Új Nógrád, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-05 / 4. szám
4 insnnEj LÁTÓHATÁR 1991 JANUAR 5., SZOMBAT Az elmélkedés pillanatai Ki a nagyobb? Vonaton utaztam. Mivel zsúfolt volt, a peronra kerültem egy csapat tizenéves lány közé. Rágták a rágógumit, s beszélgettek. Szóba jött valahogy, hogy ki hányadikos. — Na, mit gondolsz kopasz, hányadikos vagyok? — kérdezte az egyik. — Nem tudom — volt a válasz. — Második, te kopasz! A „kopasz” szót jól megnyomta. A többi lány elsős volt. Óriási különbség! Sokszor úgy akarunk nagyok, különbek lenni, hogy a másikhoz viszonyítunk. Vannak emberek, akik nem veszik a fáradságot, hogy lépéselőnyre tegyenek szert, hanem a másikat igyekeznek bemocskolni, hogy ők jobbnak, szebbnek, értelmesebbnek látszód- janak. Ez megtörténhet a társadalmi ranglétra minden fokán. A gyesen levő fiatalasszony súgva kifogásolja a lépcsőházban a másik fiatalasszony gyermeknevelési módszerét. A munkatársak egymás munkáját kicsinyük le. Nem új dolog, hogy mindenki okosabb mint a főnöke, mindenki jobban eltalálta volna a labdát, mint a válogatott középcsatár, s mindenki jobban fogná a kormánykereket mint a kormányfő. Jézus mondta: „De ne úgy legyen közöttetek, hanem aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok!” (Mt. 20., 26.) Jézus az ellenkezőjét mondja mindannak, amire eddig törekedtél. Arra tanít, hogy ne a másik legyen, hanem a másikért élj és tegyél. Van valamilyen képességed, anyagi javad, van erőd, egészséged? Nézz körül, hol használhatnád! Lásd meg, hogy hol tudnál örömet szerezni, ínséget oszlatni, vigasztalni! Ami a tied azt nem azért kaptad, hogy magadra költsd, hogy önzésedet kielégítsd. Lehetőséget kaptál, hogy megtanulj jót tenni, hogy megérezz egy másfajta örömet! Várnak, indulj el! Gyűrűs István Titánruha hölgyeknek Szegény nőket még a fém is húzza — mondhatnánk a képek láttán. Ezeket a merész alapanyagú modelleket a moszkvai Szergej Mikulszkij tervezte, aki a régi harci fegyverzet és felszerelés szakértőjeként kosztümös filmekhez készít jelmezeket. Műtermében egész gyűjtemény van páncélingekből, régi tőrökből, díszes fémsisakokból. A moszkvai Kreml fegyverszakértői szerint ezek a tárgyak semmiben sem különböznek a hajdani mesterek munkáitól. A fémhálós anyag kézi megmunkálásában Mikulszkij utolérhetetlen. Igaz, régóta foglalkozik a fémszövés technológiai tökéletesítésével, mert meggyőződése, hogy a fém előkelő helyet kap majd a jövő divatjában. A szövött fémből a mester először csupán egy-egy modellt készít el, majd ezekből állítja össze a teljes kollekciót. Első pillaníásra a modellek anyaga olyan, mint a régi harci ruházatoké. Csakhogy a korszerűsített anyag szerkezeti elemei, a fémgyűrűk nem acélból, hanem könnyű titánból és dúralu- míniumból készülnek. így még a legtörékenyebb manökent sem kell attól félteni, hogy összeroskad a súly alatt. Egy-egy bemutató után természetesen senki nem várja, hogy azonnal kitör a fémruhaláz. De a leleményes mester kollekciói iránt — főképp külföldön — máris igen nagy az érdeklődés. Nehéz év előtt állunk. Salgótarján lakossága történelme során azonban volt már nehezebb helyzetben is. De a város dolgozói, munkásai egész lakossága szorgalmas munkával úrrá tudtak lenni a nehézségeken. Ehhez azonban a helyi vezetés és a lakosság közötti őszinte bizalomra és eszmecserére van szükség. Ez azonban jelenleg nincs meg. Világos elfogadható kibontakozási és cselekvési programot kell a város lakossága elé tenni, mert világos cél nélkül az út a semmibe vezet. Megyénkben és Salgótarjánban is tehát van mit tenni. A szociáldemokraták harcolnak mindenfajta kizsákmányolás ellen. Ugyanakkor elfogadják a tőke értékteremtő funkcióját. Ennek azonban a munka elismerése a feltétele. Ez a kompromisszum lehet jövőnk alapja. Ez pedig csak úgy valósítható meg, ha megkezdjük a gazdasági rendszerváltást. Gyorsítani kell tehát a privatizációs folyamatokat. Új alapokra kell helyezni a szakemberképzést. Párhuzamosan a privatizációval gyorsítani kell az átképzést. Nehéz helyzetünket sokan öröklött hibákkal magyarázzák. Ez nem más. mint a felelősségtől való menekvés. Nem az elmúlt negyven év hibáin kell csámcsogni, hanem a jelen helyzetet kell reálisan felmérni, elemezni, és ebből kiindulva megfogalmazni jövőnket. A válságos helyzetet fel lehet oldani. A politikai hatalom kisajátítáPártok politikai vitafóruma 2. Szociáldemokrácia és a mai társadalmi valóság A szociáldemokrata párt tisztában van azzal, hogy a politikai harc még nem ért véget. Csak a kezdetén vagyunk. Világossá vált, mint azt Antall József miniszterelnök is kifejtette, igazi szociáldemokrácia nélkül nincs politikai demokrácia! Nagyon sok párt, illetve pártirányzat eszmeileg szociáldemokratának tartja magát. Ezt az eszmét azonban nem lehet kisajátítani egyetlen csoportnak sem. A szociáldemokrácia — mint Nyugaton — a dolgozók pártja, s mint a demokratikus szocializmus eszméjét valló irányzat, meggyőződésünk: a jövő pártja. A politikai rendszerben létrejött a vákuum. Hogy az egyensúly megteremtődjön, egy balközép irányzatra van szükség. Ennek valós megteremtése a jövő feladata. A legközelebbi választásokig még van időnk. Nem akarunk kormányválságot, ez katasztrófa lenne. De kívánjuk, hogy a kormánypártok és ellenzéki pártok közös felelősséggel kezdjék meg végre a kivezetőút kimunkálását. Mit akarunk? Őszinte, önzetlen együttmunkál- kodást minden politikai párt és irányzat között. A széthullást, a pártérdekeket szolgáló, sokszor a realitásokat nem tükröző, önző, a munkavállalók, munkások, nyugdíjasok, szegények sorsával nem törődő politizálást meg kell szüntetni. Szükséges, hogy megyénk ön- kormányzati testületéi — főleg a salgótarjáni — ne a belső harcokkal legyenek elfoglalva, hanem a lakossággal (választókkal) együtt, közösen próbáljanak választ adni azokra a' kérdésekre, amelyek mindenkit foglalkoztatnak. A közös munka növeli a közös felelősséget is. Szeretnénk, ha az önkormányzatok többet foglalkoznának a szegények helyzetével. Ugyanis a legnagyobb terheket ők viselik. Ezért javasoljuk, hogy az önkormányzati tagok évi több mint egymillió forint tiszteletdíjukat ajánlják fel a szegények támogatására. Happy New Year, Balázs! Az évkönyvben ábécé szerinti sorrendben Thomas Nelson Ball Virgíniából, Charles Kersey Barms North Carolinából jött. És köztük egy név: Balazs Barra, Salgótarján. Hungary. Ez a név eddig teljesen ismeretlen volt a túlsó féltekén, s jószerivel Magyarországon is. És ez így természetes, mivel Barra Balázs, a salgótarjáni Bolyai Gimnázium növendéke, azonkívül, hogy iskolába járt és tanult, semmi kiemelkedőt nem tett eddigi életében. Az persze már más kérdés, hogy ki mennyit és hogyan tanul. Ez a fiatalember az eredményeivel kiérdemelte, hogy helybéli tanulmányait megszakítva az Egyesült Államokban végezhessen egy egész évet olyan iskolában, ahová született amerikainak is igen nehéz bekerülni. Bentmaradni pedig ennél is nehezebb. Ugyanis az még kevés, hogy valaki megfelel az összetett és nem könnyű felvételi vizsgán, s befizetik utána az ottani mértékkel sem csekély iskolai-kollégiumi költséget. Napjait órára felosztják. Neves egyetemeken végzett, tudományos fokozatokkal bíró tanárok szoros időbeosztással adják át az ismeretanyagot. Ki-ki olyan területen, amelyben egyéni kutatásokat is végez pedagógiai munkája mellett. A hallgatói tudásszintet pedig folyamatosan tesztelik, figyelemmel kísérve mindenkinek a