Új Nógrád, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-11 / 84. szám
8 wzFnm] Mi a siker titka? CSÜTÖRTÖKI 1991. ÁPRILIS 11., CSÜTÖRTÖK Két keréken Beszélgetés Györffy Miklóssal Manapság az egyik legtöbbet foglalkoztatott riporter a rádióban és a televízióban is. Húsz éve van a pályán. Nem könnyű ember. Nem túl udvarias, nem simulékony, sokszor erőszakos is, nehezen tesz engedményeket. Sok csalódás, rúgás, fúrás érte a pályán. De talpon maradt. — Hogyan lett riporter? — 1971-ben kerültem a rádióba, tulajdonképpen véletlenül. Bölcsészkart végeztem, magyar—filozófia szakon 1968-ban. Utána népművelő lettem, általános iskolában is tanítottam. Akkortájt volt egy Riporter kerestetik, rábeszélésre indultam, rögtön ki is estem. Nem tudom, miért. Aztán visszamentem népművelőnek. Néhány hónap múlva a személyzeti osztálytól mégis kaptam egy levelet, hogy a krónikarovatnál van egy hely. Semmi kedvem nem volt ehhez, de egy rádiósbarátom tanácsára mégis jöttem. Aztán majdnem tizenöt évig a krónikánál ragadtam... A tévében előbb kézdtem ripor- terkedni, mint a rádióban, de rengeteg fúrás ért. A műsor után dicsértek, aztán többet nem hívtak. Ez sorozatosan így ment. Sok baj volt a szakállammal is, többször kérték, hogy vágassam le. — És miért nem tette meg? — Nézze, ez egy teljesen jelentéktelen dolog. Ha valaki azt mondja: tanuljál még egy kicsit, vagy járj beszéd- technikára vagy próbálj rövidebben fogalmazni... Szóval. bármi fontos dolgot kér, ezt megértem, és elfogadom. De azt, hogy valaki ilyen nevetséges feltételt támasszon, ez olyan felháborító volt számomra, hogy eszembe sem jutott, hogy elgondolkodjam rajta. — Hogyan tudja a csalódásokat, sérelmeket, igazságtalanságokat megemészteni, feldolgozni? — Nagyon egyszerűen. Akkor néhány napig dühöngök, káromkodok, meg ordítok, de végül is hamar megnyugszom, talpra állok. Én ezeket a rúgásokat végül is a pálya velejárójaként fogom fel. Az újságírás soha nem volt könnyű foglalkozás. — Mit szeret jobban: a rádió- vagy a tévériportot? — Jó ég tudja! Mindegyiket egyformán szeretem, a munkától függ. De innen, a rádiósstátusból nem mennék át a tévébe. Az egy olyanfajta nagyüzem, ami az én egyéniségemtől távol áll. A rádióban sokkal szabadabb vagyok, a tévében soha nem én döntöttem. — ön szerint mi a legfontosabb a riporteri hivatásban? Mi a siker titka? — Nem tudom megmondani. Annyi minden kell, együttesen. A felkészülés, a jó ízlés, a tudás, a műveltség, a jó fellépés ezen a pályán még nem biztosíték a sikerre. Az újságírást, a riporterséget igazából még tanítani sem lehet. Ez valahogy úgy van: valaki felmegy a katedrára, aztán vagy tanár, vagy nem... Valami belül kell, hogy legyen. Szinte független az embertől. Nem lehet megtanulni, és nem lehet kierőszakolni. — Nem szeretne főnök, például főszerkesztő lenni? — Nem, nem. Nem érdekel a vezetés, abszolút alkalmatlan vagyok rá. Például gyűlölök adminisztrálni, értekezletekre járni, mindig el is késtem... Évekkel ezelőtt, nagy rábeszélésre, itt a rádióban rovatvezető-helyettes lettem. Hát, csak nagynehezen bírtam ki, rövid ideig.. . Főmunkatárs vagyok, nekem ez teljesen megfelel. — Mondjon valamit a magánéletéről. Hogyan, kivel él, mit szeret, netán van-e valamilyen hobbija? — Szerintem minden, az ember magánéletére vonatkozó kérdés teljességgel lényegtelen. Tévedés, hogy az úgynevezett ismert emberek mások, különlegesek a magánéletükben. Az enyémben sincs semmi különös. A feleségem közgazdász, első házasságomban élek, s állíthatom, nem is lesz több. Huszonkét éve vagyunk együtt, ő szintén népművelőként dolgozott, néhány éve háztartásbeli. Két gyerekünk van, a fiam most fog érettségizni, a lányom harmadikos gimnazista. A kikapcsolódás? Hát, néha biciklizem, néha futok, de sajnos nagyon rendszertelenül, mert az egész életem rendszertelen. Kevés szabad időm van, és nincs semmilyen passzióm, sem hobbim. E. É. A közelmúltban viccként terjesztették azt a nézetet, hogy a kormány lassúságának egyik bizonyítéka: akkor rendeli el lakott területeken belül az óránként 50 kilométeres sebességet, amikor ezt a sebességet már nincs kivel (és mivel) betartani. Itt még ugyan nem tartunk. Az azonban tény, hogy egyre többen térnek át, illetve vissza négyről a két kerékre. No nem azért, mert Nyugaton is terjed e divat. Ott és itt merőben más a megfontolás, bár a takarékosságnak mindkét régióban van szerepe. De míg egyik oldalon az önkéntesség, a másikon a kényszer a fő ok. Van még egy különbség. A bécsi út túlsó végén — hogy messzebbre ne menjünk! — a kerékpározás elterjedését nyomban követte a kerékpárutak, kerékpársávók gyors építése. Aki mostanában járt Bécsben, észrevehette: szinte mindent behálóznak a kerékpárutak és -sávok. Vidéken sincs olyan kis település, ahol ne volna kerékpárút vagy kerékpársáv. Nálunk ma még kevés ember hisz abban, hogy nemsokára alföldi és dunántúli, síkvidéki városainkban nemcsak mutatóban lesznek Ben Nicholas tízesztendős angol kisdiák stratégiai szerepéről mindaddig nem esett szó az Öböl-háború kapcsán, amíg Norman Schwarzkopf amerikai tábornok nyilvánosságra nem hozta a legfőbb ellenség, Szaddam Húszéin legyőzésére tett javaslatát. A hírügynökségi jelentés szerint a kisfiú, elunva a sivatagi harcok tévé- közvetítését — úgy vélte, vontatottan haladnak a dolgok —, tollat, papírt ragadott, és levelet írt az ameilyen utak, hanem tömegesen, és ezeken éppoly biztonsággal lehet majd közlekedni, mint tőlünk nyugatra vagy északra, Európa-szerte. S az emberek egyelőre okkal kételkednek. Senki nem javasolja ma még, hogy a szmoggal fertőzött városközpontokban, az autódugókkal teli országutakon magán- szorgalomból bárki is kerékpárra pattanjon. Hiszen egészségének az ólommal és a kénnel, s más pusztító anyagokkal elegyített levegő többet árt, mint használ. A kényszer azonban nagy úr. Ha nincs miből kifizetni a 10—20 kilométeren belüli iskolalátogatás költségeit, ha nincs miből megvenni a helyi közlekedésre szolgáló bérletet, akkor ha tetszik, ha nem: irány a kerékpár. Felnőttnek, gyereknek egyaránt. Ezért új tömeges veszély várható. Mert ha nincs kerékpárút, a közlekedés bizony nem kockázatmentes. Az utak keskenyek, s az autósok közül sokan nincsenek hozzászokva a kerékpárosok — eddiginél jóval nagyobb — tömegéhez. A kerékpárosoknak jó volna felkészülniök arra az emberi gyarlóságra, miszerint a figyelem egy idő után lankad. Ha kevés a kerékpáros Marsallbot az iskolatáskában rikai főparancsnoknak. A borítékra csak ennyit írt: Schwarzkopf tábornoknak, Szaúd-Arábia, Ríjad. „Kedves tábornok úr — kezdte illendően —, készítettem egy tervet arra, hogy miképpen szabaduljunk meg Szaddam Huszeintől. Az egyik gépünkre iraki színeket kellene fesaz utakon, az autós jobban figyel rájuk, ha sokan vannak, már kevésbé. Fontos hát, hogy az eddiginél is jobban igyekezzenek magukra vigyázni. Hisz’ a vesztesek csak ők lehetnek. Az első veszélytényező, hogy a kis tömeg, a csekélyke felület miatt valamilyen nagyobb jármű takarásában maradnak. Épp ezért fontos, hogy minél inkább láttassák magukat. A rikító színű (lángvörös, narancs- vagy citromsárga) ruha sokat segíthet. Ugyanígy az oldalra kicsapható tárcsa, ami arra készteti az autósokat, hogy nagyobb távolságban haladjanak el a biciklisták mellett. Van végül egy Nyugaton egyre terjedő hobbi, ami ma még idehaza meglehetősen bohókásan hat: a bukósisak. No nem a motorosoknak való, súlyos darabról, hanem speciális, pehelykönnyű eszközről van szó. Ezzel évente sok száz kerékpáros-fejsérülés túlnyomó többsége megelőzhető, s így több tucat kerékpáros marad életben, s százával kerülhetik el az egész életre szóló rokkantságot. Majd egyszer, ha idehaza kapni is lehet. S talán lesz is, aki megvásárolja. Irk Ferenc teni. és meg kellene parancsolni a pilótának, hogy tegyen úgy, mintha bennünket támadna. Azután majd ez is leszállhatna az iraki gépek repterén, a pilóta akkor megnézné, hol van Szaddám, ott elrejtene egy bombát, és levegőbe röpítené. Ennyi az egész.” A tábornok vette a lapot és a következő választ küldte tanácsadójának: „Kedves Ben! Köszönöm a kitűnő ötletet. ígérem, amint mód lesz rá, meg fogjuk valósítani.” Leikecske és a lánya Leikecske — ahogy Maria Schellt, a világhírű színésznőt becézik — 65. születésnapjára különleges ajándékot kapott: először játszik együtt egy filmben a lányával, a 24 éves Maria-Therese Relinnel. Nagyszerű lehetőséget kínál a film a két színészgenerációhoz "tartozó művésznek, e drámában anya és lánya megcsillogtatja a képességeit. Az utolsó szó című német lélektani dráma — a ZDF televíziós társaság koproduk- ciós filmje — aktuális történet. Az anya 1975-ben Ke- let-Németországból egy francia diplomata segítségével Párizsba menekítette a lányát. Bár ő is elmehetett volna, az NDK-ban marad, ahol férjére börtön és halál vár. A biológusnej) kivárja a vasfüggöny lehullását, és Magyarországon át utazik a lányához. 15 év után a viszontlátás számos sebet tép fel. A két nő, két világ, a szeretet köteléke mérettetik meg. E mai melodráma számtalan sorsüldözött ember, kortársaink lelkében talál visszhangra. Maria Schell, az 50-es, 60- as évek világhírű színésznője „testre szabott” szerepet kapott. A csodálatos mosolyáról is ismert művésznő lélektani drámákban nyújtja a legemlékezetesebb alakításokat. Az utolsó szó ban is lélekbe markoló, hiteles anyai szívének túláradó sze- retete. Ahol a forgatókönyv politikai síkra tereli a történetet, az már nem az ő világa. A Schell-klán istenadta tehetséggel rendelkezik, a család tizenhárom tagja színész. A szülők Bécsből Ausztria náci megszállása után költöztek Zürichbe. Az apa író, az anya színésznő, még 80 évesen is turnézott. Mariechen, azaz Maria Schell Hollywoodban is az élvonalba került, nemzetközi elismerést vívott ki magának, a Fehér éjszakák, a Karamazov testvérek, a Patkányfogó és még számos filmben nyújtott feledhetetlen alakításaival. Eljárt felette az Idő, mégsem vonul vissza, olyan feladatokat vállal, melyekben önmagát játssza, az Egy boldog család című televíziós sorozatban most anyaként zárták a szívükbe a nézők. Sí. E. MerU-Thcrese Belln és Maria Schell. Tízdolláros vitriol Kedvcsináló sorok a New Yorkban megjelenő Manhattan Pennvsaver új szolgáltatásának bevezetőjéből: „Szeretné megsemmisíteni nyavalyás szomszédját, vagy rossz hírét akarja kelteni annak a politikusnak, akit a legjobban utál? Bízza ránk. öklendezze ki a dühét, meglátja, megkönnyebbül.” A szerkesztők a pszichológia bevált gyógymódját alkalmazzák, a kibeszéltetést. Nyomja valami a begyedet? Vesd ki magadból. Utálsz valakit? Kiáltsd világgá a megszemélyesített utálatot. Az újság mindössze 10 dollárt kér egy 20 szavas inzultuskezelésért. „Üzenem annak a lánynak, aki testre feszülő leopárdmintás ruhában és tűsarkú cipőben volt, és szándékosan a lábamra lépett szerdán este a metró R-vonalán, úgy számítson, hogy szerdán, a 63. utcai végállomásnál az ülepén hagyom a cipőm lenyomatát. Rita.” A frissen bevezetett szolgáltatás első heteit a nők üzenetei uralták. Nyilván több a mondanivalójuk, mint az erősebb nemnek. „Kedves Jake. Köszönet a minap esti randevúért. De miután láttalak enni, s ráadásul mindenféle fiziológiai eredetű hangokat is hallattál, csak annyit mondhatok: legközelebb a magad állatfajából való partnert keress.” A tízdolláros vitriolkollekció legpompásabb darabja a következő: „Drágám, a következő autóbusz indulásakor szeretnélek a kerekek alatt látni. Susan.” Mark Twain mondta Mark Twain, a híres író halála előtt sem tagadta meg gúnyos önmagát. Súlyos betegen feküdt és neves professzorok tartottak az ágyánál konzíliumot. Az orvosok tanácskoztak, s közben latin szavak, orvosi kifejezések röpködtek a levegőben. — Most már tudom — mondja Mark Twain —, hogy végem van... — Ugyan — vigasztalják —, honnét veszi ezt? Az író legyint: — Mikor már holt nyelven beszélnek az emberről!... EMBEREK — ESETEK — VÉLEMÉNYEK \
