Új Nógrád, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-11 / 84. szám
6 IZttl'FVI 1991. ÁPRILIS 11., CSÜTÖRTÖK A szenvedés ára... Magyar Politikai Foglyok Szövetsége Nógrád Megyei Szervezete Elnökségének! Beda József elnök úrnak! Az Új Nógrád 1991. április 5-í számában jelent meg válaszlevelük a február 28- án megjelent írásomra. Sajnálattal kell megjegyeznem, bár bőven állt idő az önök rendelkezésére, mégsem értették meg írásom lényegét. Egyetlen szóval sem bántottam meg önöket, csak kérdéseket tettem fel a kongresszusi követeléseikkel kapcsolatban. Sajnálom, hogy az Új Nógrád szerkesztőségét hibáztatják, sőt megdöbbentek, hogy megjelentették írásomat. De- tisztelt uraim, hiszen önök az első sorokban voltak, akik síkraszálltak a sajtószabadságért, hogy minden közérdekű ügy nyilvánosságot élvezhessen a lapokban. Talán ezt önök csak a „pártállam” hibáit és vétkeit feltáró írásokra értették? Uraim, nagyon szomorú, hogy átvették a jelenlegi kormány és egyes parlamenti képviselők szokását, hogy egy botrány azzal kezdődik, amikor azt az újságírók közük a NEMZETTEL. Köszönet illeti — és pontosan azért is — az Új Nógrád szerkesztőségét, mert pártja, szervezetekre és személyekre való tekintet nélkül bő teret nyit a véleményeknek. Válaszolok hát minden leírt véleményükre annak ellenére, hogy én a fenti napon megjelent írásomban senkit nem sértettem meg önök közül, míg önök most engem, de minden „drótkerítésen” innen lévő honfitársamat megsértették. Írja az elnök úr: „Bizonyára az MPFSZ követelését nem nevezte volna gyerekségnek, ha a cikk írója is történetesen a recskiek között lett volna.” Uram, vagy uraim, én eddig is tisztelettel adóztam azok előtt, akik mint politikai foglyok szenvedtek. Térdre viszont nem borulok előttük, főleg az egyre hangosabban hangoztatott követeléseik után. Azt nem tartom hazájáért szenvedő politikai fogolynak, aki nemzete nyújtotta erkölcsi megkövetését elcserélné egy tál lencsére, azaz anyagi értékekre egy ma is nagyon nagy szegénységben élő néptől. Továbbra is a legnagyobb tisztelettel adózom azoknak, akik sokra becsülik és megelégednek az erkölcsi megbecsüléssel. Ezek közé tartozik pontosan az a személy, aki szerénységével tudomásom szerint nem kíván önökkel egy tálból falatozni. A Nógrád megyei politikai foglyok közül ő ült leghosszabb ideig börtönben. 1957-ben az acélgyári „négyek” tagjaként kapott 15 évet, és míg hárman 1963- ban szabadultak, ő csak a hetvenes években, majd segédmunkásként kellett dolgoznia, jóval a rendes nyugdíjkorhatár után is, amíg elérte a nyugdíjaztatását. ö gratulált a cikkemhez. Írja az elnök úr: .........a tisztább é s szebb élet reményében vállalták a megpróbáltatásokat a forradalomban.” Sokan vállaltuk ezt elnök úr, azok is, akik a rácsokon innen maradtunk. Ne gondolja, hogy mi behódoltunk a hatalomnak, hanem minden lehetőséggel élve harcoltunk azért a „tisztább és szebb élet”-ért, melyet önök közül egyesek most kívánnak aprópénzre váltani. Kérdezi elnök úr: „...gondolt-e arra, kik fizették a hatalmas pártapparátust, a különböző kivételezetteket, az ilyen vagy olyan »hősi emlékek", s különböző fityegők tulajdonosainak kivételes juttatásait?” Elnök úr, én nem gondolom, hanem tudom, hogy mi: agyondolgoztatott munkások, parasztok, elnyomott értelmiségiek, addig is, amíg önök börtönökben voltak, majd utána önök is, miután szabadultak. Ezért is üdvözöltem önökkel és sok honfitársammal együtt a parlament azon döntését, hogy ezeket megszüntette. Ezért emelem fel hangomat azért, hogy ne legyenek újabb kivételezettek a jövőben, ahogy a kormányok vagy „rendszerek” változnak. Jogszabályt idéz elnök úr: „Akit személyes szabadságának törvénysértő korlátozásával sérelem ért, azt a Magyar Köztársaság jogszabályai szerint kártalanítás illeti meg.” Ezt én is elismerem, mely nem mond ellent az írásomban foglaltaknak, hiszen a jogszabály nem mondja ki. milyen kártalanítás illeti önöket. Az erkölcsi