fejlődését. Már néhány órás lazítás is észlelhető ezzel. Hiába fizette be a tandíjat bárki, ha a színvonala tartósan romlik, az iskola a többség érdekében elköszön tőle. Viszont aki megállja a helyét, az egyszemélyes kollégiumi szobában lakik, kiscsoportos rendszerben, személyi számítógépek és modern taneszközök segítségével, tekintélyes könyvtári háttérrel ismerhet meg nyelveket, természet- és társadalomtudományi területeket, s művelheti hajlama szerint a zene s PÁR BESZÉD — André Kostolany, a híres pénzügyi szakértő hosszú távon derülátó Magyarországot illetően. — 2010-re én is várok némi javulást. * — Látni a fényt az alagút végén. — Az csak Románia féklámpája. sa azonban ezt nehezíti. Ma már megérett az idő arra. hogy a közös összefogás érdekében, ne a politikai hovatartozás legyen a mérvadó! Hibás nézet az, hogy jó szakembereket nem szakmai, hanem hamis érdekekből aszerint ítélünk meg (és döntünk sorsuk felett), hogy az elmúlt negyven évben, hol dolgoztak. Pedig eldöntött tény, hogy csak a szakmai hozzáértés, a szakmailag jól felkészült emberek tudják kivezetni országunkat a válságból. Megbecsülni a dolgozót! A politikai üldöztetés időszaka tehát lejárt. Csak biztos egzisztenciális alap adhat garanciát és erőt a nyugodt, alkotótevékenységhez. Azokat kell megbecsülni, akik dolgoznak és dolgoztak, akik alkotnak és alkottak, akik vállalkoznak és vállalkoztak. A nehéz helyzet ellenére is optimistának kell lennünk. Bízunk benne, hogy ez lesz az utolsó év. amely népünket ennyire próbára teszi. Bízunk, mert meggyőződésünk, kell lenni kivezetőútnak. Tóth Bertalan az MSZDP megyei elnöke a képzőművészet valamely ágát. A szellemi tevékenységet pedig napi kétórás kötelező sport egészíti ki, s gyakoriak a mérkőzések és a túrák. S hogy mindezek mellett a legszemélyesebb dolgokra mennyi szabad idő jut? Összesen heti három óra! Embertelennek tűnik első hallásra ez a feszített program, mégis minden évben sokszoros a túljelentkezés. Aki közülük bekerül, örömmel vállal minden feladatot, s ha befejezte tanulmányait, eltökélt szándéka, bogy leendő gyermeke ugyanitt végezhessen. A különböző egyesületek, alapítványok is arra törekszenek, hogy minden évfolyamon helyet biztosítsanak kiemelkedő tehetségű jelölteknek, mivel az itteni hallgatókat szívesen látják utóbb a világ legnevesebb egyetemei is. Az- iskolai évkönyvben sűrűn szerepel többek között Oxford. Stenford, Washington vagy éppen Harvard az innét felvételt nyert növendékek nevei mögött. S hogyan került ide Balázs? Véletlenül, ám nagyon is kiérdemelten. Hát ez hogy lehet? Úgy, hogy osztályfőnökének, dr. Peák Istvánná matematika szakos vezető tanárnak és Kiss Ernőné angol nyelvi megyei szaktanácsadónak véletlenül megakadt a szeme egy pályázati kiíráson, amely szerint a SOROS Alapítvány éves és féléves amerikai ösztöndíjakat hirdet. Természetesen szigorú feltételek mellett, ámde hihetetlen lehetőséget megcsillantva. Az ASSIST, vagyis a külföldi diákok amerikai tanulását támogató nemzetközi szervezet azután többfordulós rendszerben kiválasztotta a nagyszámú jelentke- zőcsoportból a lehető legjobbakat. Az egyéves kurzuson ennek eredményeként Magyarországot idén ötödmagával Balázs is képviseli. És természetesen Nógrád megyét, s mindenekelőtt Salgótarjánt, a Bolyai Gimnáziumot. Mert nemcsak a tanuló sikere, ha ilyen eredményt ér el, hanem a szülőföld, az iskola eredménye is. Közös munkájuk gyümölcse, hogy Virgíniában, a közel évszázados hagyományokkal bíró Woodberry Forest School épületében elismeréssel emlegetik e neveket. Persze — magunk között szólva — elsősorban Balázsét. Mert a munka oroszlánrésze mégiscsak neki jutott — s jut ma is. Ennek jogán természetesen a sikeres jövő lehetősége. Igaz, eljuthatott