályatárs és jó barát, Danilo Kis halálára írt Danilo című versét, ami ezekkel a szavakkal kezdődik: ,,az irodalom le van szarva, a politika még magasabbról' ’. Ehhez képest nemigen hiszem, hogy a jelen korszak hiteles ke- let-közép-európai irodalom- és politika története megírható lenne nélküle, hiszen — legalábbis 1956 óta — mindkettőben nyakig ül, mégha éppen magyar börtönben, Nyugat-Berlinben, vagy történetesen szabadon—és szabadfoglalkozású íróként—Budapesten tartózkodik is. Éles hangú, ám rendszerint roppant pontosan fogalmazott publicisztikái, versei időről-időre rendre kisebb-nagyobb vihart kavarnak, és ezen a honi politikai hatalomváltás sem változtatott. Ezeken kívül mit ír most? — Börtönnaplóm nemsokára megjelenik Berlinben, javítgatom a német szöveget. Leginkább azonban Időm Gombrowiczcsal című formátlan esszékönyvemet írnám, azzal a módszerrel, hogy olvasom Gombrowicz Naplóját, s közben Sorra veszem, ami bennem történik. Darabot írok a Tiszta múlt Kft. címmel azokról, akik a konjunktúrát kihasználva ismét villámgyorsan újra akarják teremteni a múltjukat, s ez bizony üdítően szórakoztató fordulatokat eredményez. Előszót írtam Angyal István saját kezű vallomásához, ami nemsokára megjelenik, és javíthatja a történelmi tudat mostani kibicsaklását, amikora forradalmat olyan erők a akarják kisajátítani, akiknek ehhez semmi közük sincs. A kivégzett Angyal István jó barátom volt, kommunár típus, romantikus hős, aki 56 után nem vállalta a kompromisszumot a hatalommal, inkább meghalt. Szerintem úgy van aktualitása, mint Petőfinek. Ha nem volnának ilyen hiteles forradalmárok az ország arcképcsarnokában, akkor még gátlástalanabb lenne az éppen uralgó hatalom. De példaként is időszerűek lehetnek, a többi között emlékeztetve arra, hogy mindig a kisebbségek indítanak el valamit, azok a típusok, akiknek nincs kedvük kompromisszumban élni. Hatása persze nem közvetlen, de jelentős lehet, hogy 56-ot valódi fényében lássuk. Verseket is írok, ugyanis — ellentétben például a drámával — a lírához nem kell távlat, hanem történelmi pillanat kell. Ilyen pillanatok pedig mostanában bőven adódnak. Egyébként korántsem csupán aktuális politikai félelmeim vannak, a világ sorsáért való félelmem is nagy. Prófétatanfolyamot nem végeztem, de világos számomra, hogy időzített bombák fölött csücsül a világ. Egyetlen ma létező társadalmi rendszer sem garantálja az emberiség puszta fönnmaradását sem. Az sem, ami felé állítólag igyekszünk, bár kétségkívül jobb a működőképtelennek bizonyult tervutasításos rendszernél. De amint arra már Orwell is utalt, nemcsak a kommunista államok, hanem az ipari társadalmak is fölülről szervezettek. Azt sem tudom, hogy ezek a fejlett demokráciák fönnmaradnának-e a harmadik világ kizsákmányolása nélkül? Ezért nem mondhatunk le arról, hogy küzdjünk a demokrácia másfajta értelmezéséért, a gondolkodás megváltoztatásáért, az önigazgatási rendszerű társadalmi formációkért, ahol a többség valóban meg tudja akadályozni egy törpe kisebbség, az államhatalommal összenőtt ipari lobby életveszélyes törekvéseit. Ellenkező esetben elkerülhetetlen az egész emberiségre végzetes ökológiai katasztrófa és a harmadik világ éhséglázadása. — Mindezzel tökéletesen egyetértek. Viszont bármennyire cinikusan is hangozhat ezek után a kérdés, föl kell tenni. Nevezetesen azt, indoko- latlan-e tehát azoknak a sóhaja, akik azt mondják, bárcsak itt—ezeknél a gondoknál—tartana Magyarország. Tényleg, hol tart? — Ha az ország jelenlegi állapotát figyelemmel kísérjük, és bizonyos demokratikus ösztönök mocorognak bennünk, lehetetlen, hogy ne fogjon el bennünket az aggodalom. Az önkormányzati, a kárpótlásinak nevezett reprivatizációs ízű törvény, legutóbb az egyházi reprivatizációsjavaslatok napirendre tűzése, a világkiállítás kormányzati erőltetése egyet jelez. Nevezetesen azt, hogy a kormányzó koalíció vezetőereje, és az a csoport, amely Antall József körül gyülekezik minden irányban folyamatosan engedményekre kényszerül egy biztos parlamenti többség