kártalanítást előbb megkapták a Magyar Köztársaság népétől, majd képviselőink nyomására az anyagit is akkor, amikor elismerték börtönben töltött éveiket, és ezért folyamatos nyugdíj-kiegészítést kapnak. Elnök úr felsorolja, miből fizessék az önök kártalanítását, illetve kárpótlását. Helyesnek tartom gondolatait, hiszen a „pártállam” által elvett javakat azoknak kell visszajuttatni, akiktől elvették. Döntsön majd tehát a NEMZET, hogy önök — a fontossági sorrendet figyelembe véve — hol fognak következni a sorban. Én, igaz, hogy 49 éves koromban rokkantam meg a munkában, de mivel a drótkerítésen innen voltam, ezért önöket magam elé engedem. De nem engedem a mai nyomorgók, szegények és más koldusok elé. Ha azonban önök is ezek közt vannak, úgy természetesen megérdemlik a sorelsőséget. Elnök úr! Én soha nem feltételeztem önökről, hogy feketelistájuk lenne. Ezt az önök nevében felkeresett úr(?) fogalmazta hasonlóképpen, mikor „felkeresett” és megfenyegetett. Szomorú, hogy ha valóban tagtársuk — melyet bizonyítani nem tudok —, úgy letagadja azt még volt harcostársai előtt is, hiszen én is tudok róla már annyit, hogy pár hónapot „szenvedett” börtönben. Elnök úr véleménye: „Nem kívánjuk senki fejét, de ahhoz, a legyilkolt áldozatok hozzátartozóinak joguk van, hogy megtudják és nyilvánosan bocsánatot kérjenek azok, akik az 1956. december 8-i vérengzésben részt vettek, és az áldozatokra lőttek. Mi úgy gondoljuk, hogy ezzel mindenki egyetért.” Ezt több lap hasábjain követeltem magam is, talán két év óta. Most mégis azok közt vagyok, akiket már hidegen hagy ez a dolog, hiszen a gyilkosokra rákény- szerített bocsánatkérés csak hazugság lenne részükről. Én, és feleségem családja sem tart igényt erre, pedig akkor a feleségem 15 éves unokaöccsét, Kluka Józsefet is meggyilkolták. Elnök úr utolsó két bekezdésével mélyen egyetértek, mert szent gondolat, melyet csak azzal egészítenék ki. „egyenlő értékű”, tehát „ ... a Haza egyenlő értékű édes gyermeke”. Tisztelettel; Mező Sándor Salgótarján * Szerkesztőségünk az e témáról folyó vitát a maga részéről ezennel lezártnak tekinti. (Gondolatok a .......bimbó v oltam, mikor engem szü' lettek... ” televíziós dokumentumfilm ismétlését nézve.) Első közelítésben némi re- zignócióval hajlok rá, hogy a kérdésre azt válaszoljam: aligha. Hiszen a jövő bizonytalansága, a szorongató vá- lasztáskényszerek, a rohanó infláció mellett milyen jó tudni, hogy itt, tőlünk karnyújtásnyira megállt az idő. Hollókőben nem cívódnak a pártok hívei, nem csapnak össze indulatok Nagymaros vagy a kárpótlás ügyében. Nem. A szelíd lejtők közé zárt falucska házának cifra tányérokkal teleaggatott' falai között, a díszes sátorlepedő árnyékában fiatalasz- szony könnyek, sikolyok között emberpalántának ad életet, miközben a fehér kö- tényes bábaasszony részvéttel törülgeti verítékes homlokát. Majd a keresztelő szertartásának tarka népvi- seletes forgataga, a lakoma előkészítésén sürgölődő főzőasszonyok. Mindez mesével, dalolással. Hát igen. Romlatlan népünk... Mennyivel üdítőbb ez, mint a valóság. A hegyoldalra kapaszkodó, előtomá- cos házikók igazak — hála az Országos Műemléki Felügyelőség szakértelmének és több évtizedes erőfeszítéseinek. A cifra tányérok is valódiak — a falumúzeum századunk első felének népi lakáskultúráját idéző enteriőrjében, a néprajzi kutatás és muzeológia jóvoltából. De a vajúdó fiatalasszonyt — ha kell, szirénázó — mentő viszi netán OTP-hitelek segítségével modernül berendezett házából a gyarmati j kórház szülészetére. Bába — csakúgy, mint bárhol az országban — az 50-es évek vége óta nem praktizálhat, hiszen az otthonszülést rendelet tiltja. Sátort a két világháború között is ritkán húztak az ágy elé, hiszen abban már akkor is csak az öregek hittek, hogy az újszülöttet (merthogy ő nem került mindjárt a bölcsőbe), a „rosszak” kicserélik a maguk rút, nvomorék porontyával. Tudniillik, ez ellen szolgált a sátor, amit így