volna idáig bárki más is. A pályázat mindenki számára lehetőség. Azok számára is, akik szabad idejük nagy részében a Főtéren „ökörködtek”, vagy akár csak utcahosszat lézengtek, mert a tankönyvet az első fél óra után unottan félredobták. Vagy bár nagyon sokat tanultak, de a rendkívül magas követelményekhez mérten mégsem eleget. Tudjuk azt, hogy a versenyfutásban már a régi görögöknél is csak az elsőnek befutót jutalmazták. A verseny- szabályok pedig azóta sem változtak. Az élet ilyen! Ez a hallgatag, de jó humorú vékony fiatalember látszatra semmivel sem különbözik kortársaitól. Önfeledten rúgja a labdát, sziklamászás a hobbija és a legmodernebb zenét szereti. Ám, ha kellett, lázas betegen is megírta hibátlan angolsággal az önéletrajzát, mert tudta, hogy a bizottság nem a körülményeket, hanem az eredményt értékeli. És még az elutazása előtti, pihenésre csábító kánikulai napon is „matekozott”, hogy ki ne essen a „formából”. Sikerének képlete egyszerű: jól megválasztott cél és nagyon kemény mindennapi munka. Most az év végi ünnepeket szülőföldjétől távol töltötte. Küldjük utána üdvözletünket, jókívánságainkat. Neki, és osztálytársainak, tanárainak. Úgy, ahogy a messzi Virgíniában mondják: Happy New Year! G. Szűcs László SZAKÍTÁS (Góbinak ajánlom.) Ütünk egymással szemben. Közöttünk csupán parányi asztal, mégis úgy tűnik szakadék tátong. Mélységébe beleszédül az ember. Ha kinyújtanánk kezünket, ujjaink elérnék egymást, de összekidcsolódni már nem tudnak. Szakadék. Szemünk sugarából, szavakból eziisthidat verhetnénk fölé. de tekintetünk elkalandozik s szavaink semmitmondóvá válnak. Csak akkor nézünk egymásra kutatva, ha úgy érezzük a másik figyelme elkalandozik. De ha csak pillanatra is összefonódik tekintetünk, gyorsan elfordulunk, hogy a körülöttünk levő közömbös embereket bámuljuk. Megtört a varázs. Pedig nem is oly rég, olvasni tudtunk a másik szemrebbenéséből is, pillantásunk játékos összevillanása többet mondott, mint egy mesedélután. Titkon figyellek. De ha észreveszem, rám nézel Te is, elkapom a tekintetem. Félek olyasmit olvasná! ki belőle, amit már nem akarok elmondani Neked. Szavakat keresünk. De a szavak olyan gonoszak. Elfakulnak, fényüket vesztik, mire kimondjuk őket. Es már nem azt jelentik, amit szeretnénk. Bizalmatlanok lettünk, talán sok volt már a kimondatlan szó. Talán segített volna, ha kibuggyan —- akár átkozódva is a fájdalom. Akik körülöttünk vannak két embert látnak, elfogulatlanul csevegőt. Nem láthatják milyen széles szakadék peremén ülünk. Egy-egy megközelíthetetlen csúcson, amit önérzeteskedésből, sértődésekből, ki nem mondott szemrehányásokból és mégis, mélységes szerelemből építettünk. Talán csak egy szó kellene, s fejed váltamra hajtanád, ajkad cirógató becézéssel keresné az enyémet. De ez a szó késik. Mit is lehetne még ilyenkor elmondani? Mit kellene ilyenkor elmondani? Valami simogató!? Ami lágy lenne, mint a szellő, amely átsimítja redős homlokod? Játékosat? Ami oly incselkedő volna, mint valaha volt a szemedből villanó sugár? Látod ilyen szavak nincsenek. Csak hallgatás van. néha furcsa tréfa. Egy-egy közömbös megjegyzés, amelynek csak a csengése árulja el, hogy valami fáj. Beszélgettünk. Mást, egészen mást akartam mondani, jajdulnék fel, amikor visszacsengnek fülembe saját szavaim. Ossze-összenézünk, aztán szétválik a tekintetünk, mintha szégyellnénk a gondolatainkat is. Mit is kellene mondani, hogy örökké? Hogy soha többé? Valami furcsa szemérem visszatart... Ütünk egymással szemben, de már semmi sem oldódik meg. Nem lett sem könnyebb, sem egyszerűbb. Hirtelen kedvesen simogató lesz a hangod. De ez már a búcsú. És én elfordítom a fejem, mert nem akarom, hogy sírni láss. Koska Ernő
