Új Nógrád, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-11 / 84. szám

1991. ÁPRILIS 11., CSÜTÖRTÖK CSUTO RTO KI un-nzn 7 Herencsényi beszélgetés a hazatérő Bolza gróffal „Egy nap jött valaki a faluból: — Gróf úr! Tiszta mán a levegő, haza lehet gyünni...” Wé mttfntt Folytonosság és hasznosság. Angolos mértéktartás és erős demokratikus értékítélet szembenállva, mindenkor mindennel — német és ma­gyar fasizmussal —, ami az egyént és a társadalmat, a szülőhazát diktatórikus erő­szak alá veti. A Bolzák őse a tábornok Péter, aki ausztriai birodal­mi lovagi, bárói, majd grófi rangra emeltetett és honfi- usítását kérte Magyaror­szágon 1792-ben. Címerük­ben három mezőben a két­fejű fekete sas, középen fe­kete pénzes erszény vörös zsinóron függve. Közelebbi ősük Pepi gróf, Bolza József, Péter unokája, aki Szarva­son Tessedik nyomában a mai híres arborétum alap­jait vetette meg, egyik ré­szét ma is Pepi-kertnek ne­vezik. Ott áll a Bolzák kas­télya, nógrádiak csak 1925- től, akkor kerültek vásárlás révén Herencsénybe még az öreg gróf, Bolza Rudolf ide­jében (ő a templom mellett van eltemetve). Három gyereke közül Ilo­na, aki vöröskeresztes orszá­gos vezetőségi tagként közel állt a kormányzóhoz és an­nak családjához. Ez a kap­csolat tette lehetővé, hogy 1944 nyarán a Gestapo ál­tal üldözött angolbarát gróf Bethlen István egykori mi­niszterelnököt Bolzáék he­rencsényi kastélyukban (ma iskola) elrejtséjc. Ilona őriz­te meg gyakran élete koc­káztatásával Bethlen Heren- csényben írt politikai vallo­mását és személyes végren­deletét. Ez utóbbit az ötve­nes években sikerült titok­ban átadnia az özvegynek (Bethlen a Szovjetunióban halt meg), a pölitikai kato­nai ítéletet, amit Horthy ta­nácsadója Herencsényben írt — előbb Münchenben, majd idehaza is kiadták. Ilona szinte napi kapcso­latban maradt (főként per­sze levél útján) a herencsé- nyiekkel, ő maga hivatalo­san vándorolt ki keserű he­rencsényi évek után és ma is Ausztriában él. Géza jo­gászként ugyancsak a ma­gyarok „nyolcadik törzsé­nek” a kivándorolt, emigrált másfélékét milliónyi hazánk­fiának tagjaként egy idő­ben Ausztráliában élt és dolgozott. Antal, aki az idén tölti be a hetvenötödik évét, heren­csényi vendégszobájában fo­gad (itt szokott megszállni egyre gyakoribb tartózko­dásai alatt), az egyik hely­belinél. Az udvaron két sze­líd vizsla és egy terepjáró, idebent is minden arra mu­tat, hogy vadászember lak­ja a herencsényi házat. A szobabelső kissé táborias hangulatú, a kereveten far­kasbőr, s mivel ez a farkas már nem „az” a farkas, bát­ran mellé telepszem. A han­gulat meleg, barátságos. Bol­za gróf osztrák felesége (ő a második), aki sokat ért magyarul, sőt beszéli is nyel­vünket, rózsafánkot és sós süteményt tesz elénk. Nagy­péntek van, Jézus halálának napja, amely után, tudjuk, feltámadás következik. Folytonosság a használni akarásban, élve a lehetősé­gekkel — ez Szarvasra, a Bolzákra mutat. Tessedik Sámuel, aki maga is itt kezd­* te pályáját, a szomszéd köz­ségben, a cserhátsurányi Sréter Györgynél házitaní- tóskodva, udvari lelkészként, mindhiába hozott létre ép­pen Szarvason jóval koráb­ban gazdasági gyakorlóin­tézetet — az már a múlt szá­zad közepére szinte teljes­séggel szertefoszlott, szó sze­rint elenyészett. Bolza József kezdte, a herencsényi Antal gróf nagyapjának öccse ki­teljesítette a máig gazdagon fennálló arborétumot. Való­jában nemcsak a fiatalabb Bolza-ágon említett Péter, aki először magyarrá vált, a család őse, erről ezt mondja Bolza Antal: — Családunk a tizenhar­madik századig megy visz- sza Olaszországban, való­színűleg Spanyolországból származtunk még azelőtt. Olasz nemesi család volt te­hát eredetileg. Bulgia di Barnának hívták őket ak­kor, s a Bulgia pénzeszacs­kót jelent, ennek változata már a Bolza. Ironikusan azt szoktam mondani, hogy csak a címerben van tele, a való­ságban szinte mindig üres ... Egyik olaSz ősünk"‘támogat­ta nagy anyagi erőkkel a nápoly i királyt, innen* *, a cí­merrajz. A 18. század elején került