Új Nógrád, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-05 / 4. szám

1991. JANUÁR 5., SZOMBAT % wznnz-j 7 MŰVÉSZET ÉS TÁRSADALOM Schweitzer szellemében Orgonán is lehet zenélni... Mai palóc mesék A kaliforniai uborka Muzsikusaink között igen kevés az olyan sokoldalú egyéniség, a zene funkcióját, hatását oly gondosan. fe­lelősséggel vizsgáló előadó- művész. mint Kovács Endre, a mai középnemzedék egyik kiváló orgonistája. Külö­nös műgonddal választja ki a koncertje színhelyén lé­vő orgonához, egyszersmind a maga egyéniségéhez a megfelelő darabokat. De nem kerülheti el a hallgató fi­gyelmét az az elemző igény sem. amely erőteljes voná­sokkal igyekszik megrajzol­ni az orgonakompozíciók hangjai mögött rejlő szerzői­emberi arcvonásokat. Talán ezért megkülönböztetett, gyakran meglepetést is oko­zó esemény Kovács Endre minden hangversenye. S ta­lán azért is, mert ö az egyik leghívebb hazai apostola a romantikus or­gonamuzsikának. — Pedig zongoratanulmá­nyaim idején inkább a fino­mabb. Schubert. Schumann. Chopin alkotta romantika vonzott — vallja a művész —. s érdekes módon kevés­bé Liszt. Brahms világa Reger pedig, ez az ötletes, s az orgona minden adott­ságát kihasználni képes szerző, akinél jobban sen­ki nem ismerte a hang­szert (de Bachot sem!), még ma is meghaladja az én ro­mantikaelképzelésemet. So­káig éltem a zongora bűvö­letében. Rubinstein volt — s részben maradt is — a nagy példaképem. s úgy éreztem, az orgonánál ösz- szefolynak a nagy hang­tömbök. nem tudni, hol kez­dődik egy frázis, nincs értel­mezve a zene... Addig tar­tott mindez, amíg nem hal­lottam kitűnő mesteremet. Zalánfv Aladárt orgonái­nk Egy Bach-fúgát játszott, s úgy emlékszem, pillana­tok alatt megértettem, mit jelent a hangok birtoklásán túl tisztában lenni a zené­vel, annak érzelmi tartal­mával. Alighanem ezért és azóta vonzódom jobban az idősebb muzsikusgeneráció­hoz, akik számára az orgo­na nem technika, s akik­től megtapasztaltam, hogy orgonán is lehet zenélni. — Művészetében — úgy tudom — megkülönböztetett helye van Cesar Franck- nak. — Franck szerintem az egész orgonairodalomban önálló helyet képvisel. Kü­lönösen közel áll hozzám befeléfordulása, fanyarsága, amelyben mindig dominál a fájdalom, a sötétség, s amely nála mindig hango­san szól. de amelyben min­dig fellelhető a csöndesen megszólaló hit. megnyug­vás, a világgal való meg­békélés is. Talán Franck orgonazenéjében érzem leg­erőteljesebben a francia ro­mantika jótékony, simogató hatását, ami annyira kell az embernek. Persze Bach is megnyugtat, jó hatással van a felzaklatott idegrendszer­re, de talán hosszabb tá­von kevésbé kielégítő szá­momra. — Különösen érdekes, amit mond. ha figyelembe vesz- szük, hogy másik nagy pél­daképe Albert Schweitzer, minden idők egyik legna­gyobb Bach-interpretátora. — Nincs ebben semmi el­lentmondás. Annak idején Zalánfy Aladár Bach-játé- kában egyebek közt az az érzelemgazdagság fogott meg, amely Schweitzerében is. Persze éppen Bach esetében nem divat érzelmekről be­szélni. Hamar ráfogják az emberre, hogy romantikus felfogású. Pedig ez nem igaz, csak úgy kell kezelni az or­gonát, mint zenei eszközt, s nem mint gépet. Egyéb­ként — büszkén mondom — diákkoromban