Új Nógrád, 1990. december (1. évfolyam, 205-228. szám)
1990-12-23 / 224. szám
1990. DECEMBER 23., VASÁRNAP TÁRSADALOM 5 Maga a föld is színes Claire Szilard a láthatóról és a láthatatlanról (J laire Szilard, azaz Szilárd Klára izraeli festőművész a káprázatosán mély, forró valóságában tökéletesen absztrakt, elvontságában valóságos sivatag költészetéről beszél a merőben másként tündöklő fehér hóval borított kis magyar faluban, Hollókőn, ami a Világörökség része. A sivatagról, ahol az idő méhéből az erkölcsi monoteizmus született, ahol Mózesnek és a világnak a Tízparancsolat kőtábláit adta az Úr, s ami a festőművésznek a színek, a formák kimeríthetetlen tárháza. — Ahány sivatag, annyiféle homok és kőrengeteg, nyilvánvaló és rejtett veszély — mondja. —- Ennek ellenére, úgy vonz, mint a mágnes. A sivatag számomra teljesen szürrealista és fantasztikus táj, életem része. Maga a föld is színes, a kőzetek milliárd színben csillámlanak. Például a vastartalmúnk vörösek, a réz zöldes, a bazalt fekete, a mészkő fehér, a homokkő sárgás, és akkor hol van még a sok más ásványi anyag. Mindehhez jön a forróság, a nap játéka, a délibáb jelensége, azt a benyomást keltve, mintha mindenütt víz lenne, még a tükröződést is látni benne. Mintha vízben utazna az ember. A naplementék lilák és kékesek, a színek tobzódása a sivatagban semmihez sem hasonlítható. Bejártam a Szinájt, vonz a Negev-sivatag. Számomra talán fantasztikusabb a sziklasivatag. Nincs kolorista, aki ennél többet kívánhatna magának. A sziklák szinte életre kelnek a forró káprá- zatban. Nem csoda, hogy minden csoda itt történik. Itt érzi az ember parány voltát, leginkább itt érinti meg saját semmisége a világegyetem fölfoghatatlan dimenzióiban, itt szólítja meg—itt szólott hozzá -— a láthatatlan Isten. Claire Szilard, a sivatag festője a látható ember nagy megszólítói közé is tartozik. Jajfán él, műterme van az Ein-Hod-i művészfaluban a Karmel-hegységben, és sok időt tölt Párizsban, ahol szívesen dolgozik, az egyik szalon állandó tagja. Képei a legnevesebb európai szalonokban vándorolnak, Párizst most is a világ művészeti központjának tartja, New York ellenében, amit a kortárs izraeli képzőművészetben is szívesen imitálnak. írta: Bódi Tóth Elemér Hollókő. Havas, fehér faluban a sivatag festője Fényképezte: R. Tóth Sándor Noha változatlanul absztrakt kifejezési móddal él, vérbeli kolo- rizmussal átitatott fantasztikus kompozícióinak motívumai között ott van az ember tájba, fatörzsbe rejtett arca, keze, mozdulata. Minden, ami elképzelhető az emberről. Minden, ami fantasztikus és sohasem realista. Életének eddigi színtereiről bukkannak föl szürrealisztikus vízióként ezek az arcok és kezek, mint maga a sejtelem, az ember megfoghatatlan — mondja a festő „Költészete van a sivatagnak...” lényege. E színterek közé tartozik Budapest, ahol született, s 1940- től 1944-ig festőiskolába járt, Magyarország és Erdély tájai, amiket festőnövendékként bejárt, ahonnan zsidóként menekülnie kellett, mert megölték volna. Aztán az életút további fontosabb állomásai, Svájc, Olaszország, Franciaország és végül az otthon, Izrael, ami maga is kicsiben az egész világ. Itt vannak az ország közintézményeiben, múzeumaiban, zsinagógáiban híres, monumentális üvegablakai, köztük az egyik legnagyobb Tel-Avivban az Ichud Shivat Zion-zsinagógában. Pár éve hegesztett vasszobrászattal is foglalkozik. Mit csinál a havas faluban? Mint Budapesten, majd az Alföldön, és jövőre Bretagne, Provence tájain, a városok piacain, pályaudvarain, rajzokat készít magyar és francia parasztokról, halászokról, az emberekről. Jövőre kiállítást rendez ezek alapján festett képeiből Szombathelyen és Párizsban, Baselban pedig izraeli anyagot mutat be Menschen in Izrael címmel. Izrael. Holdbéli hegyvidék a Holt-tengertől délre, a Negev-kősivatag Deák Mór: Ha karácsony Bátonyterenye, Révay út 14. II/7. A csöngetésre nyúlánk termetű, vállig érő hajat viselő fiatalember nyit ajtót. Jobb lábán gipszcsizma éktelenkedik. — November 7-én tört el a lábam — meséli Kecskés Attila, miután helyet foglalunk az egyik szobában.—-Az újpesti kikötőben mentem felfelé a lépcsőn, s a síkos felületen alám bicsaklott. A két ünnep között veszik le a gipszet, majd gyógytornára kell járnom. Egyelőre tehát még nem tudom, mikor mehetek dolgozni, pedig már szeretnék ott lenni a hajón. Merthogy a 18 éves ifjú matrózként keresi a kenyerét. Három negyedévvel ezelőtt szegődött el a Közép-dunántúli Vízügyi Igaigatósághoz. Tanulómatrózként kezdte, aztán a sikeres vizsga után előbbre lépett a ranglétrán. — Esztergályos a szakmám. Akárcsak a nevelőapám és az édesanyám, én is a Fűtő bérnél dolgoztam. Nem szerettem a helyhez kötöttséget, a fizetés is kevés volt. A keresztapám, Imre József említette, tudna nekem való munkát szerezni az általa irányított hajón. így is történt. Februárban betöltöttem a 18. életévemet, márciusban pedig vízre szálltam. Am nem úgy van az, hogy csak leadja a munkakönyvét az emberfia, s ezután már mehet is hajókázni. Szabályos felvételinek kell magát alávetnie, s a sikerhez szükség van a többi között úszástudásra. Hiszen milyen hajós az, aki haragban van a vízzel, s ha netán beleesik, képtelen abból ki- evickélni? Szóval tudni kell úszni. Továbbá makulátlan egészségnek kell örvendeni. A többit már el lehet sajátítani a mindennapokon. — Kitűző V. a hajónk neve. Olyan húsz méter hosszú, talán hat méter széles. Speciális feladatokra építették. Alkalmas a vízmélység mérésére, a helyüket folyton változtató sziklák behatárolására, a hajózható útvonalak kitűzésére. Esetenkét uszályokat vontatunk, segítünk a vízen úszó és a hajókra veszélyes hordalékfák partra terelésében, megtisztítjuk a vízmagasságot mutató jeleket, kicseréljük az akkumulátort a villogó elektromos bólyákban. Szóval nem unatkozunk, bőven van munka. De megéri a fáradozást. Attila havonként 15—16 ezer forintot keres, tisztán. Igaz, sokat túlórázik. Mert a vízen nem úgy van, mint az üzemben, hogy eljött délután két óra, vége a műszaknak. Teszem azt: a Kitűző V. reggel 7-kor elindul valamilyen feladattal Mohácsra, bizony öreg este lesz, mire ismét befut az újpesti kikötőbe. Az értékes hajót hét végeken sem szabad mindenki prédájának hagyni, s az őrzésről úgyszintén a négytagú legénységnek kell gondoskodni. — Nyáron Olaszországba szeretnék eljutni. Jó volna egy kétkazettás magnót, új hangfalakat vásárolni. Ezekre gyűjtöm a pénzt,,ezért vállalok sokat. Szerencsére, bírom a munkát. A szülök örülnek fiuk választásának. Jól keres, a keresztapja mellett jó helyen van, a vízi élet férfivá erősíti. A hajó nemcsak munkahelye hanem, szállást is ad számára: az egyik kabinban rendezkedett be. Lassacskán ellesi a főzés tudományát a tapasztaltabb társaktól, s az egyszerűbb ételek elkészítése már nem okoz neki gondot. Kevéske szabad idejében leginkább olvasni szokott, elsősorban az útleírásokat kedveli. A dunai matróznak olyan élményekben van része, amelyek csak vízi embereknek adatnak meg. Szobtól Mohácsig járják a vén folyót , szépséges tájak mellett úszik el a hajójuk. Neki kiváltképp Visegrád környéke tetszik, ez a vidék gyújtja fel a képzeletét. Sokszor azon vette észre magát nyáridőben, hogy a napkeltében, vagy napnyugtában gyönyörködött, másszor a szárnyaikat szélesre táró sirályok vitorlázását szemlélte. — Gyakran gondoltam már a tengerre — árulja el Kecskés Attila beszélgetésünk végén. — Játszottam a gondolattal, milyen lehet tengerésznek lenni. A döntés nem sürgős, hiszen még előttem van a katonaság. Azt viszont már tudom: a vízen akarom leélni az életemet. Kolaj László Ha egy szerkesztő megkérne arra, hogy írjak neki valamit karácsonyra, bizony bajban lennék. Lehet, hogy el se vállalnám. De ha mégis, akkor biztosan sokat gondolkodnék, s azután mondanék nemet. Mert, mint ebből is kitetszik, a karácsony számomra nagyon fontos. S fontos dolgokról szólva dadog az ember, ha egyáltalán beszél róluk. Ha kusza érzelmeim vasreszelékébe mágneses szó kerül, sok minden tisztább egy rövid ideig. A karácsony ilyen szó, ünnepe megtisztító ünnep. Az érzelmeknél maradva olyan nekem, mint egy gyerekkori szerelem. Illanó emlék, illatos alma, amivel felnőttként szembesülve az ember másfele fordul, ne lássák megcsillanó szemében a csalódás csillagszóróit. Ha karácsonyról írnék egyáltalán, nem próbálnék meg kultúrtörténeti adatokkal arról beszélni, amit mindenki tud. Hogy a fenyőfaállítás szokása honnan terjedt el. hogy eredetileg a zsidóknál ez az ünnep mit jelentett, s hol, hogyan ünnepük meg. Ha valakit a ruhái alapján jellemzünk, fel lehet ismerni. Ráismerni nem lehet. Akár egy körözés alapján. De a gyerekkori szerelem mélyebben keresendő, rárakódott zsírpárnák és rejtő kozmetikumok alatt. Egy dalban, egy mozdulatban. A csalódás csillagszóróiban akár. Ha megkérdeznének, nekem mi az ünnep, néhány hétköznapot sorolnék fel. Egy pénteket, amikor a lányom született, egy szerdát, amikor a fiam. Megadott időpontban nehéz örülni, de néhány karácsony is helyet kapna a felsorolásban. Egy kéz a fejemen, egy sóhaj. Ajándékokra nem emlékszem, talán nem is voltak. Amióta ajándékokra emlékszem, karácsonyok nincsenek. Ha ünnep, akkor karácsony. Már két hónappal előtte erre készül minden - VILL, minden -ÉRT, hogy kiabálva futkossanak az emberek egy csendes ünnep előtt. Pedig ha ünnep, akkor nekem is karácsony. November 7-ét nem lehet megünnepelni. Egy eszme születését? Mivé nő egy eszme, ha megvalósul? Ha világra jön? Én a karácsonyéji égen is a Jézus születését köszöntő csillagot látom, nem a kereszténységét. Ha karácsony, akkor forgalom, rohanás, lökdösődés. Külsőségek. Egy istentelen ember tétovább, mint a hívő, egy vallástalan ország vallási ünnepe megroppantható, mint a karácsonyfa- dísz. Nem a Népek Atyja született ezen a napon, és nem az a kis kopasz, pocakos úttörő bácsi. Talán a kisemberek ünnepe a karácsony, más ünnepük úgysem igen van. S ők rohannak mégis legjobban, hogy a kereskedelem aranyborjúját imádják. Hamis istent egy nem engedélyezett helyett. Ha a karácsonyról írnék, feltétlenül eszenbe jutna 3 jászol, eszembe a szamár, az ökör,-Mária, József. Eszembe a szegénység. Eszembe az állatok, s az, hogy karácsonykor az én állataim is velünk melegedhetnek. Eszembe a béke, s az, hogy irtják a kisdedeket. Ha karácsony, akkor az időszámítás kezdete. És jól tudom, bár nekem csak harmincegy év a történelem, hogy nem a magyar a kiválasztott nép. Mégis gyújtok gyertyát értünk, miértünk, hiszen ha nem születik meg végre a mi megváltásunk is, most már végképp nem bírjuk tovább. A szenvedés feljogosít bennünket az örömre, hiszen ha így folytatódik, nem leszünk képesek felismerni, csak bámuljuk majd. mint a kirakatban az elérhetetlen árú, furcsa játékokat. Ha karácsony, akkor szülessen meg végre. Várunk, amíg felnő. Annyit még talán tudunk várni. Utassy József: CSILLAGOK PARAZSÁNÁL Hamubundában hál a tűz, A csillagok parazsát nézi, a töke hold ágát siratja, szítja szúrós tekintetével, pajta előtt pipál a csősz, és látja Istent, s kérve kéri: kalapja van, kerek kalapja. ne halljon meg ezen az éjen! \ A DUNAI HAJÓS