két Bolza fivér Auszt­riába. Elzarándokoltam egy­szer a Como-tó mellé, ott a nevünk hallatán azonnal ott­honosan érezhettem magam, az olaszok jól értették, min­denki más mindenfélének írta, nevezte. Továbbra is a használni akarásról. Antal gróf déd­apja igazi magyar földesúr­ként úgyszólván, ki sem mozdult Tiszakürtről. Neki kellett volna Szarvast meg­örökölnie, mégis a heren­csényi gróf nagybátyjáé, Pá­lé lett, aki inkább a művé­szeteket kedvelte. Vagyis, ebben is a belátás döntött. Bolza Antal Pozsonyban szü­letett, 1916-ban. — Még három évig a fe- rencjózsefi levegőt szívtam. Ide tehát huszonötben kerül­tünk és ez az egész életem­re hatással volt. Érettségi után jelentkeztem a Ludovi- kára, meggyorsították a ki­képzést, kitört a háború, egy évvel korábban harmincki­lencben lettem huszár had­nagy. Ezután Szentesen szol­gáltam, részt vettem a dél­vidéki bevonulásban, kétszer voltam az orosz fronton. Mi teljes értelemben ellene vol­tunk mindenfajta német uralomnak és nácizmusnak. Sajnos, ezzel nem a többség, hanem a kisebbség közé tar­toztunk. A fogságot elkerül­tem, hála Istennek. Bethlen bújtatásában magam is részt vettem. Szentesen például, és még két komolyabb akcióm is volt ebben. Nemrégiben megkeresett Bokor Péter, aki filmet akar csinálni erről. Amikor 1944 novemberében odaértek (Somogyba, ugyan­is) az oroszok, akkor szemé­lyesen intéztem velük Beth­len átvételét. Jelen voltam magam is, amikor feltartott kézzel egy kis vadászház aj­tajában megadta magát ne­kik. Jurta-pusztán. Mosto­ha apósom, Széchenyi Andor Pálnak a birtokán. Itt közbekérdez a harminc év körüli ifjabb Bolza gróf, Péter, hogy igaz-e miszerint a „legnagyobb magyar” gróf Széchenyi István családja in­nen, Nógrádból, Szécsényből származik. Nagy Iván tör­ténészünkkel válaszolok, aki maga is nógrádi volt: a gróf Széchenyiek bölcsője Szé- csény városa- volt a 17. szá­zadban, Széchenyi György érsekprímás itt is született, a más famíliabeli Széché­nyiek, é-vel, eredetileg ugyanis Szécsénkei nevűek voltak, s éppen a későbbi megkülönböztetés révén ír­ták Széchenyiként a centiek a magukét, miként Széche­nyi István is. Kaposvár az ottani nyilas- ellenes ú^ra^inevezett főis­pán birtokán, majd So- mogyhárságy Bolza Mariet­tánál — ezek voltak a hábo­rú utáni állomások Antal gróféknak. Ilona és édes­anyjuk, apjuk természete­sen Herencsényben marad­tak. Somogybán tudta meg márciusban, hogy jelentke­zőket várnak a demokrati­kus hadseregbe. „Csapda vagy nem csapda?” Mégis jelent­kezett, mint hivatásos. Itt szívesen mondanám, hogy kihasználhatta volna a né­metellenes Bethlen-vonalat, a család érdemeit abban az erőfeszítésben, hogy Horthyt időben közösen rábírják a háborúból való kiugrásra. Hivatkozhatott volna Bolza Ilona és Bethlen, valamint Horthy ez irányú erőfeszíté­seire, kockáztatásaira, a ket­tejük közti futárszerepben. Nem teszem, mert egyszerű­en szólva semmi értelme Bolza Antalnak ilyet mon­dani. Mindenkire szükség volt akkor, ezt látta, erre kapott biztatást, így lett Szigetvár katonai parancs­noka a magyarok részéről. „Az ember igyekezett ennek az országnak az újra felépí­tésében az első naptól köz­reműködni.” Itt tehát újfent a folyto­nosság a használni akarás­ban — a jellemző Bolza-tu- lajdonság. — A fordulatot mi akkor abban láttuk, amikor Mind- szentyt letartóztatták. Közöt­tünk pedig Telekiek voltak, szolgáltak azonnal, ahogy a front elvonult. De, ahol a hercegprímást le lehet csuk­ni — onnan menni kell! A mi gondolkodásunkban a hercegprímás az uralkodó mindenkori helyetteseként átveheti annak halála esetén időszakosan szerepét is, ezt tehát nem lehetett „egysze­rűen” tudomásul venni. Kö- .vetkezmények nélkül, kon­zekvenciamentesen. Ha ezt lehet, akkor bármit lehet... — Akkor el kellett menni, nem magam miatt, a gyere­kek miatt. Ha nem megyek, nem megyünk, kitelepítenek, lecsuknak. Ezért mondom, azok, akik itt maradtak mindvégig és kitartottak szó szerint, hősiesen viselték sorsukat, és tartással. Sok rokonom volt Ausztriában, így