egyszer-egy- szer levelet váltottam Schweitzerrel. Később egész munkásságát. szellemiségét, igyekeztem megismerni, kü­lönösen teológiai hitvallá­sát, amely egy bibliai igén alapszik: Isten fogalma azo­nos a szeretet fogalmával! Számomra ez azért különö­sen fontos, mert szomorúan látom. hogy a gyakorlati életben a szeretet kivesző­ben van. Azt remélem per­sze. hogy muzsikusként, en­nek az igazán emocioná­lis művészetnek a művele­jeként valamit tehetek ez ellen. Ezt szolgálják töb­bek között azok a kétheten­kénti koncertjeim is, me­lyeket a Schweitzer-otthon- ban adok, melyekhez sike­rült sok más művésztársa­mat is megnyernem, s ahol különböző felekezetű idős embereknek igyekszem örö­möt, megnyugvást szerez­ni. Olyan ökumenikus szol­gálatnak tekintem ezt, amely bizonyosan méltó Albert Schweitzer szellemi örök­ségéhez. Sz. Gy. A város szélén hobbitel" keket parcelláztak ki. Ma már nehéz visszaemlé" kezni, hogy ki, hogyan ju­tott hozzá, de szépségük el­bűvölte az arra járót. A tu­lajdonosok jól érezték ott magukat. és, ahol tudtak, segítettek egymásnak. Ezt a segítséget az sem zavar­ta. hogy szinte versenyez­tek. hogy kinek nagyobb a karalábéja, vagy hol van először szamóca. Egymás kevéske borát is végigkós­tolták. A kertek között talán legszebb Budai úré. a nyug­díjas vasutasé volt. Ta­vasztól őszig ott serényke­dett, és egész télre megter­melte, ami a konyhába kel­lett. Egy nap a kert végé­ben egy furcsa hosszú szá­rú növényt fedezett fel. Kapta a kapát, és néhány jól irányzott mozdulattal ki­csapta tövestől. Három nap múlva az újra kihajtott. Az öreg megint a kapát hívta segítségül, de a hívatlan növény négy nap múlva újra ott pompázott. Egy nap reggel, ahogy ballagott a kertje felé, egy­re csak ez a furcsa gyom járt az eszében. Egv zöld- ségesüzlet elé érve, a kira­katban gyönyörű kígyó­uborkát látott 120 forintért. Megállt egy pillanatra, pöd- rött egyet a bajuszán, hun­cutul elmosolyodott, és be­tért az üzletbe. Három ki­lót vett az uborkából, nem sajnálta érte a pénzt. Ment az utcán, végig mosoly búj- kált a szája szögletében. Ahogy megérkezett, hóna alá csapta a kisszéket, és hátraballagott ahhoz a fur­csa . gyomnövényhez. Az uborkák végébe lyukat fúrt, és az erős indák végét be­ledugta a lyukba. Már dél is elvolt, mikor végzett a munkával, az uborkák úgy feküdtek ott, mintha annak a gyomnak a termése lenne. Büszkén né­zett rajta végig. Majd át­pillantva a kerítésen a szomszédba, és látva, hogy a szomszéd is kint dolgozik a kertben, átment hozzá. Sietségében csak behúzta a kaput, de a lakatot nem pattintotta rá. Kezet nyújt­va üdvözölte kerttársát, és egy ollót kért tőle, mond­ván, le akarja vágni az in­dáról az uborkát. — Ne vicceljen velem a szomszéd, ilyenkor május első napjaiba'n nincs sza­badföldön uborka. — Már hogyne lenne a korai kaliforniai uborka, melynek magját az öcsém küldte Amerikából, és be­érett az első termése. Er­re már a többi szomszéd is felfigyelt, abbahagyva a munkát, és sorban átmen* tek a szomszédhoz. Az ubor­kát mindenki látni akarta. Mielőtt Budai úrhoz indult volna a társaság, a szom­széd elővett egy demizsont- és körbejáratta a poharat. A szíverősítő után elindul­tak megnézni az öreg vas­utas