megőrzése érdekében. Először a kisgazdáknak engedett a kárpótlási törvény elfogadtatásával. Most pedig szemmel láthatóan a keresztény- demokratáknak enged, amikor ilyen tempóban keresztül akarja hajtani, s nyilván még a pápa látogatása előtt be akarja fejezni az egyházi kártalanítási törvényt. E törekvések közös jellemvonása, hogy a múltba mutatnak. Egyébként, a Horthy-korszakra utaló szellemjárás már korábban is föltűnt a magyar parlamentben, elegendő, ha csak Kéri Kálmán fölszólalására utalok. Akkor egy verset is írtam erről, ami meg is jelent a Népszabadságban. Kéri, ugye, azt mondta, hogy a szabadságért harcoltunk a Szovjetunió ellen. Elképzeltem, hogy Horthy belovagol fehér lován a parlamentbe. A ló már rettenetesen öreg, vénebb, mint hetven évvel ezelőtt, szétesik, szétgurplnak a csigolyái. Négy farkcsigolyája a kormányfő torkán fönnakad, se lenyelni, se kiköpni nem tudja őket. Ez volt akkor a politikai impresszióm. Vagyis az, hogy enyhén szólva furcsa demagógia fogságáha került a kormány. Ezt a tébolyt ugyanis egész Európában nem lehetett kimondani, egyetlen parlamentben sem. Hiszen Európa és az egész nyugati világ rendje arra épül föl, hogy Hitleréket megverték, igazságos háborúban. Ezt kétségbe vonni annyit jelentett az én számomra, hogy a kormányzó koalíció, amikor arról beszél, Európához akar felzárkózni, akkor nem a mai Európára gondol, hanem a két világháború közöttire. Abban sem a nyugati hatalmakra, hanem olyasfajta jelenségekre, mint Pilsudski vagy Horthy országa, vagyis a polgári fejlődés elmaradt nemzetállamok történelmi okból esetleg érthető, de el nem fogadható revansizmusához és nemzeti bezárkózásához, nemzeti gőzéhez akar csatlakozni. Ha megnézem ezt a már elfogadott kárpótlási törvényt, egyéb problémái mellett azért hátborzongató, mert kodifikálódik az, hogy ebben az országban, ahol az elmúlt csaknem fél évszázad alatt jóformán mindenki veszített, a legfőbb vesztesek azok, akik megfogható veszteségeket szenvedtek a földtulajdonban. Akiket megöltek, internáltak, börtönbe csuktak, kiüldöztek az országból, akiknek hivatását nem engedték gyakorolni, azok mind nem számítanak. Csak a föld számít, a kézzel fogható tulajdon, minden emberi érték nélkül. Ez az egyik része a dolognak.. A másik viszont még aktuálisabb, ez pedig az abszolút múltba néző szemlélet. Tehát az, hogy restauráljuk azt, ami volt. Nyilvánvaló, hogy ez logikusan csak úgy képzelhető el, hogyha közvetlenül azt a folytonosságot állítjuk vissza, ami Horthy lemondásával szakadt meg. De Európa nem ott áll, így nem is lehet hozzá fölcsatlakozni. Nem beszélek most a gazdasági következményekről. Arról például, hogy nem azok a rétegek kapják vissza a földet, akik valaha gazdálkodtak, és nem azok, akiknek most kéne gazdálkodniuk. Ez a szemlélet még riasztóbban mutatkozik meg az újabb, egyházi reprivatizációs törvényjavaslatban. Ez abból indul ki, hogy az ország 1945 óta semmit sem változott. Márpedig az a múlt, amiről szó van, végülis egy feudális alapzatú egyház és egy feudálkapitalista állam valamiféle furcsa szövetségéből állt, ami már akkor is egyedülvaló volt Európában. Fölhívom a figyelmet Nyíri Tamás profeszomak a 168 órában megjelent cikkére, amelyben azt mondja Mindszentyről, hogy feudális úr volt, aki a király távollétében az ország első méltóságának tartotta magát. Egy ilyen országba való visszamenetel, szerencsére, nem valósítható meg, de maga a tendencia életveszélyes és rendkívül sok veszteségbe fog kerülni ennek az országnak a jövőben. Ugyanezt az irányultságot lehet megtalálni az önkormányzati törvényben is, ahol az önkormányzatokat megkárosítva a mindenható, a centralizált állam akar egyre nagyobb szerepet kapni. — Hogyan értékeli ezt a tendenciát a liberális filozófia szempontjából? — Rögtön azt kell mondanom, hogy a liberalizmus az én fölfogásom szerint, kettős talapzaton áll. Van egy politikai és van egy gazdasági liberalizmus. A politikai liberalizmusnak az része, ami manapság száz százalékig fölvállalható és aktuális, és éppen ezekkel a múltba mutató tendenciákkal szemben igen fontos, mert az emberi jogok teljességének az alapján áll. Ha pedig ezek szempontjából vizsgáljuk a múltba néző tendenciákat, lehetetlen nem észrevenni, hogy az emberi jogokát előbb- utóbb új támadások érik, amelyek ellen nehéz lesz védekezni, ha nem ideje-korán vesszük észre őket. Ennek már most megvannak a jelei a kulturális életben, a sajtó elleni támadásokban, a lelkiismereti szabadságra való, egyelőre többnyire indirekt, ámde erőltetett társadalmi nyomásgyakorlásban, sőt, például a korántsem pártsemleges vagyonügynökségen keresztül a gazdaságban is. Ezek a jelek az etatizmusra való törekvésről vallanak, tehát arról, hogy az állammal összenőtt uralkodó párt mindenütt rá kívánja tenni a kezét a parancsnoki posztokra. Nem engedi, hogy a különböző szférák a maguk belső logikáját követve fejlődjenek: Ezek ellen tehát hatékony eszköz lehet a politikai liberalizmus. Kétségeim a gazdasági liberalizmusból fakadnak, annak ellenére, hogy „tisztán” liberális gazdaságpolitika már sehol a világon nem létezik, csak elméletben. A monopolizálás, a lobbizás föltartóztathatatlan, a nagyipar vezető körei mindenütt összenőttek az állammal. Viszont az az érzésem, s ezzel nagyon sokan vitatkoznak, hogy a jelenlegi uralkodó rendszerek közül egyik sem garantálja az emberiség fönnmaradását, miként erről már volt szó. Ez persze nem aktuálpolitikai szempontból érdekes, mert a hazai liberalizmusnak szerencsére, olyan múltba mutató ellenfelei vannak, hogy velük bármilyen demokratikus álláspontról jó lélekkel föl lehet venni a harcot. Inkább az a gond, hogy adott esetben milyen gazdaságpolitikát képviseljünk az etatistával szemben. Nem vagyok a harmadik út híve. Tudom, hogy egypártrendszer és többpártrendszer, tervgazdaság és piacgazdaság között nincs átmenet. Ezen kívül nagyon nagy mértékben rossz a véleményem minden nemzeti útról, mert — Németh László harmincas évekbeli kert-Magyarországa ide vagy oda — ez teljes mértékben illuzórikus. Viszont a francia forradalom három nagy jelszava, szabadság, egyenlőség, testvériség — közül kettő, a szabadság és az egyenlőség egy adott ponton föltétlenül ellentmondásba kerül egymással a „tiszta” liberális gazdaságpolitikai társadalmi gyakorlatban. Minden liberalizmustól befolyásolt embernek legfőbb intellektuális problémája kell hogy legyen, hogyan lehet a szabadság és az egyenlőség szempontjait az ember és az emberiség érdekében mindjobban összehangolni, vagyis hogyan lehet a piac farkastörvényeit humanizálni. Ez nem harmadik út, hanem a világ új — ha úgy tetszik, harmadik — helyzetének követelménye. — Kitart-e addig a világ, amíg intellektuálisan és gyakorlatilag is rádöbben a szabadság határaira? Azt már tudjuk, hogy az abszolút szabadság iszonyú egyenlőtlenségekhez vezet, végső fokon az egész bolygót és emberi civilizációt teszi tönkre. Az abszlút egyenlőség elve pedig teljes csődöt eredményezett. Milyen esélyeket lát most Eörsi István a derűlátásra? — Az emberiség legjobb esetben is csak a következő lépést látja.a másodikat nem. Az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy az igazi válságok előbb-utóbb fölébresztik a szükségletet a megoldásra. Az emberek kialakítják azokat a technikákat, a társadalmi gyakorlat új formáit, amelyek strukturálisan képesek meghiúsítani az önpusztítást. Úgy vélem, a közvetlen demokrácia ma még ismeretlen formáira visszavonhatatlanul szüksége lesz az emberiségnek. A civilizációt — megmaradása érdekében — humánusabb alapra kell helyezni. . Bódi Tóth Elemér ÉLETFOSZLÁNY Ő abban a városban született talán, már nem emlékszem, de jól ismerte a helyet, az biztos. Pár napot töltöttem ott, tovább mentünk máshová, tudod, nem a hely a lényeg. Gyula megmutatta a buszból a házat: „ Oda fogunk menni... a harmadikra... látod azt a virágos erkélyt? Na, ott van...” Szépen megegyeztünk, hogy este a szállodában felhív. Egy szobában laktam egy kolleginával, aki... nem ment el moziba... Meg sem lehetett volna kérni rá. Gyüla felkísért