Új Nógrád, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-09 / 34. szám

8 Lummnj MAGAZIN 1991. FEBRUÁR 9., SZOMBAT „Ha egészséges , soha nem térek meg // Nehéz megszólalni, ami­kor az ember közvetlenül találkozik a paralízissel. Sárközi István, az erdőker- tesi szociális intézetből ke­rült egy béri családhoz. Szé­les és sokoldalú ismerettel rendelkezik a 32 éves fia­talember, de vannak dol­gok, amik nem tanulhatók meg könyvekből, ö soha nem fogja megtudni, mi az — járni. PRÉDIKÁTOR? Személyében, új prédiká­tor került a faluba, és nap­ról napra többen hallgatják őt. Mi történik Béren? Mit tud ez az ember, amivel magához vonzza a falusia­kat? — Én azt vallom, ami az első egyházban volt. Nincs vallásfelekezeti elosztás csak keresztény vagyok. — Mi úgy hallottunk ró­lad, te vagy a béri prédi­kátor. — Inkább tanító vagyok. — Először csak néhányan hallgatták a tanításaidat, majd egyre többen jöttek Szerinted miért? — A háborús imahéten mindennap evangelizációt tartottam. Először tizenhár­mán voltak, másnap huszon- hatan, utána már meg se tudtuk számolni őket. Azért jönnek ilyen sokan, mer! Jézus Krisztust elvont do­lognak ismerik az emberek a templomból, és ennél töb­bet nem jelent. Attól még nem lesz hívő az ember hogy templomba jár, imád­kozik. „AZÉRT NEM TUDSZ JÁRNI, MERT NEM HISZEL!” — Régen, amikor vallás­ról hallottam, nagyon távol állt tőlem. Mert nem tudta azt adni, amire szükségem volt. Tizenöt évesen ismer­tem meg Jézus Krisztust, és két éve még intenzívebb a kapcsolatom. — Hogyan ismerted meg? — Erről nem beszélek mert aki nem hisz, az úgy­sem hinné el. Kérdezzél mást. — Mit jelent az intenzí­vebb kapcsolat? — Az intézetben levetítet­ték a „Rocktérítőt”, lehív­ták Xantus Jánost és Pajor Tamást, akik azt mondták azért nem tudtok járni mert nem hisztek! — A helyedben nagyon mérges lennék, ha nekem ezt mondanák! — Nem voltam mérges Hidegzuhany volt mindenki­nek, de harminc ember kö­zül egyedül engem érdekelt ez a dolog. Az orvosok le­mondtak rólam és várták hogy meghaljak. Jézushoz fordultam, és nem szedtem gyógyszert. Pedig mit ve­szíthettem volna? Egy nyo­morult életet... Ha egészsé­ges vagyok, én soha nem térek meg. MASZLAG ÉS HAZUGSÁG —' Nem iskolában, hanem a négy fal között tanultam meg, amit tudok. Hatéves koromtól rajzolok, több ama tőr kiállítást nyertem. Több tudományban jártas vagyok de láttam, hogy ez még mindig nem az, ami nekem kell. Akkor fordultam Isten­hez. És láttam, hogy gyó­gyít a hit. — Tehát veled olyasmi történt, amit a „hitetlenek” csodának neveznek? — Igen. Elbeszélése szerint, az in­tézetben szükség is volt a csodára! Éhbért kapnak f nővérek, száz gondozottra jut három nővér. Csengővel hiába jeleznek nekik, emi­att már többen meghaltak Ilyen körülmények között csoda-e, ha valaki Istenhez imádkozik, múljon el a fog fájása? (— Én nem hiszem, hogy ez a hit — mondta egy fiatal liberális, akit eredményte­lenül próbáltak megtéríteni a salgótarjáni gyülekezet­nek. Valóban, lassan mintha már összekevernénk a „meg­térni”, illetve „betérni” ki­fejezéseket.) — Mi a véleményed a tö­meges megtérésekről? — Ez várható volt, ezen nem kell csodálkozni. Az emberek vallás helyett maszlagot kaptak negyven évig, a politikában pedig ha­zugságot. — Egy gitáros evangelizá- ción százan „térnek meg” csak úgy hipp-hopp. Valós ez a megtérés szerinted? — Mielőtt az ember meg­tér, már rengeteg ismerete van. — Ebben csak bízhatunk.. ooo Az idős Tolsztoj — bár látszólag elégedett lehetne — vergődve keresi élete ér telmét, amit nagyon sokára végül a hitben talál meg „Gyónás”-ában mégis így ír — Azt tapasztaltam, hogy a pravoszlávok eretneknek tartanak mindenkit, aki nem azonos hitet vall velük, pon­tosan úgy, ahogy a katoliku­sok és a többiek eretnekség­nek tartják a pravoszláviát (...) És ez a gyűlölség a vallás ismeretének arányá­ban egyre fokozódik. És ne­kem, aki a szeretet egyesü­lésében véltem az igazságot akaratlanul is az tűnt a szemembe, hogy maga a vallás rombolja szét azt amit éppen neki kellene megvalósítania. (O. T. — D. I.) Fémszobrok sorsa Az épületeket, szobrokat — földrajzi helyzetüktől függően is — igen sok ténye­ző: a légkör szennyezettsége, eső, szél, fagy, algák, moszatok, baktériumok stb. károsítják. A tudomány és a technika szá­mára elsősorban a szabadban levő épü­letek, szobrok és egyéb műemlékek meg­mentése a nehezebb feladat. Legnagyobb veszélyben természetesen a fémszobrok vannak, hiszen köztudott, hogy a korrózió legfeljebb a nemesfémeket kí­méli meg, márpedig a köztéri műalkotá­sok nem ilyen anyagokból készülnek. Sok­kal inkább a szobrok klasszikus anyagá­ból, bronzból, mely az egyik legrégibb em­ber megmunkálta fém (illetve fémötvö­zet). A bronz fő alkotója a réz, amelyhez a régi hagyományoknak megfelelően 5—6 százalék ónt adagolnak. A fémszobrok megmentésére általában kémiai módszereket alkalmaznak. A meg­lévő fémmagot akként óvják meg a tel­jes pusztulástól, hogy a kotróziós okokat megszüntetik. Ha viszont a fém pusztulá­sa már nagyon előrehaladott, nincs más megoldás, mint, hogy a fémet az erre a célra kikísérletezett, jól kötő, tartós mű­anyaggal itatják át. Képünkön Marcus Aurelius római csá­szár bronzszobrát és a hozzá tartozó lovat láthatjuk. Az 1S00 éves, Icéttonás műalko­táson kilenc évig tartó restaurálási mun­kát végeztek, mígnem visszaállíthatták ré­gi helyére, a római Capitoliumra. Metszési bemutatók A salgótarjáni Bereczki Máté kertbarátkor március 9-én szőlőmetszési, március 16-án pedig, gyümölcsfa metszési bemutatót rendez szakemberek közreműködésé vei, melyekre szeretettel várják az érdeklődőket. A foglalkozások pontos helyé­ről, időpontjáról a későbbi­ekben a József Attila Műve lődési Központtól kapnak felvilágosítást. A „szomszédokkal"— napsütésben Második előadásához ér­kezett a „Négy évszak” cí­mű irodalmi-zenés sorozat Salgótarjánban. Ez alka­lommal Kézdy Györgyöt, Sunyovszky Szilviát és Tro- kán Pétert láthattuk ven­dégül a Szomszédok nép­szerű gárdájából. A zenét ezúttal is a Salgótarjáni Szimfonikus Zenekar szol­gáltatta; s mindezeket el­rendezte: Udvaros Béla. A fellépés előtti percek izgalmában igazán csak egy villámkérdésre jut idő. — A szimfonikusok pró­báján felfedeztük, mint hall­gatót — fordulok Kézdi György színművészhez. A zenekarnak jólesett ez az ér­deklődés. Minek köszönhetik a megtiszteltetést? — Egyszerűen imádom a zenét! Elsősorban a klasz- szikusokat és a kamaraze­nét. Sajnos, közelebbi kap­csolatba nem jutottam a muzsikával, például nem játszom hangszeren, de ott­hon rengeteget hallgatok, s ha tehetem, operába, hang­versenyre eljárok. — Keveset hallom verset mondani — provokálom most a koncentráló Trokán Pétert. — Ebben nem én, azaz nem mi, színészek vagyunk a hibásak! — Példa rá — vág közbe Sunyovszky Szilvia —, hogy a minap kaptam kézbe egy levelet a TV-től, hogy a ko­rábbi felkérést lemondják, mert megszűnik a „Vers mindenkinek” sorozat. Ezen aztán közösen há- borgunk egy sort: hogyan is mondhat le a televízió az ilyen „népművelési” alkal­makról. .. — Versre ritkábban vál­lalkozik, tehát elsődleges a színház. Melyek voltak leg­kedvesebb szerepei? — kér­dezem újra Trokán Pétert. — Nem szerepekre, hanem inkább korszakokra emlék­szem szívesen — gondolko­dik el. — Például a kecs­kemétire. A zenével is ott barátkoztam meg. Ruszt Jó­zsef rendező minden darab­jába tett zenét, s nem is akármilyeneket! Akkor so­kat hallgattunk együtt mu­zsikát, s együtt is válogat­tuk azokat. Érdekes, hogyan változik a versmondás stílusa is a ko­rok változásával. Régebben a pátosz hangján szavaltak művészeink. Ma inkább a befeléfordulás, a merengő suttogás az elterjedt, amely inkább a belső feszültségek­től izzik, mint külsődleges eszközöktől. S hogy inti- mebb lett a műfaj — sze­mélyesebb, elgondolkodóbb, talán kevésbé szól tömegek­hez. Ebbe a meditációba róbbant be Trokán Péter a Farkasok dalával meglepőn, a nyakas büszkeség fortisz- szimójával. Csokonai Dorottyáját Su­nyovszky Szilvia elevení­tette meg visszafogott szí­nészi eszközökkel. Vártam volna egy kis „rájátszást” némi zsémbes mozgással, mert eleinte nehéz volt le­gyűrni a szép látvány és a megjelenített figura hatal­mas ellentmondását. A farsangi karikatúra után _ furcsán jött Gounod: Ave Máriája. A csodálatos dal­lamot most hangszerek „éne­kelték” (Sándor László he­gedűn, Gazsi Éva csellón). Az I. részt a zenekar Hän­del Messiásából vett rész­lettel zárta. A második részben Bach d-moll kettősversenyének III. tételét szólaltatta meg az együttes Sándor László és torral. Aztán Tóth Árpád, Babits, Váci Mihály, Simon István, Illyés Gyula-sorok zsongtak a fülünkben. Szól­tak a végső óráról, ember és természet elmúlásáról. „Meg kell halni, meg kell halni” — hallom most is Kézdy György hangját. Faggyas Margit (oboa) szó­lójával. A téli ünnepeket említve pillanatra mi is ünnepelhet­tünk: Udvaros Béla rendező virággal köszöntötte Su- nyovszky Szilviát születés­napja alkalmából. Aztán vendégeink a köl­temények segítségével olyan képet varázsoltak elénk, hogy már láttuk is a hópi- hék kavargását, a nyúló jég­csapokat, a disznóölést, s a télen virágzó orgonaágat, mely példázatával a József Attila-gondolatot erősítet­te: „csak a bátor az igaz”. Vidám színfoltot jelentett Leopold Mozart (az apa) té­li muzsikája csengőkkel, os­S ő teremtette meg szá­momra azt a varázst, a CSÖNDET, amelyből kinőtt, megszületett egy újabb va­rázs: Bach Airje. Deák And­rás karmester költői ihle- tettséggel dirigált; szinte megénekeltette zenekarát. A vers és a zene együtt diadalmaskodott. Méltó csúcspontja volt az estnek. A közreműködők érdeklő­déssel lapoztak bele az Űj Nógrád aznapi számába, amely a SZOMSZÉDOKRÓL is szólt. Boros Ágnes Á vég kezdete Túlzás lenne azt mondani, hogy a világ lélegzet-visszafojtva figyeli a Perzsa-öböl eseményeit. Hogy a homokban várakozó százezrek támadnak-e, vagy őket