uborkáit. Budai úr büszkén kijelentette, hogy van a bungalójában három liter kétéves szilvórium, ő azt sem bánja, ha az ebek harmincadjára kerül, ha nincsenek megelégedve az ő kaliforniai uborkájával. Erre már minden arc felvi­dult. úgy követték az öre­get. A gazdának a nagy igye­kezetében az sem tűnt fel, hogy most a kert ajtaja tárva-nyitva volt,, pedig ez neki nem volt szokása. Egyenesen az uborkához ve­zette a szomszédokat, és büszkén mutatott volna rá a termésre, ha nem lát olyat, amitől még a mosolya is az arcára fagyott. Amíg távol volt, valami hívatlan láto­gató az utolsó szemig el­lopta az uborkát. Az öreg csak állt. nem tudott szó­hoz jutni. A nagy csöndben az egyik szomszéd szólalt v meg. — Budai bácsi, akkor hol találjuk azt a szilvapálin- kát? Soós Géza — Megkérdeztük a fordítót... A taoista szerelemről és a szexről A közelmúltban tűnt fel a könyvesboltokban egy „szexuális kézikönyv”, amely magasan kiemelke­dik a manapság mindent elárasztó szex és pornográ- i'ia áradatából. Jolán Chang A tao tanítása a szerelem­ről és a szexről című köny­vét az Arany Lapok Kiadó jelentette meg, a kiváló író, Temesi Ferenc fordításá­ban. Megkérdeztük a for­dítót., hogy sikeres író lé­iére miért adta a fejét szexkönyv fordítására. — Nem szexológiai kézi­könyvről van szó, itt az ol­vasó az ősi kínai filozófia, a lao tanításával találkozik a testi és a lelki szerelem­ről. Ez a könyv részlete­sen. leírja az elsajátítható szerelmi technikát is, de közben szemléletet tanít. A 'énvege: egy filozófia konk­rét alkalmazása az egyik legalapvetőbb emberi meg­nyilvánulásban. És persze költészet: a taoban a sze­retkezést költészetként él­jük meg, ezt a költészetet nem írják és olvassák, ha­nem mindenki megélheti. — A könyv férfiaknak szól, mégis végig a nők szerelmi igényeit tartja leg­inkább szem előtt... — Nincs itt ellentmon­dás. A taoban a jin (nő) és a jang (férfi) csak együtt létezik. A jang a tűz, a jin a víz. Ebből következik, hogy a férfi a kiszolgál­tatottabb. A férfiak roman- tikusabbak, ők tépik a gi­tárt éjszaka egy ablak alatt, a férfiak akarják éj­szaka a nők nevét lángbe­tűkkel az égre írni. A nők mindig két lábbal állnak a földön. A tao tanítása: mi­vel a jang a gyengébb, a jint kell növelni, hogy táp­lálja a jangot. — Az Európában -élő kí­nai szerző bőven idéz köny­vében az ősi kínai szöve­gekből. A gyakorlatiasan célratörő leírás, a szerelmi technika fogalmai is sajá­tos virágnyelven, költői ké­pekben fogalmazódnak meg. Hogyan sikerült ezt ilyen találóan visszaadni a fordításban? — A kínai nyelv, mivel nehéz, felkeltette a becsvá­gyamat. Három éve tanu­lom. Beleszerettem a klasz- szikus kínai költészetbe és filozófiába. Gyönyörű nyelv! Van-e ilyen szép nyelv a világon, amelyben a férfi és a nő írásjele együttesen azt jelenti: jó? A. J. Schweitzer szellemében (Kovács Endre portréja).