értelemszerűen csak a szülést követően készítettek el. A kórházból Zsigulin, Dacián hozza haza feleségét és gyermekét az apa, hiszen Hollókőben sem szegényebbek, Kell-e a hitelesség? mint másutt. A cifra népviselet pedig a fiataloknál már csak jelmez, s a szekrények a legmodernebb butikos holmival tömöttek. No, de ha így van, mi ebben az érdekes? Persze, Hollókő világörökség. Népi építészeti emlékei és azok használatának mai élethez való igazítása miatt lett az, nagy örömünkre. S büszke lehet Hollókő arra is, hogy a falu öregjei sokat tudtak a múltról. Nem véletlenül merítettek a tudásból etnográfusok évtizedeken keresztül. Érdemes a tudásra odafigyelni. Filmet különösen érdemes róla csinálni, hadd váljon közkinccsé. De minek a jelenidőbe áttranszponálni? Ez nem igaz. S a jó szándékú tévénézőt becsapni — szerintem — bűn. Persze, ha a paraszti múltról igazat akarunk mondani, ma már utána kell járni. Mellesleg jelen esetben ez .nem is jelenthetett volna különösebb fáradságot, hiszen a Palócföld idevonatkozó hagyományai a néprajzi irodalomban jól feldolgozottak. És igen gazdagok! Se szeri, se száma a mágikus «reguláknak,1 «amelyek a várandós asszony mindennapjait meghatározták, születendő gyermekének egészséget, gazdagságot, szerencsés sorsot biztosítandó. Szemléletesen mutatja a paraszti gondolkodásmódot például, hogy a világra jött apróság kezébe gyömöszölték a legfontosabbnak tartott munkák szerszámait abban a hitben, hogy amit először fog meg a gyermek, azzal ügyesen bánik felnőttként. Mesz- szi múltba gyökerezik az a szimbolikus értelmű szokás, hogy a rendbe tett újszülöttet elsőként apja emeli magához, elismervén, hogy az övé, s egyben családtaggá fogadja. A gyakori csecsemőhalál miatt siettek a keresztelővel, mert különben, ha Isten magához venné, „nem lesz belőle angyalka”. Ilyenkor még az anya a gyermekágyban feküdt, s dologidőben egyébként is kevesen értek rá, illendően felöltözve, elmenni a templomi keresztelőre, jobbára csak a keresztanya és a bába voltak jelen. Az ünnepre halasztott keresztelői lakoma I is jóval szerényebb volt, nem kellett hozzá szakácsok csapata. Pusztán „filmes” szempontból is milyen hálás téma lett volna a bábaasszony (akinek szerepe az egész szokáskörben sokkal szerteágazóbb és jelentősebb volt) pajzánságokkal fűszerezett, rögtönzött szerepjátéka a keresztelői lakomán, hogy a vendégektől némi pénzadományt gyűjtsön. És sorolhatnánk sokáig. Nem került volna ettől többe a film, hiszen a hollókői asszonykórus — idegenforgalmi megrendelésekhez hozzászokott — rutinos tagjai, hála gyermekkori emlékeik ösztönös beidegződésének, dokumentumfilmhez illő hitelességgel „hozták” volna ezt is. S ha beismerjük, hogy ez már múlt, értékéből nem von le„ Hollókő hírneve sem szenvedne csorbát ettől. Miért akarnánk a derék hollókőie- ket rezervátumba kényszeríteni? A tévénézők milliói pedig gazdagabbak lehetnének. Hiszen népünk hagyományos kultúrájának ismerete növeli biztonságérzetünket a világban, önértékelésünket segíti, erőt adhat a ma nehézségeinek leküzdéséhez. S ha mélyebben belegondolok, az igaz tudás mindig biztonságosabb, mint a délibábok tünékeny — még ha esetenként színesebb — káprázata.- Dr. Kapros Márta etrográfus Szerkesztőségi postánk az utóbbi időben örvendetesen megszaporodott. Egyéni panaszok, javaslatok mellett, sokan azért ragadnak tollat, hogy véleményt nyilvánítsanak közéletünk, társadalompolitikánk időszerű kérdéseiről. Leveleink növekvő száma késztet arra bennünket, hogy azokat a megszokottnál bővebb terjedelemben ismertessük. Tesszük ezt akkor is, ha tudjuk, hogy az egyéni hangvétel nem mindenki véleményével egyezik. Es ön szerint merre van előre, doktor úr? Meddig járjunk még a sóderban? Előrebocsátom, hogy nem olvastam Viktor Meier úr írását, mégis kényszert érzek arra, hogy szerény véleményemmel utólagos engedd mével — védelmébe vegyem, dr. Baráthi Ottó úr reflektálásaival szemben. Talán akkor induljunk