Új Nógrád, 1990. december (1. évfolyam, 205-228. szám)
1990-12-08 / 211. szám
6 hepmu TÁRSADALOM ÉS EMLÉKEZÉS 1990. DECEMBER 8., SZOMBAT X FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC — 1956 DECEMBER 8-A SALGÓTARJÁNBAN Lőrinczy István HANGULATI TÉNYEZŐK sír egy bogár mert ráléptem az elszáradt füvek tövén rég meghaltak a virágok a földben az anyám szívén NÉGYSOROS VERS vajon Hitler vagy Sztálin anyja hogy becézhette kisfiát avagy Népünk Nagy Vezére hogy szólította anyukát Cserge az aszfalton Valami megmagyarázhatatlan feszültség volt érezhető aznap a levegőben. Előzőleg hírek terjengtek arról, hogy ezen a napon tüntetés lesz. Sokáig nem történt semmi. Azon a ponton tartózkodtam, ahol a két patak egyesül, ott laktunk. Vártam az acélgyáriakat, hozzájuk akartam csatlakozni. Az idő előrehaladt már, míg végre feltűntek a volt Sztahanov úton. Nagyon fegyelmezetten 6—8-as sorokban jöttek. Az első sor közepén a nemzeti zászló lobogott. A tenieíő—vasúti átjáró közelében aHimnuszt énekelték. Lenyűgöző volt az-óriási erő, az egység. Magamról megfeledkezve néztem őket. Tudtam, hogy mint gyerek csak a ínenetoszlop végére csatlakozhatom. Hamarosan futni kezdtem hát feléjük. Ekkor azonban valami rettenetes történt. A város túlsó vége felől alig hallhatóan folyamatos géppisztolytűz hangját észleltem. Nagyon ki kell emelnem: először csak a kézifegyverek szóltak, és csak ezután hallatszottak a kézigránát-dörrenések. De nem egy, hanem 4—5 legalább. (Valójában egyetlen hanggránát robbant, melyet az egyik tüntető dobott el. — A szerk.) Nekem úgy tűnt, talán 10—15 percig tartott a fegyverro- pogás. Közben a vasúti átjárónál elvonult az acélgyári tüntetőoszlop vége. Ismét arra rohantam, csatlakozási szándékkal. Ekkor azonban Somoskőújfalu felől hatalmas szovjet tank tűnt fel és a vasúti sorompó—útkereszteződés tájékán keresztbe állt az úton, elzárva azt. Majdnem legázolta a menetoszlop végét. Félve a tűz nyitásától egy párhuzamos úton eredtem az acélgyáriak után. Kikerültem a városközpontot és a katolikus te'mplom tájékán tértem rá a főútra, amely a megyei tanács elé vezet. Tudtam, hogy megelőztem az acélgyári menetoszlopot, és hamarosan utol kell érniük. De csak nem jöttek. Ennek oka az volt, hogy a város- központban elzárták a vonulási útjukat, és értesülve az aljas mészárlásról, szétszéledtek. Meglepő volt, hogy sehol egy lelket nem láttam. Folytattam utamat a tér felé. Egyszer csak abból az irányból felém egy Csepel típusú ponyvás teherautó száguldott, bőgő motorral. Megálltam, utána néztem, éppen felhajtott a templomdombra — később ott az utat lesüllyesztették —, így a raktere felénk emelkedett. A ponyva fel volt hajtva a végén. Az út megélénkült mintegy varázsütésre. A kapualjakból jajveszékelő asszonyok, ordító férfiak, síró gyerekek özönlöttek elő. Nos, a rakfelületen mindenütt emberek feküdtek, csakúgy vöröslöttek a vértől. Majdnem leszaladtam még a térig, de onnan visszafordultam, nem mertem tovább menni. Továbbra is sehol egy lelket nem láttam. Nem volt nehéz kitalálnom mi történt. Futni kezdtem hát apám munkahelye felé, a megyei kórház akkori épületeihez. El akartam mondani, mit láttam. A Fürdő utcában sok sebesült-, halottszállítójármű húzott el mellettem. Rosszullét környékezett, de sikerült legyűrnöm. Sokat segített az, hogy apám orvos volt és sok véres műtétet végignézetett velem, annak reményében, hogy talán én is az leszek. A kórházkapuk tárva-nyitva voltak, senki sem törődött velem. Különben is szabad bejárásom volt oda. Bementem a hátsó udvarba. Emberek feküdtek a hideg földön, ameddig a szem ellátott. Jobbára halottak voltak, de néhány élő is volt közöttük. Iszonyatos. Ennek a leírásához a szó kevés... Különösen egy kőfal mellett feküdt rengeteg halott. Férfiak, nők, gyerekek. Ott volt holtan dr. Wágner Jenőné orvosfeleség. (Tudtunkkal jogászfeleség. — A szerk.) Ismertem, két árva kislány maradt utána. A hideg földön feküdt, valamivel letakarták. A lábán nejlonharisnya és divatos, vastag talpú, gumi porózusú, sárga félcipő. Tőle nem messze egy 8—10 év körüli cigány kisfiú hevert élettelenül. Sovány, rosz- szul öltözött. Barna, vékony ló- denkabátka volt rajta, magas szárú barna, fűzős cipő, talán még vékonyabb, mint a kabát. Nem volt letakarva. Mintha aludt volna, a szemei csukva, az arca halottsápadt. Pontosan a két szeme között, a homlokán egy körülbelül egy centiméter átmérőjű lyuk tátongott, a gyilkos lövedék bemeneti nyílása. Ott az udvaron hamarosan apámat vettem észre. Nyakában fényképezőgép volt, a halottakat filmezte. Segítettem neki, leemeltem a lepleket sorra. Miért nem operálsz? — kérdeztem. Nem lehet, válaszolta. Csak négy műtőnk van, máshol pedig nem lehet. Nemrég váltottak le. Ezt megelőzőleg azonban észleltem egy megdöbbentő körülményt. Az udvari bejárathoz állt egy autóbusz. A padlón emberek hevertek. Csakhogy az ülések ki voltak szerelve. Nyilván a jobb helykihasználás, a fektethetőség miatt. Ezt a munkaigényes műveletet csakis előzőleg hajthatták végre. Kizárt dolog, hogy a tragédia után. Nagy volt a fejetlenség és az üzemek sztrájkoltak. Mikor végeztünk a fényképezéssel, apám hazaküidött. A filmeket leadta előhívásra egy ismert fényképészhez, akinek ma is van műterme. Egy-két nap múlva két rendőrségi nyomozó állított be a lakásunkra, a filmekért jöttek. Már az ajtóban összeszólalkoztak apámmal, majd a dolgozószobájába mentek. Megfenyegették. Kénytelen yolt beleegyezni a filmek elkobzásába. Állítólag a rendőrségen előhívták őket, döbbenetesek voltak, és jól sikerültek. Ez év tavaszán visszaköveteltem őket nyilvánosságra hozatal céljából, kié persze sehol nincsenek, senki nem tud róluk semmit, így tüntették el a gyilkosok az ellenük szóló objektív tárgyi bizonyítékot. Most pedig feltárok néhány közvetlen és közvetett bizonyítékot arra vonatkozólag, hogy a tömegmészárlást a kommunista hatóságok gondosan kitervelték, előre elhatározták. 1. A Szabad Európa Rádió 1956. december 8-a után egy-két nappal már hírül adta a salgótarjáni kommunista vérengzést, azzal kiegészítve, hogy más városokban is hasonló tüntetések voltak és aljas vérengzések, négy-ötöt föl is soroltak, mégpedig ugyanaznap. Ilyen sok helyen, egy időben, különösebb ok nélkül és ennyi spontaneitás — egyszerűen elképzelhetetlen. Nem, az eseményeket a kommunista hatalom meghatározott és kidolgozott forgatókönyv szerint előre eltervezte és kiprovokálta. Mégpedig abból a célból, hogy Budapest után a vidéket is megfélemlítse, ott is vérbe fojtsa a forradalmat és szabadságharcot. 2. Visszautalok arra az észrevételemre, amit a kórház udvarán láttam. Vagyis, hogy a sebesült-, halottszállító autóbuszokból kiszerelték az üléseket. Mint rámutattam ez csakis a mészárlás előtt és nem utána történhetett, mivel erre a munkaigényes műveletre a sztrájkoló városban nem állt rendelkezésre idő. Az események gyorsan pefegtek. Gyanús különben a szállítás viszonylag gyors és jó szervezettsége. Érdemes lenne meginterjúvolni néhány önkéntes mentő sofőrt. Kik és mikor utasították őket a sebesült-, halottszállításra. 