minket a szobánkba —, így megtudta hányas —, az a liba azt hitte, miatta... Láttuk, van telefon, oké. Összenéztünk, addigra mindent tisztáztunk. Alig vártam az estét. Sajnálhatod, hogy nem ismerted Gyulát. Kicsit sem. Én is csak... Szóval, várom-várom a telefont, semmi. Eltelik fél óra, egy óra, semmi. Mi a jó élet lehet? Ekkor sötét gondolatom támadt. Felemeltem a telefont süket volt. Leszáguldok a portára: „Kérem, az ilyen és ilyen számú szobában süket a telefon!” A portás rezzenéstelen arccal közli: „Ez sajnos, gyakran előfordul nálunk, nem az ön szobája az egyetlen, ahol a készülék már napok óta nem működik.” „De kérem, ez első osztályú szálloda!” „Tudom. Sajnálom.” Ennyin múlt, hogy nem ismertem meg közelebbről Gyulát. Néhány év múlva találkoztunk, valami célzásfélét engedtem meg magamnak az esettel kapcsolatban, mire ő: „Te drága, hát még mindig...?” Nem Gyula, te így sokkal kedvesebb vagy nekem. Nem érdekel, hogy lehülyéznek, mert picit roman- tikázom — néha". Gera Éva Református világtalálkozó Magyarországon Fél évszázadnál is több időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a magyar reformátusok másodszor is megrendezzék világtalálkozójukat. Az elsőt még 1938. augusztusában tartották Debrecenben. Hétezren vettek részt rajta, és fő szervezője, dr. Vasady Béla ma is él az Egyesült Államokban. Amennyiben egészségi állapota engedi, az újabb találkozón ismét jelen lesz. Boross Géza, a Magyar Reformátusok II. Világtalálkozója szervező bizottságának ügyvezető alelnöke elmondta, hogy a rendezés gondolata már 1988-ban felvetődött. Ám, a megvalósítás —-, akkor — teljes képtelenségnek tűnt, hiszen például Amerikából igen, de Erdélyből nem vehettek volna részt az érdeklődők. Pedig a világban szétszóródott magyar reformátusok négymillióan vannak, és a hazaiakkal együtt 3500 gyülekezetben folyik a hitélet. Ám, az elmúlt negyven év kényszerű elszigeteltsége olyan körülményeket teremtett, amelyben a hívek szinte gettókba zárva érezhették magukat. Az egyház csak a templomok falain belül létezhetett. Ifjúsági munkát nem folytathatott. Egészen 1980-ig érvényben volt egy rendelet, amely még azt is megszabta, hogy egyik lelkész a másikat — szolgálati célból — csak felettese engedélyével kereshette fel. A II. világtalálkozó egyik fő célja éppen ennek az elszigeteltségnek a feloldása. Ugyanakkor a rendezvényre érkező neves külföldi személyiségeknek módot kívánnak nyújtani arra is, hogy kötetlenebb formában megismerkedjenek hazánk megváltozott viszonyaival. Nemcsak egyéni, de gazdasági kapcsolatok is létesülhetnek ezáltal. A találkozó fővédnöke, Göncz Árpád köztársasági elnök jelen lesz június 2-án, pénteken a megnyitó ünnepi istentiszteleten a Kisstadionban. Másnap Debrecenben pedig miniszterelnökünk köszönti a résztvevőket. A rendezvény szinte az egész országra kiterjed. Nagykőrös, Cegléd, Sárospatak, Pápa, egyaránt helyszínül szolgál. Ifjúsági világtalálkozó, benne ifjúsági zenekarok találkozója lesz Zánkán, ahová 20 országból várnak fiatalokat. A Művelődési Minisztérium a Gyermekcentrum — az egykori úttörőváros — használatát személyenként, napi 170 forintért engedélyezte, és ez komoly támogatást jelent a szervezőknek. A világtalálkozó költsége — a tervek szerint — ugyanis 70 millió forint körül várható, a rendezők viszont nem kívánják ezzel a gyülekezeteket terhelni. A cél nem a látványosság, hanem a puritán református kegyesség gyakorlása. A kormány a kiadásokhoz 25 millió forinttal járul hozzá, a pénz többi részét — alapítványi formában — az önkéntes támogatóktól várják. Az adakozók között máris ott van több nagyvállalat, intézmény, kft. és kisvállalkozás. A világtalálkozó megrendezését az teszi időszerűvé, hogy az egyház vezetésének megújulása után végre sort kell keríteni az egyház egészének megújulására is. A találkozó másik — jövőbe mutató célja —, hogy létrehozzák a Magyar Reformátusok Világ- szövetségét. A világ református egyházainak tizenkét püspöke a legteljesebb jóindulattal támogatja a gondolatot. R. A.