el szépen, sorjában. Először is. Meier úr — továbbiakban M. úr —, jogosan táplál derűlátást és bizalmat a magyar társadalom és gazdaság iránt, miután kormányunk nyilvánosságra hozott gazdasági mutatói, a publikált fizetési és külkereskedelmi mérlegünk, továbbá miniszterelnökünk enyhe optimizmust sugárzó beszédei számára ezt sugallják. . Továbbá. Böngészve M. úr idézett sorait, úgy gondolom, hogy mint kívülálló ugyan, de egészen behatóan ismeri és objektiven szemléli Magyarországot és esélyeit. A reflektáló részéről nagy kár volt M. urat kibicnek kikiáltania, kinek semmi sem drága, s egyben gunyorosan felültetni őt a vádlottak padjára. Tudniillik, arról, hogy Magyarországon ma százhúszezer munkanélküli van, és milliók élnek a létminimumon, vagy alatta, M. úr a legkevésbé sem tehet. Nem tehet arról sem, hogy Szabolcs és Borsod után- a nógrádi régió is felzárkózott a legkritikusabb körzetek közé. Ha a reflektáló arra keresett volna választ, hogy miért éppen ezekben a megyékben van a legnagyobb gazdasági el- nyomorodás, a legtöbb vállalati csőd, a legtöbb munkanélküli, és ezt megpróbálta volna összefüggésbe hozni azzal, hogy itt dúltak évtizedekig a legkeményebben a magukat kommunistának valló kiskirályok, itt fejtették ki áldásos tevékenységüket a Berecz, Grósz, Fejti, Devcsics típusú elvtársak, itt tudott igazán kiteljesedni a gigantománia, a szakbarbarizmus, az elvtársi maffióizmus. És ezek a régiók voltak azok, ahol a dúlás ellen egy szemöldök-összevonást sem engedélyeztek. És törvényszerűen itt derült ki először, hogy a király mennyire meztelen. Ezeknek a régióknak először Magyarországhoz kell felzárkózniuk, és csak utána lehet a cél Európa. Ha a reflektáló ilyen szempontból is megközelítette volna a gondokat, bajokat, akkor M. úr nem került volna a vádlottak padjára. És nem kerül vádlottak padjára a vállalkozók serege sem. Az „új gazdagok, jól élők, harácsolók, ügyeskedők stb.”. Lejárt lemez ez. Értelmetlen, s egyben veszélyes is ezt a recsegő lemezt újra és újra feltenni a gramofonra. Mert az egyre lejjebb süllyedőknek, az elnyomoro- dóknak, a munkanélkülieknek nem a vállalkozók az ellenfeleik, hanem egy szétzilált társadalom, a lerobbant gazdasági teljesítőképesség. És a 'renoválásban nem az otthon ücsörgő munkanélküliek járnak majd az élen, a renoválás igazi kivitelezői csak a megújulni képes, találékony, hozzáértő, a lehetőségeket azonnal felismerő, optimista és profi vállalkozók lehetnek, akik igenis tudják, hogy merre van előre. Ezt a lejárt, recsegő lemezt pedig jó lenne teljes erőből a falhoz vágni, hogy ripityára törjön. M. úr és a vállalkozók védelmében: K. T. munkanélküli Azt hiszem, semmi újat nem lehet mondani a salgótarjáni polgárnak a Tarján- patak beburkolásának és a 21-es út folytatásának történetéről. Ugye, évekkel előbb csak úgy szórták a sódert, hogy vasúti aluljáró, netán felüljáró épül, de a végén csak a felszínnél maradtak. Igaz, lassan, évek múltán alakult ki a még mindig sok munkát igénylő patakburkolási és útépítési helyzet. Emelkedtek itt hónapokig barikádok, jártunk a sárban, botorkáltunk a sínpálya gödreiben, amíg oda nem helyeztek, egy nemsokára elkopott fapadlót. S végül itt vagyunk a jelenben ! Közlekedési rend nélküli, veszélyes útszakasz, ahol még a leeresztett vasúti sorompó piros prizmái sem világítanak, korlátok terelnek, mert a hídépítés tabu. De nem teljes a kép. Leszórták az igazi sódert vastag rétegben, gyalogosának szánták hónapok óta. Ez az új „járda” a meredek terepen, ahol bokáig lehet gázolni annak a napi több ezer járókelőnek, akinek erre visz az útja, s ha gyerekkocsit is tol, azt ölbe kell, hogy vigye. Még mindig ott éktelenkedik, zavarva a kilátást az útban lévő „autósbolt”, amire már szerencsére nem egy monte-carlóira emlékeztető „játékterem" van kiírva. Lépjünk már egyet, de ajánlom, ne a sóderba, szűnjön meg végre a város szégyenfoltja ! Dr. Gajzágó Aladár OLuasúiniK írjuk 4ÜA* Ma \