odamentünk. Segédmun­kásként kezdtem, nem volt semmink, semmim csak egy aranyóra a zsebemben. Ilona testvérem ittmaradt, ő öt­venhatban jött ki Ausztriá­ba hivatalosan. Géza bátyám legényemberként „minél messzebb, annál jobb” alapo- pon Ausztráliába vándorolt ki egy barátjával. Ö jogi doktor volt. Ott azután a hadviselt emberek jogi ügyei­vel foglalkozó társaság al­kalmazottja lett. Húsz, vagy huszonkét évig szolgálta ezt az ügyet. Nyugdíjasként te­lepedett le a Kanári-szige­teken, mert akkor sem akart még a történelmi Európába visszatérni. Nem sokáig él­vezte nyugdíját, nyolcvan- egyberl” rrieghált ügyafíött. — Hogyan és mikor vesz­tette el a magyar állampol­gárságot és mikor, hogyan kapta azt vissza gróf úr? — Nem jó állampolgárság­nélkülinek lenni. A kimene­telemmel a magyar állam megfosztott ettől. Nem érte­sített, de tudtam, hogy így van. Soron kívül kaptam meg az osztrákot 1951-ben. ötvenhatban az oroszok tá­vozásával megalakult az oszt­rák hadsereg. Tartalékos­ként jelentkeztem, százado­si rangban, letettem a vizs­gát, négy héten belül oszt­rák százados lettem. Kato- nalélekként jártam a gya­korlatokra és később letet­tem az osztrák őrnagyi törzs­tiszti vizsgát is. Ezután het­vennégyben az ENSZ-had- erővel mentem Golan-fenn- síki szolgálattételre. Mi vol­tunk a legelső zászlóalj ak­koriban még a Golanon, ahol előtte a harcok voltak. Már régebben is írtam haza az állampolgárságom végett, ri­deg elutasítás volt a válasz. Most, nem egészen egy éve, azonnal visszakaptam a ma­gyart! Miközben meg kell őriznem az osztrákot is, hi­szen ott kapom a nyugdíja­mat. Ma már a feleségem is magyar állampolgár — meg osztrák — és most kérem Péter fiam honfiusítását. Bolza gróf ma a legidő­sebb a családban. Hetven­egytől gyakorlatilag minden évben akár többször is járt Herencsényben. A VADEX egyik legtapasztaltabb szak­embere, elképzelésében a minőségi vadászat itteni meg­szervezése fő helyen áll eb­ben a háromszögben elkép­zelve: Herencsény, Buják, Szanda. Az igényes vadászok paradicsoma lehet ez a cser­háti táj megfelelő infrast­ruktúrával, szálláslehető­ségekkel, minden mással, ami a vadászathoz kell. Ez ve­zette húsvétvasárnap Bu­jákra tervei szerint, ez Szan- dára, ebben él Herencsény­ben, miközben a községet hozzásegítette egy ausztriai (a polgármester beszámoló­ját nemrég közöltük két részletben) testvérvárosi kap­csolathoz is. — Vitám volt nekem* mint „káukás protézisnek”, ahogy magamat nevezem, a Szent Korona visszahozatala körü­li időkben magával Habsburg Ottóval is. Aki talán korai­nak vélte. Az volt a véle­ményem, hogy a magyar kor\ rónának hitem szerint kül­detése van. Carter jól látta, addig kell visszajuttatni, amíg élnek azok, akik tud­ják, mit jelent. —. Hetvenegyben egyszler csak megjelent nálunk Auszt­riában egy itteni, herenesé- i)yi parasztember, régi ba­rátja a családnak: „gróf úr!, tiszta mán a levegő, haza lehet gyünni...” ezt mond­ta. Mint a mesében, olyan volt az egész. Hittem neki is. Életem estéjén itt vagyok újra és kettős állampolgár­sággal, mint említett ősünk, Bolza Péter, aki Jenő herceg alatt vitézül verte a törököt. — A legkeserűbb mély­pont már nagyon régen volt. Amikor ötvenötben édes­apám elhunyt és nem jöhet­tem a temetésére. Minden évben mégis kevesebb lett, ami fájt. Ma már alig van valami. A herencsényi láto­gatóm után megfogadtam, Szent Istvánkor hazajövök. Még hetvenegyben. Bolza Antal hazatért. T. Pataki László Értékmentés INézsán Laluja András, nézsai illetőségű szobrászművész tanár, Zentai József helybeli pedagógus, Koncz László nézsai pat­rióta, az egyháziakkal összefogva kezdeményezte a régi te­metői kőkereszt — tanúk egybegyűjtését és újabb temetői felállítását, megőrzését — a nézsaiak tettre kész egyetérté­sével. így került sor nemrégiben tizenvalahány — eseten­ként műemlék jellegű — régi nézsai kőkereszt felállítására. Képeink ezekről a megmentett kőtanúkról „szólnak”. — rigó — Történelmünk a hétköznapokban \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom