Új Nógrád, 1990. december (1. évfolyam, 205-228. szám)
1990-12-08 / 211. szám
1990. DECEMBER 8., SZOMBAT TÁRSADALOM ÉS EMLÉKEZÉS nnmnn 7 Mélyen tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Súlyos, nem mindennapi, valóban történelminek minősíthető kérdésben kértem nagyrabecsült házelnökünktől a napirend előtti felszólalás lehetőségét. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel néhány perc erejéig útjában álltam a jövőnket meghatározó törvénykezési munka új szakaszának. Hiszen a rég esedékes, gazdaságunkat más pályára terelő váltók vezérlőpultjánál látom jómagam is a legfőbb teendőket. Mindezek ellenére késleltető lépésem miatt nem áll módomban a T. Ház elnézését kémem. Előttem ugyanis egy borzalmas tömegmészárlás képe merül fel. Az 1956. december 8-i salgótarjáni sortűz emléke. Erről kívánok most megemlékezni, miként tette azt képviselőtársam a mosonmagyaróvári népirtás évfordulóján. Tiszteli Ház! Választókörzetem központja, Salgótarján, a hét végi gyásznapra készül. Immáron az új önkormányzat szervezésében. Összegyűlünk majd a tavaly elhelyezett csiszolt gránittábla alatt, hogy lerójuk a köteles kegyelet adóját, meghallgatván köztársasági elnökünknek üzenetét is. De mire is fogunk emlékezni? Kényszerűen rövidre fogva: arról a történelmi gaztettről, ámi 1956. december 8-án, úgy fél tizenkettő tájt . lejátszódott városunkban. Feltételezem, hogy e falak között mindenki ismerni véli, mi is történt valójában. Mégsem gondolom, hogy emiatt figyelmük érdektelenségtől felhőzötten siklik el szavaim fölött. Hozzászólásom alapvető okát ugyanis nem a közelgő évfordulós dátum adja, ami alkalmat szolgáltathat az események felidézésére. Ennél sokkal súlyosabb körülményekről van szó. Arról a szomorú tényről Tisztelt Ház, ami beárnyékolja parlamentáris demokráciánkat: halottainkról már megemlékezhetünk, de gyilkosaik még mindig rejtve vannak. Nemcsak azokra és nem is elsősorban rájuk gondoltam, akiknek mutatóujja pufajkásként vagy keleties szemvágású megszálló kisküto- naként a PPS-géppisztoly elsütőbillentyűjére görcsösödött. Nem, nem! Az akciót kitervelőkről és a parancskiadókról beszélek. És persze az önként, kéjjel ölökről is. Tavaly ilyenkor biztos voltam benne — a város és a környék népével együtt —, bogy mára minden kiderül és megvalósul a történelmi igazságtétel. Szomorúan kell leszögeznem: nem így történt. Pedig lett volna rá időnk. Nem kutatom most, kié a felelősség. Ebben a pillanatban elegendő, ha végletesen személyes vagyok, s egyszerűen bejelentem: szomorúságom lassúdan vitorlázik egy zsúfolt kikötő felé. A neve: dezillúzió. Hogy mégse feledkezzék meg végleg a T. Ház ez irányú erkölcsi kötelezettségéről, íme néhány részlet és egy-két figyelembe vehető összefüggés. Mert, kedves barátaim, nem választási ígéret maradt itt beteljesítetlenül, hanem a rendszerváltásból következő erkölcsipolitikai parancs. De lássuk magát a véres tényeket! December 8. messze esik november 4-ének torkolattüzes hajnalától. A forradalom szívós utóvédharcát vívta. Letörettünk, magunk maradtunk, de még nem veszett el minden — a harcok elülte és a beálló teljes körű megszállás ellenére sem. A forradalom helyi szervezetei talán éppen ebben az időszakban voltak a legerősebbek. Feladatuk tudatában is és tömegtámogatásukat nézve is. így volt ez Salgótarjánban is. Az intézmények, üzemek, gyárak a munkásság kezén voltak. A kétkeziek önszerveződése, hiteles vezetőik gyors megtalálása — különösen mai szemmel nézve — igazán lenyűgöző. SOK KICSI „SOKKRA” MEGY (Beszélgetés a vonaton) — Bocsánat, hogy megszólítom uram, de gondozott és dús korszakába alapján úgy vélem, hogy ön művelt, széles látókörű, a világ dolgaiban tájékozott ember. Igazam van? — Tökéletesen, uram. Miben lehetek szolgálatára? — Azt olvasom éppen az újságban, és már nem először találkozom ezzel a kifejezéssel, hogy sokk-terápia. Mit jelent ez tulajdonképpen? — Összetett szóról van szó, kérem. Az első tag magyar, a másik meghono- sodottnak tekinthető, görög eredetű kifejezés. Orvosi kezelést, gyógymódot, gyógyeljárást jelent a terápia. A műtéttől a borogatásig minden belefér. Fejtsem ki a magyar előtag, a sokk értelmét is? — Ha szabad kémem. — Nos, valójában az angol shock szót vettük át, magyarítottuk hajdanán, szóval ez is idegen származék. Hirtelen bekövetkező súlyos fizikai vagy lelki megrázkódtatásra bekövetkező állapot. Olykor eszméletvesztéssel is jár. Baleset éppúgy lehet a kiváltó ok, mint hibás vérátömlesztés, vagy rémület, váratlan rossz hír, és így tovább. Érdeklik a tünetek? — De még mennyire! — Teljes elesettség. Az ember bőre hideg lesz és halvány. Gyenge, alig tapintható pulzus. Kielégítette a válaszom?-—. Hogyne, köszönöm. Most még arra lennék kíváncsi, hogy a két szóból álló kifejezés együttesen miként értelmezendő. A sokk-terápia. Ha lenne szíves... — Örömmel. A sokkos állapotban lévő ember kezelése úgy történik, hogy testét vízszintes állapotba hozzák, vérkeringést elősegítő gyógyszereket juttatnak a szervezetébe. Esetleg vérátömlesztést alkalmaznak. Felhívom azonban szíves figyelmét, hogy a sokk-terápiát egyes elmebetegségeknél is alkalmazzák. Tudatosan váltanak ki a páciensnél eszméletlenséggel, epilepsziás görcsökkel járó állapotot, hogy ezáltal hangolják át az agy biokémiai működését. Remélhetem, hogy kellő részletességgel feleltem a kérdésre? — De még mennyire, igazán hálás vagyok. Csak az zavar kissé, hogy ezt a kifejezést én mostanában mindig gazdasági vonatkozásban hallom a rádióban, olvasok róla az újságokban. Hogy a magyar gazdaságban az illetékesek nem fogják bevezetni a sokkterápiát... Hogy nem vesszük át valami amerikai közgazdásznak erre vonatkozó javaslatát... Hogy nem másoljuk a lengyel példát. És így tovább. Közben viszont én folyamatosan úgy érzem, hogy anyagi létem sokk-terápiának van kitéve. Ár, bér, infláció, közszolgáltatás, hadd ne soroljam. Némely miniszteri, államtitkári bejelentés, jövendölés hatására már-már elvesztem az eszméletemet. Görcs áll a gyomromba. Elönt a veríték. Sápadt leszek. Hát végül is van nálunk sokk terápia a gazdaság irányításában, vagy nincs? — Sajnálom, erre nem tudok megalapozott feleletet adni. Csak az a sejtésem, hogy amit fent még nem lámák sokknak, azt lent már sokknak tarthatja az ember. Ez minden. — Köszönöm. — Kérem. Kürti András Az önszerveződésre képes munkásság nem csupán saját megélhetési lehetőségét, az üzemeket, gépeket, készleteket védte, hanem óvta a forradalom tisztaságát is. Úgy tartják, az egész városban még egy pofon sem csattant el. Számottevő atrocitásról senki nem tud. A naivitásig tiszta volt a helyi forradalom. Jellemző példa: a jól felfegyverzett és egyre arogánsabb karhatalmi erőket ellensúlyozandó, egyenesen a szovjetekhez fordultak a rend- fenntartás érdekében. A munkásszolidaritás általános és töretlen volt. A forradalom helyi szervezeteinek vezetői — látva maguk mögött az erőt — tántoríthatatlanok, miként a Nagy-Budapesti Munkástanács. Tudták, hogy a politika tárgyalásos eszközeivel legyőzhetetlenek. De tudták ezt mások is. Az ellenfelek. És az új hatalmi érában — legfelsőbb szinteken — megszületett a döntés... A következő klasszikus mondatot, ugye, senki sem fogja keresni a ..Ki mondta? Miért mondta?” című kézikönyvben. Hiszen ismert a személy is, s az is, hol, mikor és miért mondta... Ez a mondat így hangzik: ..Innentől kezdve nem tárgyalunk, hanem lövünk!’ ’ Az elhatározás tehát kész. Már csak a terv és a kivitelezés hiányzik. Az ördögi terv végrehajtásának salgótarjáni változata röviden így rekonstruálható. Az akció célja: megfélemlítés, kussoló nép. Módszere: a legteljesebb cinizmus. Eszköze: fegyverek. Végeredmény: elrettentő halottak. Ma már pontosan bizonyíthatóan a munkásszolidaritás eszméjével éltek vissza a tervezők: letartóztatott társuk szabadon bocsátása érdekéiben hatalmas munkástüntetést hívtak össze rejtve maradt szervezők a megyei rendőrkapitányság elé. A fegyvertelen tömegre nem kellett célzott lövéseket leadni. Az embersűrűben kedvére kaszálhatott a géppisztoly. Hamar ürült a tár. Közismerten nagy a tűzgyorsasága a PPS-nek, aztán még a golyószórók is... Jutott idő a tárcserére és újabb sorozatra is. Hiszen az áldozatok nem menekülhettek. Csapdában voltak: a futás lehetőségei mind beleestek a tüzelési sávba. Külön- _ ben is: a fegyverzajhoz nem szokottak azt sem értették, mi történik. A férfinép még csak-csak. De a szerencsétlen nők...! Sokan addig sikoltoztak rémületükben míg le nem térhették őket. Egyáltalán: van valakinek módszere arra, miként veselkedjék, milyen testhelyzetet vegyen fel például egy szülésre igyekvő kismama, ha golyózáporba keveredik? Nos, nincs megoldás, csak a kettős halál. Vagy a véletlen szerencse: egy diáknak a latinkönyvében fáradt el a lövedék, terror és kultúra ritka frigyeként. De a pesti felbolydulásból szüleinek óvó szárnya alá menekült elsős egyetemista, aki éppen a szenet lapátolta, átlőtt fejjel bukott a fekete gyémántra... Fekete és piros együtt: városom színei. Alig néhány perc és halottak, sebesültek hevertek mindenfelé. És vér, iszonyatos mennyiségű emberi vér! Egy sebészorvos visszaemlékezései szerint a genfi konvenció által már réges-rég betiltott robbanótöltetek, ismertebb nevén dum-dum golyók miatt, ami nem csupán átüti a testszövetet, hanem tép, roncsol, szakít. Úgy tartják, 131-en vesztették életüket a testvérgyilkosság során. Mert az volt. Munkást lövettek munkással. Tisztelt Képviselőtársaim! A fegyverropogás és a jajveszékelés máig hatoló eleven valóság. Tavaly ilyenkor, amikor első ízben emlékezhettünk meg e gaztettről, többek között Rácz Sándor mondott beszédet. Magam is ott voltam a sortűz terén, s hallgattam az összegyűltek lélegzetének páráján át a hideg decemberi délutánban a kétségbeesett szónoklatot. A nappalosi műszak vége volt. A déli városrész üzemeiből áramlott fel a munkásság. Azt hittük, csatlakoznak majd, esetleg néhány percig megállnak. Ez csak kivételesen fordult elő. A tovasietők fülébe szó szerint ezt kiabálta Rácz Sándor: ,, Munkástestvéreim! be kellene, högy szakadjon a tér! — annyian kellene, hogy itt álljatok. Miért nem vagytok itt? Miért féltek még mindig?” Tudta ő, hogyne tudta volna a választ: a terror és megfélemlítés megteremtette a gyümölcsét. Ráépült erre egy szemérmetlen történelemhamisítás is. A népi emlékezet mélyén azonban ott él a történések valóságos rendje és értelme. Nálunk mindmáig járja egy népi bonmot. Cinikusnak vélnénk, pedig inkább Örkény István-szintű telitalálat. íme az események hiteles összefoglalása: ,,Fasiszta bányász csőcselék, hónuk alatt friss kenyérrel, rátámadott a téren békésen lövöldöző pufajká- sokra.” Ma már persze ennél többet is tudunk. A salgótarjáni sortűz különbözik a Kossuth téritől és a mosonmagyaróváritól. Mindkét helyen a megbukott rezsim kétségbeesett gyilkos önvédelméről volt szó. A salgótarjáni esetében azonban a berendezkedő új hatalom sújtott le. Több történész egybehangzóan állítja, hogy ne'm elszigetelt jelenségről, helyi, véletlen, önkényes atrocitásról volt szó. Gosztonyi Péter például kimutatja, hogy láncszerűen kapcsolódik egymáshoz a tarjám, egri, hódmezővásárhelyi, ózdi, kecskeméti, gyulai, és másutt ekkortájt lejátszódott eseménysor. Ugyanerre a következtetésre jutott az ifj. Schiffer Pál által vezetett filmes alkotóstáb is, akik két dokumentumfilmet is szenteltek a tarjáni ügynek. Tisztelt Képviselőtársaim! Ennyivel talán sikerült megértetnem, hogy miért kértem szót. Választókörzetemben sokan úgy tartják, a mi halottaink ama bizonyos jelképes koporsóban, a nemzeti gyásznapon, június 16-án nem kerültek az örök nyugalomba. Néhány bátor filmes, lapszerkesztő és lelkiismeretes helytörténész után az igazságszolgáltatás szavát is méltán várják az emberek. A kioltott vérért nem vért követelnek. Az elmúlt év során, még ellenzéki pozícióból, többször alkalmam nyílt hallgatni az ötvenhatos szerep- vállalásukért meghurcoltakat, börtönt viselteket, tanúja és részese voltam, miként gyógyul fel egy város a történelmi amnéziából, nyeri vissza emlékezetét, vagyis a saját tudatát, s mindeközben lenyűgözött, milyen gyorsan szigetelődtek el a „szemet-szemért...” elv képviselői, s miként magasodtak fel éppen azok, akiknek személyes okuk, zsigerükből fakadó követelésük lehetne a bosszúállás. Az igazság kimondásának szükségessége mellett — amelynek során neveknek kell elhangoznia — éppen ők hívtak fel nemzeti megbékélésre. Éppen ők, a jóvátehetetlenül tönkretett életűek. A halottakon, megrokkantakon kívül az ő erkölcsi nagyságuknak tartozunk a legtöbbel. Tisztes munkát végezhetne hát a Történelmi Felelősséget Vizsgáló Bizottság, fakadna feladat a Justitia- tervből is. Mindezeket megfontolva, intéz majd kérdést képviselőtársam, Speidl Zoltán a kormány illetékeséhez és a legfőtyt ügyészhez. Jó lenne majd érdemi válaszokat hallanunk. És végezetül... Barátaim! A pillanat megfellebbezhetetlen, pragmatizmusában ott csírázik jövendő bukásunk is, ha nem tartjuk számon cselekedeteink vezérlő elvei között közösségünk, minden emberi közösség erkölcsi parancsait. Mert ne feledjék: nem csupán gazdaságot, nemzetet is építünk. Köszönöm, hogy meghallgattak. Elhangzott a Parlamentben, 1990. december 3-án. Pál József országgyűlési képviselő (MDF) Figyel a világ jyj agam részéről meglennék anélkül, hogy folyamatosan rám figyelne a világ. Miután azonban Magyarország azon kelet-európai országok közé tartozik, amelyek, úgy látszik élvezik a művelt világ — értsd: a Nyugat—figyelmét, nincs mit tenni, jómagam is sütkérezek a kitartó figyelem fényében. Gyanítom persze, hogy ezzel a figyelemmel szürke állampolgárként nem megyek sokra, annál is inkább, mert eddig is volt szerencsém magyarként elismerésben részesülni. Talán nem ildomos ezekben az amnéziás időkben bizonyos emlékezettel is rendelkezni, de nekem úgy rémlik, korábban is elég jó nyugati sajtónk volt, amikor pedig még nem voltak ingyenkonyhák, de volt „gulyás-kommunizmus" , és mi voltunk „a tábor legvidámabb barakkja". A Nyugat pedig — lévén kihelyezhető pénze — csak adogatta a hiteleket, hogy azután mostanában majd szépen, komótosan behajtsa kamatos kamatokkal együtt. Pedig, ugyebár, milyen jó volt hallani, hogy mi vagyunk az élenjáró reformország, amit — lám — nemcsak az akkori hivatásos optimisták mondanak, hanem a Nyugat is. Emlékszem, én már akkor is repestem az örömtől. Ezek után szinte eufóriás boldogsággal töltött el, amikor tavaly lebontottuk ,a vasfüggönyt, s közreműködtünk a berlini fal ledöntésében, a művelt világ polgárai pedig nem is tettek mást, azzal keltek és azzal feküdtek, hogy a derék magyarok bátorságát és dicsőségét magasztalták. Az ember pedig esendő, különösen, ha magyar, szívesen elhiszi, ha kiválóságát dicsérik. Ha azután itt-ott csökkenne iránta a világ figyelme, csak legyint, nem az ő baja, hanem a világé. Ezt csak azért mondom, mert bár politikusaink most is színesen tárják elénk a világ dicséretét, erősítendő a nemzeti büszkeséget, közben szép lassan lekerültünk a nyugati sajtó címlapjáról. Sőt, kedvezőtlen sajtóvélemények is napvilágot látnak. Lehet persze, hogy ezek a vélemények csak realisták, ámde mindenképpen Magyar- ország jelen állapotának vegyes megítélését jelzik, azért is nem beszélünk szívesen róluk. Különben is, a sajtó csak sajtó. Elintézhető kézlegyintéssel. Igazán nem is érthető, hogy ezek a nyugati kommentátorok miért aggódnak annyira értünk, miért emlegetnek félelmet és reménytelenséget, megannyi társadalmi feszültséget, amit úgyis tudunk, minek fokozni a bajt. Vagy nekem már semmi sem jó? — teszem föl magamnak a kérdést szürke állampolgárként. Az sem jó, ha dicsérnek, az sem jó, ha nem? Elárulom, nem erről van szó. Inkább arról, hogy én eddig sem tartottam értékrendem szempontjából olyan fontoltak a művelt világ megtisztelőfigyelmét, mint a politikusok, akiknek mindenkor jól jött — és jól jön — a külső dicséret, ha már a hazait többnyire nélkülözniük kell. Megvagyok én állampolgárként a világ figyelme nélkül, a világsajtóéról nem is beszélve, csak szépen, csöndben meg tudjak élni. Nem annyira a világot figyelem, inkább az árakat, a gazdaság romló állapotát. Állampolgári méltóságomat nem annyira a világ figyelme, mint inkább a bukszám állapota befolyásolja. Persze lehet, hogy ez földhözragadt szempont, dehát errefelé igen ragacsos a föld, akkor is, ha aszály sújtja. Állítólag, a Nyugat nem is sejtette, hogy a kelet-európai újsütetű demokráciákban milyen súlyos a gazdaság helyzete. Miközben folyamatosan ránk figyelt, azért nem feledkezett meg a maga érdekeiről. Bevallom, én nem is veszem rossz néven tőle. Miként azt sem, hogy ami a működőtöké behozatalát illeti, most is óvatos. Talán még óvatosabb is, mint eddig volt. Nagyon is értem ezt a logikát, ami megegyezik az enyémmel. Neki is stabilitásra, világosabb gazdasági és társadalmi viszonyokra lenne szüksége, mint nekem. Úgy látszik, jelenleg ezt még nem látja, következésképpen kivár. Azért, hogy nekünk is jusson valami, ha nem is olyan vehemensen, mint a közelmúltban, eljuttat hozzánk egy- egy dicséretet demokráciánk nagyszerűségéről. Sőt, biztatást is, ami szintén kiváló pedagógiai érzékre vall. Fölemelő, ha az embert dicsérik, ha rá figyel a világ. Az új esztendő — tudjuk — a súlyos megpróbáltatások éve lesz, miként az előzőek is azok voltak. Legföljebb még súlyosabb. Ez nem újdonság. Minden jól jön ilyenkor, ami a presztízsünket növeli, így a külpolitika is. Eszem ágában sincs tehát lebecsülni annak jelentőségét, ha ránk figyel a világ. Még akkor sem, ha ebben a kitüntető figyelemben már volt részünk az előző rendszerben is. Bevallom, momentán nekem akkor sem volt hasznom belőle. Tartok tőle, hogy mostanában sem profitálok valami sokat ebből a figyelemből. Ezért változatlanul hiányzik még valami a lelkesedésemből. Csak tudnám, hogy mi? Valószínűleg az, ami ezenkívül még ok lehetne az örömre. T.E.