támadják; honnan indulnak meg először a harckocsik, honnan a repülőgépek? Egyáltalán mozgásba lendül-e a több százezres nemzetközi háborús gépe­zet, melynek jelentős száma amerikai. Az utóbbiak 11 százalé­ka nő. Hogy mennyi ez pontosan, nem tudni. A 11 százalék orvosokat, repülésirányítókat, ejtőernyősöket, ügyvédeket, be­tegápolókat, katonai rendőröket, rádiófigyelőket, és nem utol­só sorban szakácsokat jelent. A világ, érthetően, érzékenyebb az olaj hordónkénti árának alakulására, mint az olajkutak vidékének sajátos női problémáira. Nevezetesen a 11 százalék, vagyis az amerikai katonalányok, asszonyok demokratikus érzel­meinek sérülésére. A hölgyek ugyanis tiltakoztak a „prekoncep­ció” ellen: „A nők sérülékenyebbek, mint a férfiak, ezért nem vehetnek részt (az esetleges) harci cselekményekben." Tehát a harc kivételével mindent csinálhatnak. A jogaikért viszont harcol­hatnak, mint a helybéli társaik, a szaúdi asszonyok. És erről a harcról árnyalt beszámolót olvashatott a világ. A Le Monde például megírta, hogy november elején 47 szaúdi asszony - természetesen lefátyolozott arccal — vonult a főváros, Rijád utcáira, és a nők jogainak érvényesítését követelte. Negyvenhét asszony nem feltűnő, de ezek autóval mentek! És csak azt kö­vetelték, hogy a nők is vezethessenek kocsit. A lap szerint egytől-egyig- magasan képzett értelmiségiek voltak, egyetemi ta­nárok, orvosok, üzletasszonyok, akik amerikai és európai egye­temeken szereztek diplomát. A példátlan esetből mértékadó vallási vezetők ezt a következtetést vonták le: „Ma autótakar­nak vezetni, holnap a férfiakkal egyenlően akarnak dolgozni, aztán le akarják vetni a fátyolt, és ez már a vég kezdete.” A szaúdi kormány november 13-án foglalkozott az esettel, és megtiltotta, hogy a nők autót vezessenek. A döntés korszakos jelentőségű. / Eddig ugyanis csak a szokásjog tiltotta el őket a volántól, most már az írott határozat is. Nem tudni, mit szólnak hozzá az amerikai katonalányok a szaúdi homokban. . . LADY KONG Az újságcsinálás történeté­ben új lapot nyitottak Ja­pánban, szó szerint is. Meg­jelent az. első napilap, me­lyet hölgyeknek írnak, szer­kesztenek, és a főszerkesztő szerint elsősorban nekik is adnak el. Masahiro Oshima asszony elmondta: a 60 tagú szerkesztőségből 36 a hölgy­munkatársak száma. A fér­fiakat azonban csak olyan rovatokban foglalkoztatják „ahol a cikkek hangvétele ezt megköveteli.” Történe­tesen a hírrovatban, mely az első oldalt foglalja el. A lap voltaképpen a nők prob­lémáival, és sok-sok divat­tal foglalkozik. Ami az előbbit illeti, az ANSA hír- ügynökség kiemel a neveze­tes első oldal hírcsokrából egyet. Azt, ami sajátos mó­don a férfihiúságról infor­málja a nyájas olvasót, a pénzkibocsátás példáján. A világ jegybankjai közül mindössze tizenöt tartja fontosnak, hogy híres höl­gyek arcképe díszítse az ál­tala kibocsátott pénzt. Ha ugyanis a királynőket, nagy­hercegnőket leszámítjuk, mindössze két költőnő (Chi­le és Mexikó), két írónő (Ausztria és Norvégia), egy kutató (Lengyelország), egy festőnő (Németország) képét hordhatják az erszényükben az állampolgárok. És ez vi­tathatatlanul a gyengébb nem mellőzése. Egyébként az újság címe: Lady Kong. King Kong, a nagy hírű és rettenetes ma­jom gyengéd párja után...

Next

/
Oldalképek
Tartalom