Új Nógrád, 1990. november (1. évfolyam, 179-204. szám)
1990-11-10 / 187. szám
6 CTF77.7.7 MAGAZIN 1990. NOVEMBER 10.. SZOMBAT Nyugdíjasokról — nyugdíjasoknak * ■ ■■ ■■■■■■— ■■■■■■■ ■ I —■■■— mm Rózsa nővér gazdagsága Sok múlik a véletlenen de legtöbb az emberen: a sorsjátékban ez a szabály érvényes, s ezt példázza az alábbi történet is. Egy fiatal lány sok évvel ezelőtt az egészségüggyel jegyezte el magát Budapesten. Hamarosan kiderült, jól választott, emberségére, megalapozott tudására nagy szükség volt, akárcsak az ügyességére, rendkívüli mozgékonyságára. Ez utóbbi főszerepet kapott a ma Salgótarjánban élő dr. Schneider Miklósné életében. — Iskola után a budapesti Bajcsy kórházba kerültem, ahol hamarosan megbíztak mellkassebészeti osztály beindításával. A munkát elvégeztem, de nemsokára újra kellett kezdenem. Levéltáros férjemet ugyanis Szentesre helyezték, ahol én az ottani kórházban százágyas sebészeti osztályt vezettem. Itt egy szubintenzív részleget szervezett meg. — Férjem és én szakmánk megszállottjai voltunk. Jól éltünk, teljes volt az egymás iránti bizalmunk. Salgótarjánt akkor még keresnem kellett a térképen, de a párom rábeszélt... A hegyimádatunk, a természetszeretetünk is ösztönzött, s így '68-ban letelepedtünk a városban. A házaspárnak bőven akadt tennivalója. Egyikük az akkor még nem létező megyei levéltár megalapításához fogott, Rózsa nővér pedig ismét megcsillogtathatta szervezőkészségét. A tarjáni kórháznak sem volt még intenzív osztálya, hát csinálni kellett. Készen is lett határidőre, hiánytalan felszereléssel. — Hihetetlen lelkesedéssel, hittel dolgoztam. Reggel négykor keltem, ötre már fityulával a fejemen az osztályon voltam, s mindig utolsónak mentem el. Nem tudom, mi fűtött, de soha nem éreztem, hogy fáradt vagyok. Egy-egy hosszú műszak után a zuhany, a jó kávé, cigaretta teljesen feloldott, felfrissített. A kórházvezető főnővéri iskolát járta, amikor elhatározta, elválik az intenzív osztálytól. Égett a tenyere, talpa, mert új szerveznivaló tűnt fel a láthatáron: indult a kórház E jelű épülete, ahová belgyógyászati osztályt kellett „verbuválnia”. — Jól ment, szépen elkészült ez is, és öt évig igazán otthon éreztem ott magamat. Kimondottan szerettem foglalkozni a súlyos betegekkel, s volt erre lehetőségem bőven. Egyszer azért megsértődtem, megmondom őszintén... November 7-re jutalmaztak, s engem is a jutalmazottak közé soroltak. Legalábbis így tudtuk, aztán — a főnököm legnagyobb felháborodására — egy vasat sem kaptam. Nem a pénzért voltam úgy oda, de az igaz, hogy vártam, számítottam rá, ugyanis anyás vagyok... Azt terveztem, veszek az édesanyámnak a jutalmamból egy hűtőgépet. Annyira készül-. tem az ajándékozásra, anyám örömére, hát ezért esett olyan rosszul ez az egész, S ekkor úgy döntöttem, elmegyek a kórházból. Hogyne próbálták volna lebeszélni szándékáról! — Egy éven át nagyon is sokszor megkísérelték. Eny- nyi ideig kellett még várni a körzeti nővéri állásra. Mégis megkezdtem áldásos, vagy áldatlan működésemet a 16-os körzetben, a Sebaj- telepen. Cipeltem a kartonokat, dekoráltam a rendelőt, virágokkal, egyebekkel Kávét nem főztünk, ne csik- landozza-ingerelje — a betegek orrát az illat... Neszkávét ittunk. Az átállás tehát nem okozott gondot. — Nem, mert megtaláltam ott is a szépséget. Azt hiszem, ilyennek születtem. Rengeteg embert, konfliktust megismertem, láttam boldog nagymamát, anyukát. Mindez kompenzálta a súlyos betegek iránti hiányérzetet. De tíz év után elcsábítottak — mondja, s életében új fejezet kezdődött: Megint szervezni kellett, és én — hosszas töprengés után — vállaltam, azért is, mert akkorra már egyedül maradtam. Szeretett férjem örökre elment, a lányom más városban tanult, örültem hát, hogy azt tehettem, amit imádok: lótni-futni, beszerezni, a szegényest újjávarázsolni. A salgótarjáni szociális otthon ez időben megkezdett létesítéséhez mindez nagyon elkelt. Nekiláttam. Képekkel, ikebana- kosarakkal, nyolcvanhárom cserép magam ültette virággal díszítettem. Különösképpen vonzott ez a feladat: otthont adni azoknak, akiknek otthon kell hagyniuk az otthonukat. Közben majdnem elmentem... Súlyos tüdőgyulladással Gárdonyba került, ahol később kiderítették, hogy tébé- cés. Körülbelül egy évre ki kellett állnia a munkából, mialatt fájón vette tudomásul: munkatársai nem voltak rá kíváncsiak egyszer sem. — Rohamosan gyógyultam és sajnos, később megláttam azt, ami nagyon elkeserített: a szociális otthonból eltűntek a képeim, a bútor egy részét kicserélték rosszabbra. a kis éne- kesmadár elpusztult... A két kezem munkájából alig maradt valami. A helyemet betöltötték, de sebaj, gondoltam, biztosan akad más. Egyszerű kis munkáshang.va szeretnék lenni — ezzel a kéréssel állítottam be a kórház vezetőségéhez, de nagyon is egyértelműen elutasítottak. Olyan törést okozott ez bennem, amit el sem tudok mondani. Egy szó, egy köszönöm nélkül, mint egy kivert kutya, jöttem ki a kapun. De emelt fővel! Azóta sem járt ott. Az utcán persze, sok idős ember kérdőre vonta, mikor megv már vissza az otthonba? — Azt mondtam akkor, látod, te jóhiszemű Schnei- derné! Te, aki annyit letettél az egészségügy asztalára, már nem kellesz! Attól fogva minden szilveszteréjszakán megfogadtam: már csak én leszek fontos magamnak. Végül keserűségemben elfogadtam a rokkantsági nyugdíjat. Egv hónapig voltam otthon, aztán szóltak, hogy elmegyek-e nővérnek a Furák Teréz kollégiumba. Szeretettel fogadták, körülvették és megint érezte, csinálnia kell valamit. — Nagyképűség ide, vagy oda, (az Isten megver!) rendkívüli kézügyességű vagyok. Fenyőtobozból, boszorkát és angyalkát, dióhéjnyi ikeba- nát is tudok csinálni. így hát elkezdtünk egy bábszakkört, ami megy ma is. Nem olyan régen pályáztunk és nyertünk, a pénzt szűrésekre, a rendelő korszerűsítésére fordítjuk. Rózsa nővér lelkes tagja az SBTC természetjárószakosztálynak, mint természetjáró, legutóbb egy kulcsosházat hozott össze, ami előtte hetven évig senkinek sem sikerült. Egy kisebb panzió ez az úgynevezett kulcsosház, szép környezetben. olcsó szálláslehetőséget kínál a vendég turistáknak. — Nem haragszom senkire. A tüskét, amit a szociális otthon bökött belém, kihúzták a kollégisták, a tanári kar. Szeretem a várost, sok a barátom, s, ha üres is a pénztárcám, nagyon gazdagnak érzem magam. Mostanában esténként különleges szaloncukrokat gyártok, tavaly vittem egy dobozzal a szociális otthonba is. Mihalik Júlia Fotó: R. Tóth Sándor Díjtalan, kedvezményes... Ingyenes a Nyugdíjasok Érdekvédelmi Szervezetének jogsegélyszolgálata, amit minden hónap első hétfőjén 13-tól 15 óráig kereshetnek fel az érdeklődők Salgótarjánban, a Rákóczi út 13. szám alatt, (a volt népfrontszékházban). A szolgáltatás iránti igény az utóbbi időben növekszik, ezért a közeljövőben várhatóan hetenként fog jelentkezni. * Ugyanitt kedvezményes áron vásárolhatnak női és férfifehérneműt. gyermekek és felnőttek számára szabadidőruhákat pulóvereket. gyermek- és női pizsamákat. * Balassagyarmaton a nemrégiben megrendezett sikeres filléres ruhavásár után november 23-án ismét lesz kiárusítás. ahol rendkívül olcsó. meleg férfi- és női ruhák között válogathatnak. Használt. jó állapotban lévő blézereket. szoknyákat a Bá- tonyterenvei Vöröskereszt Szervezet is árusít a kistere- nyei mozgalmi házban. Idősek nemzetközi Az „Életet az éveknek” országos szövetsége november 26-án Budapesten, a Madách Színházban rendezi meg az idősek nemzetközi fesztiválja fesztiválját. Az eseményre húsz nógrádi — kazári, pásztói, bátonyterenyei — személy kapott meghívást. Jöhet a tél! Nagymama holtfáradtan lerogyott a székre. Ügy érezte, jártányi ereje sincs. Minden tagja sajgott, kezét vörösre csípte a hideg, körmei eltöredeztek. Kicsit meg is ijesztette a lányát, unokáit, olyan magába roskadtan ücsörgött. Nincs semmi bajom! Csináljátok nyugodtan a dolgotokat! — oszlatta el az aggodalmukat, s még csendben annyit mondott: csak hagyjatok kicsit itt pihenni. Igaz volt, hogy üldögélni kívánt, de más járt a fejében. Arra gondolt, vajon rendben van-e már minden a házban és körülötte, nem felejtett-e el valamit? S szépen, gondosan átgondolta mit tett a nyár végi, őszi hónapokban. Krumpli, zöldség egy szemig, egy szálig bent van a jó apokapincé- ben. Ott sorakozik a kel, a karalábé, a káposzta, a maradék paprika. A szebbjét felfűzte, ott piroslik a tűzhely felett. Majd később megtisztítja, finomra darálja, — jó lesz disznótorra. A spájz polcain befőttesüvegek garmadája sorakozik. Igaz, a lánya próbálta lebeszélni a befőzésről, ne bajlódjon vele, hisz ott a hűtőláda, de miért hagyta volna? Hisz mind jó lesz az! Még kaprot is sózott, ott áll az üvegben. S milyen gusztusos a szárított vargánya a lezárt üvegben! Megtisztította már az összes mogyorót, ha az a kis csibész be nem csemegézi, teszek belőle a kalácsba — gondolta, s elmosolyodott. A kert gizgazát összébb igazította, a többiek elégették, a krizantémtöveket elvermelte, a rózsatöveket földdel betakarta. A szomszédasszonytól egy kis mézet is kapott, ha meghűl valaki, azzal ízesíti a teát. (Valódi orvosság az! — szokta mondogatni.) Csipkelekvárt is főzött, bár csak keveset, de legalább az is van. A fosztatlan bab csak hadd legyen még, legalább addig sem unatkozik, míg majd kifosztja. Lassan sorra kerül a hízó is... — zárta a számadást, mert a melegben elbóbiskolt. Unokája cirógatására ébredt fel. A kicsi nógatta: gyere már aludni mami! Miért ülsz itt magadban? Mire sóhajtva igy felelt: tudod, kisfiam az járt az eszemben, megvetettem-e már az ágyát a télnek... — m. j. — A műveseállomáson barátságosan világítanak, zümmögnek az életet . adó gépek. Fáradhatatlanul — akárcsak a szív — keringetik a betegek vérét a testükön kívül, és a hajszál- finom celofánkapillárisok szorgalmasan szívják ki a méreganyagokat a vérből. Naponta több beteg váltja egymást egy-egy drága gépnél, mivel sajnálatosan egyre több a veseelégtelenségben szenvedő ember. Így kezelési időben szinte nincs is üres hely. Néhány ágyról mégis „hiányzik” valaki. Elment Lajos bácsi, Zoli bácsi, Olga néni, János és mások... A súlyos vesebetegség különféle szövődményekkel jár, így a gondos kezelés ellenére sem ritka a halálos kimenetel. Későn ad, ki lassan ad Lajos bácsi kölünösen nehezen viselte a betegségével járó korlátozásokat. Nem tudta beérni szűkös vízadagjával, hiányzott neki a só és a gyümölcs. Évek alatt elfárasztotta a másnaponkénti bejárás a kezelésre, fájtak a szúrások, unta a többórás ágyhoz kötöttséget. Napról napra és évről évre rengeteget szomjazott: minél inkább tiltották a folyadék- felvételt, annál inkább sóvárgott egy nagy pohár friss víz után. Néha nem bírta megállni, és minden tilalom ellenére ivott. Vizet. Titokban és kéjesen (mint ahogy visszaeső alkoholista issza a szeszt) hajtott le egymás után két pohár jeges vizet, lehet hogy hármat is. Ettől aztán bedagadt a lába, megnehezedett a légzése, legyengült. A legközelebbi kezelés előtti súlymérésnél kiderült a turpisság, a többletsúly híven jelezte, hogy megint „dor- bézolt”. A nővérke kedvesen rápirított, Lajos bácsi félig szégyenkezve, félig dacosan lesütötte a szemét. Visszaemlékezett, hogy fiatalabb éveiben milyen jól oltotta szomját a városvégi Kőkút-forrás hideg vize. A rokonok hoztak is neki egy demizsonnal, mert Lajos bácsinak jártányi ereje alig volt 55 évesen. Ivott belőle azon frissiben, de az ő ötéves szomjúságát még a forrásvíz is csak egy félórára enyhítette. Ki-kitipegett bottal a kapuba, szeretett volna sétálni az utcán, de az már nem ment, vissza kellett fordulnia. Amikor rosszabbul volt, már messziről észrevettük rajta: ilyenkor a borotválkozás is megoldhatatlan feladat volt számára. Amikor kicsit jobb kedve volt, gyakran mondogatta : „Legszívesebben lopnék magamnak egy vesét!” Ez azt jelentette, hogy nagyon szeretett volna veseátültetésben részesülni, ebben volt minden reménye. Ezzel megszabadult volna minden bajtól és kíntól, ehetett- ihatott volna kedve szerint, visszatért volna régi ereje is. Húsz évvel ezelőtt egyértelműen a halált jelentette a veseelégtelenség a fiatalok számára is. A mű- vese(dializáló)-gépek sok évre meghosszabbítják a betegek életét. Az igazi megoldás mégis a veseátültetés, betegek százai erről ábrándoznak. Magyarországon — valami érthetetlen közömbösség miatt — még ma sem operálnak ki elegendő vesét a halálos balesetet szenvedettekből, így sokak számára ez az életet hosz- szabbító, életminőséget javító lehetőség sajnos csak ábránd marad. Mindenki próbálta rábeszélni Lajos bácsit, én is, hogy vigyázzon jobban a víz- ivással, de nem sikerült. Így csak azzal biztathattam, hogy egyszer majd felra- gyok a szerencsecsillaga, és az ő nevét kopogja ki a „veseriadót” jelző telexgép. Egy tél végi napon valóban behívták. Boldog volt. Felcsillant benne a remény, hogy tavasszal már saját lábán elzarándokolhat a régi forráshoz, és talán végre elolthatja örök szomjúságát. A második fele beteljesült, Lajos bácsi nem szomjazik már. Későn érkezett a nagy ajándék, a fél vese. A gondosan elvégzett műtét sikerült, de utána az elgyengült szív nem sokáig bírta, három hét múlva örökre megállt. Dr. Ignácz Piroska pszichológus