3. Az acélgyári forradalmi vezetők tudták, vagy sejtették a kommunisták fegyveres leszámolását a néppel. Állítólag éppen ezért próbálták az acélgyári tömeget távol tartani, illetve legalább késleltetni a térre érkezésüket. Ezért indulás előtt beszédekkel húzták az időt. 4. Egyszer vita támadt a családban, hogy a december 8-i tüntetés a nép részéről spontán megmozdulás volt-e. vagy a hatalom oldaláról azt irányították, kiprovokálták. Apánk az utóbbit vallotta, mi felháborodottan védtük az előbbi alternatívát. Mikor a vita hevessé vált, apánk csendesen csak annyit mondott, mire leesett az állunk: aznap reggel a kommunista hatóságoktól telefonon utasítást kapott a kórházvezetés, hogy készüljenek fel nagyszámú sebesült fogadására és ellátására. Mivel ő főorvos volt, erről neki is tudnia kellett. Csakhogy nem csak neki, hanem más főorvosoknak is, az igazgatónak és azoknak is, akik a kórházat utasították. Ok ezt ma is tudják — miért hallgatnak? A mi adataink szerint a hősi halottak száma a kórházudvaron 120. De további áldozatokat a temetőbe szállítottak közvetlenül, valamint a vidékiek egy részét rögtön haza. Ezenkívül a kórházban is többen meghaltak később. így valós a 131 halottról szóló adat. Véleményem szerint azonban még ennél is több. A sebesültek száma több százra tehető. Nem vagyok jogász, mégis nyilvánvaló: a népirtás háborús bűncselekmény, az pedig nem évül el. Filarszky Nándor A borongósra fordult novemberi napokban országszerte látványosan visszaesett az idegenforgalom. Nincs már nyüzsgés a sétálóutcákon és a vásárcsarnokokban, a belvárosi kávéházakban és a bástyasétányokon. A bolhapiacokat rendre felszámolják, az aluljárókban is egyre kevesebben kereskednek. Az idei turistaszezonnak azonban volt egy sajátos színfoltja, amely most, a nyugatiak megritkulásával válik feltűnőbbé. A hosszú szünet után tömegesen útlevélhez jutott erdélyi magyarság új turisztikai műfajt avatott: a bevásárló turizmus néprajzi változatát. Széki és kalotaszegi árusok korábban is megpróbálkoztak a Halászbástyán. Mindig is méltóságteljesen, óbégatás nélkül álltak sorfalat portékájukkal.. Ám most egy-egy falu apraja-nagyja felkerekedett, és igyekszik állni a versenyt a lengyelekkel. Van itt minden: cserge, bekecs, varrottas, írásos, köcsög, bo- kály, régi daráló, huszárcsizma, kendő, bújka, szőttes, petróleum- lámpa. Minden, amit korábban a világért el nem adtak volna az arra áhítozó utasnak. A cifraszobát és a ládafiát is mindig diszkrét tartózkodással nyitották meg a kíváncsi szemek előtt. De büszkén nyugtázták, mint esik le az álla egy-egy gőgös városinak a díszes mérai menyasszonyi ruha, a máig érintetlenül álló hozomány, a festett bútor és rakott ágy láttán. Nem hinném, illetve merem remélni, hogy nem vernek mindent dobra. Ahhoz túlságosan is öntudatos ez a nép. Tudatában van önnön értékeinek, nyelvi és faji hovatartozásának. A bolhapiaci egyveleg mégis meggondolkodtató. Dolmány mellett konyak, pámacsúp mellett kristályváza. És ugyan mi fogja kiegyenlíteni a mérleget? Avagy mit visznek haza cserébe? Mindent, amit a fogyasztói piac kínálhat. Videót és színes televíziót, mikrohullámú vagy legalább olajsütőt és teflonedényt. És ez még csak nem is kifogásolható. Annyit azonban érdemes lenne végiggondolni, hogy ez a régió már több modernizációs zsákutcát és kényszerpályát végigjárt. Kipróbálta már az ideológia, a politikai rendszer, az urbanizáció több hamis mintáját, esetleg azok fordítottját is. Remélem, eljön majd az idő, amikor minden a helyére kerül, amikor a most még fétisnek, presztízsszimbólumnak tetsző tárgyak beilleszkednek majd a mindennapok természetes menetébe, sajátos funkcióik szerint szolgálnak majd. Jelenlétük magától értetődő lesz. A régi és az új, a hagyományos és a modem integrálódásáról nekem mindig a japán példa lebeg a szemem előtt. Ha a követendő modert?’ zációs sémára kellene egyszei (nép)szavazni, Bangkok helyett én, isten bizony, Japánra voksolnék. Ami persze abszurdum, de a népi értékek ilyetén kiárusítása láttán valamiben mégis reménykednünk kell.« Komáromi Béla Történelem a föld alól Salgótarján. A Nógrádi Történeti Múzeumban március végéig tekinthető meg az a kiállítás, amely a nógrádi régészeti feltárások legutóbbi négy évének eredményeit mutatja be. Időben a csiszolt kőkorszaktól (i. e. 3000) a késő bronzkoron (i. e. 1300—1100), a kelta időkön át a magyar középkorig terjed a régészeti tárlat, amely számos Kuratóriumot tartalmaz. Fotó: R. Tóth Sándor A klasszikus szimfónia utolsó mestere Jan Sibelius Egy gazdag képzeletvilágú, álmodozó, s hangulataiban szélsőségesen csapongó zeneköltő tűnik fel a XIX. század második felében Finnországban, annak az északi nemzetnek művészetében, amelyik a század elején még nem tud számottevő muzsikust felmutatni. Pedig születése évében, 1865-ben a nagy európai romantikusok közül Schubert, Schumann, Mendelssohn, Chopin már nincs is az élők sorában, Wagner éppen a Trisztánnal diadalmaskodik, a harmincéves Brahms Német Requiemjén dolgozik, Verdi pedig sikerei csúcsán áll. Olaszországban is működik már az „Ötök” csoportja, ám Finnországban a megindult polgári és nemzeti forradalmak lendülete csak a század végére hoz eredményt. A színes európai zenei kavalkád- ban közben egyre módszeresebbé válik núndenhol a népzenei anyag gyűjtése is. Ebben a légkörben nevelkedett, s érett muzsikussá a finnek máig legjelentősebb zeneszerzője. a 125 éve, december 8-án született Jan Sibelius. Zeneművész talán még soha nem vonzódott oly erősen, művészetében nem jelenítette meg olyan erőteljesen a természeti világot, mint Sibelius, akinek művészete minden ízével népe földjének és múltjának éltető talajában gyökerezik. Ez a kettős élmény az alapja muzsikájának, melyben páratlan és sajátos módon ötvöződik a természeti világ, a népzene, s az erőteljes egyéni inspiráció. Sibelius alkotómunkásságának rugója az ősi finn eposz, a Kalevala, amelyben nagyszerű keretet talál zenéje számára. Mindez elsősorban nagy szimfonikus költeményeiben kap hangot, többek közt A tuonelai hattyú, a Finlandia, a Lem- minkäinen hazatérése, a Karelia- szvit, a Pohjola leánya című kompozíciókban. A szokatlanul termékeny szerző — akinek tanárai között volt a magyar Goldmark Károly is — számos szimfonikus költeménye, valamint kórusművei, színpadi művei, kimagasló jelentőségű Hegedűversenye, továbbá kamarazenei kompozíciói mellett a legmaradandóbbat hét szimfóniájával alkotta meg. Maga is ezeket tartotta legfontosabb műveinek, s bizonyos, hogy Sibelius a XX. század elején, amikor Európában a klasszikus szimfónia hagyományai már szinte teljesen megszakadtak, a műfaj megújító mesterének bizonyult. A zeneköltő nem sokkal 1975-ben bekövetkező halála előtt megfogalmazott önvallomása akár művészetének mindennél találóbb jellemzése is lehetne: „Romantikus vagyok, mert a természet minden megnyilatkozását szívembe zárom és muzsikába formálom. Modem vagyok, mert célkitűzéseimben a haladás fontos szerepet játszik. Újító vagyok, mert magam szabom meg utam irányát és kifejezőeszközeim egyéniek. Konzervatív vagyok, mert ragaszkodom a zene leglényegesebb céljához, a széphez.” A világ jelentős hangversenytermeinek repertoárján ma már Jan Sibelius művei, mint a nagy európai zeneköltészet fontos alkotásai szerepelnek. Szomory György