-19 19 Alsótoldi táj (Szőllősi Mária grafikája) — Olyan szépen röpköd a hó — jegyzi meg valaki mel­lettem. Még mindig korán nyug­szik a nap, olyan, mint egy narancsszínű gömb. Mintha tűz égne a kályhában. A Vértes sötétszürkén lapul a nap alatt. Unalmas szürke felhőhöz hasonlít. Szürkén terjeng a Duna is, végestelen- végig. Talán a szél is szür­ke, ami fölötte fúj? Olyan, mint a történelemből való kiábrándulás, az önmagában való jelen, vagy a szellemi eszköztelenség, hiszen min­denütt csupa töredék igaz­ság, akár az otthoni Kere­kes-tó jege. Amikor még volt Kerekes-tó. De rég be­temették. Csak csúszkál az ember az emlékes jégen, és elbámul, milyen szürke lett itt min­den a kilencvenes évekre. A falu meg csak hallgat. Mus­kátlibokorként virul errefelé a hallgatás. Legföljebb a pulykakakgs forgolódik. Ha neszűdik, hangoskodik, akkor esés lesz. Röpköd a hó. Van miről hallgatni. * Január családi hónap. Szüleim az Osztrák—Ma­Bódi Tóth Elemér: Január gyár Monarchia gyermekei voltak, ám esküvőjüket már azon kívül, habár ugyanott tartották 1939. január 25-én, szerdai napon a Sopron me­gyei Keresztény nevű falucs­ka templomában és a daszti jegyzőségen. Az ebéd a Haj- tó-házban volt, estefelé jött a vonat. „Minket a Murakö­zi pap esküdtetett” — hal­lottam édesanyámtól. — „A Pócza Magdussal oltárvirág­zó lány voltam, szép esküvő volt. A Józsi, a horpácsi kán­tor nekem is orgonáim akart, de nem engedtem. Amikor vonult be a násznép a kórus alatt, akkor énekeltek. Olyan idő volt, hogy még kötött ka­bátot sem kellett venni a menyasszonyi ruhára. Annyi­ra olvadt, hogy térdig érő sár volt, a ruha alja mind sár lett. A vőlegénynek kel­lett venni a menyasszony ci- pejét, nekem körömeivőm volt. A menyasszony pedig a vőlegény ingét vette. Söprűt tettek a konyhaajtóba, amit a menyasszonynak el kellett dobnia, nehogy keresztüllép­jen rajta, legjobb volt át­dobni a háztetőn. Mellettünk a Talabérék háza volt, jó magas. Sokszor hallottam, hogy az ángyom, az a kicsi asszony úgy dobta át a há­zon a söprűt, mint a pinty.” Családi történet. És a tör­ténelem, vagy amit annak neveznek, jobb híján? Hát igen, a szomszédos osztrák Bécs egy vílágpilla- natra különös szellemi ener­giasugárzást hozó német— zsidó—szláv és még egyebek között magyar, voltaképpen mindig is egyszerre elbűvö­lő és taszító, lényegileg azon­ban kétségkívül elvarázsolt mesevilága ekkorra már a múlté volt. Gyanítom, hogy ezek a falucskák soha nem is érezhették belőle sokat. Leg­inkább talán az ellenrefor- mációs barokk Habsburg-ka- tolicizmushól szállt alá va­lami hozzájuk, annak min­den külső és belső erőszakos­ságával és persze pompájával egyetemben, jobbára paraszti jámborsággá egyszerűsödve, összeolvadva babonáskodás- sal és pogánykodással. Csak­hogy ekkor már javában folyt az „új Európa”, benne a Kárpát-medence szeren­csétlen összetákolása, a haj­dani linzi mázolósegéd éppen ez idő tájt kapott magyar zsidótörvényeket is érte. Semmi emléknyoma. Nemrég álltam Jeruzsálemben egy márványtábla előtt, amit a Szombathely és Sárvár kör­nyékéről 1944-ben elhurcolt zsidók emlékére raktak az emlékfalra. Itt törik meg a hallgatás. Itt meg csak hallgatja az ember a csöndöt, s mintha a füle csengene. Pedig csu­pán a sürgönypóznák zúg­nak. Van ott valaki? Ki az, aki az oszlopokban orgonái? Csak nem a sátán? * Azt szokták mondani, a nád a vízben van, mégis megérik. Mifelénk már se víz, se nád. Fölnéz a koldus az égre, ahol repülőgép megy. — Ezt mi emberek csinál­tuk — mondja. — Sok min­denhez értünk.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom