Új Nógrád, 1990. szeptember (1. évfolyam, 128-152. szám)
1990-09-08 / 134. szám
4 annnzru 1990. SZEPTEMBER 8.. SZOMB/> Az irodalom öltözéke Beszélgetés Molnár Péter grafikusművésszel Az idei könyvhét egyik sztárja kétségkívül Hrabal volt. Címadója, főszereplője az egyik legnépszerűbb kortárs hazai szerző: Esterházy Péter legújabb regényének, s természetesen jelen volt saját „színeiben”: Harlekin milliói című - a népszerű Sörgyári capriccióval és a Díszgyásszal trilógiát alkotó - az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent regényével is. A megsárgult, megbámult, régi fényképek hangulatát idéző borító és a különlegesen szép illusztrációk Molnár Péter munkái. A grafikus művészi világához is közel álló lapok sokat segítenek abban, hogy a Hrabal-kötet „dolgait, hangjait, eseményeit” pontosabban halljuk, lássuk. Az idő megállításának hrabáli mágiáját sajátos konkrétsággal segítenek érzékelhetőbbé tenni a kontrasztos, filozofikus tartalmú formák, az elmúlás kifakult színei. A rajzok és a gondolatok líraisága, sejtelmes- sége, befelé fordulása rendhagyó módon rímel egymásra. Ezek az élmények ismerősek lehetnek azok számára is, akik az alkotó festményeivel, grafikáival kiállításain már találkoztak. Molnár Péter pályáján a Hrabal-kötet korántsem csak egy alkalmi kirándulás. Mint elmondta, rendszeresen készít borítókat, illusztrációkat az Európa, a Magvető, a Móra és a Szépirodalmi Könyvkiadó megbízásából.- Nem tudom, érdemes-e egyáltalán manapság beszélni az iradalom vizuális megjelenéséről, amikor a könyvek tartalma iránt is egyre csekélyebb az érdeklődés. Amikor szinte teljesen eltűnt vagy jelentéktelenre zsugorodott a napi-, hetilapokban és folyóiratok hasábjain a képzőművészeti kritika, kérdezhetnénk, kit érdekel egy könyvborító?- Például az olvasót. Hisz ez az első, amit megpillant a kötetből.- A terjesztők is megerősítik ezt, akik a hatás érdekében mostanában még fokozottabb jelentőséget tulajdonítanak a külsőségeknek. Újabban erőteljesen beleszólhatnak a kiadók működésébe is. Megtekinthetik például, hogy a borító átvételét megvétózzák azzal, hogy nem elég színes, feltűnő, ami miatt nem látják biztosítottnak a könyv üzleti sikerét.- Előfordult már saját gyakorlatában is ilyen eset?- Borítótervre egy-két alkalommal - máig sem tisztázódott okból - már kaptam visszautasítást, illusztrációkra viszont még sohasem. Ez a szabadság az egyik legvonzóbb számomra ebben a munkában.- Nem nehéz észrevenni, mostanában nagyot változott a borí- 'tódivat is.- A terjesztők egyre gyakrabban hivatkoznak a Nyugat kommersz mintáira, szívesen látják az ezeknél szokásos nagyon erőteljes színeket, a tárgy naturalisz- tikus megfogalmazását. Ami azonban bátran alkalmazható egy kriminél, egyáltalán nem biztos, hogy helyénvaló egy klasz- szikus dráma vagy egy lírai kötet esetében. Megbízásaim között előfordult már krimi is. A rendkívüli találkozás kellemes volt, mert jó, illetve letehetetlen volt a könyv. Az ilyen munka kitűnő stílusgyakorlatnak is felfogható. A Hrabal-kötet címlapja- Hogyan került kapcsolatba a Hrabal-kötettel?- A legtöbbet az Európa Könyvkiadó megbízásából illusztráltam, így nem volt semmi rendkívüli abban, hogy rám gondoltak. Nagyon könnyű volt megszeretni a könyvet, ámbár annak idején - még olvasatlanul - egy kicsit meghőköltem a megbízástól. Elsősorban azért, mert amit Hrabálból a közismert erényeket, különleges értékeket hordozó korábbi munkái alapján ismertem, az más világot sejtetett. Olyat, amelyhez - akkor úgy éreztem - nincs elegendő közöm. A szerkesztő azonban megnyugtatott, hogy ez a regény más, sokkal nosztalgikusabb, elvágyó- dóbb, átszellemültebb. S valóban, már az első oldalak után tudtam, nem lesz eredménytelen a kísérlet. Aztán megpróbáltam olyan századfordulós dokumentumokat, tárgyakat, segédanyagokat (például Menzel Sörgyári capricciójának filmfotóit) felkutatni, amelyek segítségemre lehettek ebben a különlegesen izgalmas és szép rekonstrukciós játékban. Károlyi Júlia Hruscsov emlékezik Új kiadó első kötete a boltokban Újabb, a történelmi fehérfoltokat eltüntető kiadvány került a TÉKA könyvesboltjaiba: Hruscsov magnetofonszalagokra diktált, s a KGB elől sikeresen elrejtett memoárját jelentette meg a Leopárd Kiadó. A Hruscsov emlékezik; Szemben a zsarnokkal című kötetet, amely a júliusban alakult cég debütáló kiadványa - szerdán mutatták be a sajtó képviselőinek. Nyikita Szergejevics Hruscsov leváltása után, 1964-ben kezdte szalagra mondani visszaemlékezéseit, amelyeknek 1925-től 1953-ig, Sztálin haláláig terjedő részét bocsátotta a Leopárd Kiadó rendelkezésére fia, Szergej Nyikitics Hruscsov. A memoárban Hruscsov izgalmas képet fest Sztálin személyi kultuszáról, a tehetséges politikus jellemének félelmetes torzulásaként kibontakozó gátlástalan, véreskezű zsarnokról. A könyvben kirajzolódnak a Kirov-gyilkosság valódi motívumai, a Molotov-Ríbbent- rop paktum, majd a II. világháború kitörésének eddig ismeretlen részletei, Sztálin utolsó évei. A kötetet Gellért György fordításában, 30 ezer példányban jelentette meg a Leopárd Kiadó. A továbbiakban egyébként évi hat-nyolc könyvet szándékoznak közzétenni. Terveik szerint még az idén kiadják Egon Krenz: Amikor a falak leomlanak és Bíró András: A hűség könyve című köteteit. (MTI) ISZrföVl‘KÄ‘T Sándor Marikának Barcson névnapja alkálijából sok örömet, boldogságot és jó egészséget kíván a „Kis Kollektíva M. Adriennek Mátra- verebélybe! Névnapod alkalmából sok puszit küldünk (így is) anya,, apa és Pepe. Ildi mamának Pásztón 18. házassági évfordulónk alkalmából sok boldogsá- "jot kíván az „Öreg”. Szüléinknek 29. házassági évfordulójukra sok boldogságot kívánnak: Marika, Mónika, Gyuri. * Széli Józsefnének még kétszer ennyi boldog szüle- i tésnapot kíván Laci és mika. * Adriennek Mátraalmás- I ra! Névnapodon szeretettel '^-köszöntünk mindig segítőre kész szüleid és kislányod / Éviké. Drága Édesanya! Na- N»-gyon sok boldog névnapot /( kívánunk: Mariann, András és Marietta. Balázs Adriennek név napja alkalmából nagyon sok boldogságot kíyán. Nagymama, Renáta, via és Jancsi. Édesanyánknak szüle' tésnapja alkalmából sok örömet, boldogságot kívánunk Zsuzsi, Andi, Apa. Kovács Zoli! Légy boldog velem! Lesz minden mint karácsonykor, pompa, menyország! Böbe. * Somosra menyünknek és unokánknak sok boldogságot kívánunk Somi mama és papa. Bódi Tóth Elemér: s Ártatlan emlékek ideje 1. Csuda vigye Lotharingiát Elzászt egyszer már átaludtam, de nemigen bánom, Lotharingia pedig soha eszem ágában sem volt. Erre mi történik? Kijevből elindul a vonat a hajdani Péter- várra. Még megvárom, amíg áthúz az éjszakai Dnyeperen, aztán lefekszem. Azt álmodom, hogy valahol megáll. Kérdezem, hol vagyunk. Mondják, Metz. Mint egy vezényszó, nemde? Arra ébredek, hogy tényleg állunk. Szürke és puha a novemberi reggel, muzsikálgat a szél, akárcsak Pausztovszkij elbeszéléseiben. Az egyik nyírfa csókafalu, a másik varjúváros. Himbálóznak a madarak a szélben. Nem tudni, hol állunk.- Vizes vidék, azt hiszem, ez már Fehéroroszország, vagyis Belorusszia - mondja útitársam. Növekszik bennem a fehérség, függetlenül attól, hogy Európában a tél mostanában szokatlanul enyhe, a nyár aszályos, noha változatlanul egyik sem veszélytelen. Úgy látszik, tényleg tovább melegszik a föld, az üvegházi hatást bőrén érzi az élő. Ideje ártatlan emlékek közé menekülni, amíg lehet. Más irányú fölhalmo- zási szabadságom amúgy is végzetesen korlátozott, senki sem állítja az ellenkezőjét. Valahogy túl kellene jutni ezen is, talán elegendő lesz rá az idő, ami még hátra van, de az is lehet, hogy nem. Nagy havak hullhatnak ránk, vagy ólmos esők, terjengő egykori magyar hadifogoly. - Az éjjel sokat álltunk egy nagy állomáson, Gomel lehetett. Nemsokára Vityebszkbe érünk. Megteázom Chagall városában, ami fölött ott lebeg minden hajdani zsidó kisváros, a stetl, Tórával és szerelemmel az aranyfüstös pravoszlávia súlya alatt. Pár évvel később történetesen éppen Moszkvában ért a Chagall haláláról szóló hír. Olvasom Voz- nyeszenszkij cikkét a Moscow News-ban, amiben Chagallt kék pátriárkának nevezi, s a festő kékjét a belorusz éghez hasonlítja az orosz költő. Nekem pedig Vi- tyebszkről Metz jut eszembe. Csak tudnám, mit akar tőlem ez a város, a csuda vinné el egész Lotharingiával együtt, úgy ahogy van. ködök, furfangos, csavargó szelek, az utak járhatatlanná válnak, ha egyáltalán vezetnek valahova, azt szigorúan ellenőrzi a tél, amit viszont senki sem ellenőriz, hiszen törvényei önmagukban valóak. A tél egyetlen elégséges oka az, hogy van. Nem szorul rá az ember legitimációjára. Önnön létének igazolására csak az embernek lehet szüksége, ami kétségkívül tartós foglalatosság, ha nem is tesz boldogabbá. Minél inkább kutatjuk annak értelmét, hogy miért vagyunk itt, annál kevésbé látjuk. Mit mond a Ko- helet könyve? Ideje van a születésnek és ideje a halálnak is. íme. az egyetlen bizonyosság. Ami a kettő között van. az lenne a mi időnk. Ha ettől megfosztatunk, időtlenné válunk, ami egyébként nem különös állapot. Nagyon is természetes. A világegyetem pazarló ideje évmilliárdokban mérhető. A galaktikák céltalan pörgésében mit számít a tudat fölvillanása egy jelentéktelen kis naprendszer gyorsan pusztuló bolygóján. Minden bizonnyal véletlenül lobbant föl, úgy is alszik ki. Hiú remény és e tudat különös korlátoltságára vall bármilyen Régi festményeket nézegetek Moszkvában. Sok itt a téli kép. Az ember már-már azt érzi, hátha nem is hóból van a tél, hanem időből. De miből van akkor az emberben a fehérség? Mi az, ami a látható tartományban világít? És hol van a többi láthatatlan tartomány? Netán a szerelemben, vagy esetleg a költészetben, zenében, festészetben, az elfogyó álmok birodalmában? Mi az a gyötrő égbolthasadás időnként a lélekben, midőn egy pillanatra mindent elönt a vakító fehérség? Oroszország aztán tényleg télből van, gondoltam a Tretyakov képtárban, megállva Morozova bojárasszony, Vaszilij Szurikov képe előtt. A tizenhetedik századi orosz egyházszakadás korából robog ez a mitikussá növelt szán, nem is árkot, szakadékot hasítva a hóban. Még ijesztőbb az asszony hóarca az emésztő hit igézetében, csuklóin Nyi- kon pátriárka bilincseivel. Melyik a veszedelmesebb bilincs? Órosz egyetemista lány kísért a képtárban s angolul próbálta elmagyarázni nekem, aki a kozmikus méltánylásnak akár csak tétova föltételezése is, abból kiindulva, hogy filozófiai értelemben semmi sem véletlen, különben is éppen ebben a tudatban ismer önmagára a kozmosz. Tessék mondani, ez komoly? Megkérdezte már valaki, hogy egyáltalán szüksége van-e erre? Ha igen, kapott rá választ? Gyúroga- tom a havat a kezemmel, lesz belőle hóember. Nem ember. Csupán valami fehérség, ami bennem növekszik, mint az ártatlan emlék. latin Európából jöttem, miért ütötte agyon Rettenetes Iván a fiát, s elvitt a hajdani Szent Oroszország nemzeti ereklyéjéhez, a nyolcszáz éves Vlagyimiri Istenanya ikonhoz. A másikra, a számomra igazi hólányra magam találtam rá. Vir- szavijának hívják, a múlt századi, Itáliát járt orosz romantikus. Kari Brjulov festette. Pedig ez nem is a főműve, az a Pompeji utolsó napja, a Néva-parti városban látható klasszicista-romantikus lángolás a pusztulásról, ha engem nem is ragadott meg any- nyira, mint ez a hótest. Egyébként, Pompejiben én csak a gyíkokat kerülgettem a kövek között. Igaz, akkor még időm zajában jártam, nem a csöndjében. Ez a lány viszont merő fehérség, ugyanakkor millió árnyalat. Csupa csillogás és tünékenység, puha és érinthetetlen. Maga az abszolút szeplőtelenség, aminek elképzelésére csak a klasszicizáló romantika képes. Főként pedig csak a csönd. Szűzhó, amiben még nincs semmi nyom. Nem tudni, merre jár majd benne a róka, hol érinti vergődő madár szárnya, hol tapossa kényes-éhes szerecsen varjú. Kár, kár. Mindent el lehet képzelni róla, hótest. Hatalmas lehetőség. Voltaképpen maga a fölfoghatatlan Klagenfurton elég sok a vad- gesztenyefa. Terebélyes koronájuk megannyi tompa kúp az utcák mentén. Krémfehér virágaikból árad-e éjjel két óra körül a derengő világosság, vagy a telihold a ludas, amely ott bolyong Karin- tig fölött a májusi éjszakában? Majd ha az egész földi tudás komputerben lesz - ilyeténképpen persze egy szempillantás alatt tö- rölhetővé is válik, ami egyenlő annak megsemmisülésével, hisz semmi sem lesz már a fejben -, akkor talán többet tudnék mondani erről. De ma még nem puszta emlék a történelem és a művészet, ami úgy-ahogy, azért megpróbál reflektálni mindarra, ami történik, ha régóta olyan is ez már, mint egy szilánkjaira hullt kiáltás, ami fölér a tagadással. Nem vigasz, hogy az egész föld. benne Kelet-Európa számára még korántsem napi gond az információs technika kihívása. Az igazság az, hogy egyelőre az Amerikából indult célorientált életformával szemben nincs alternatíva. Csak éppen az nem világos, végső soron mi a cél? Igaz, az új technika jóvoltából máris sokdimenziójú terekben lubickolhatunk, mesterséges harmóniák bűvöletébe eshetünk, könnyedén fölbonthatóvá vált az egész világ, nemcsak a játékos kép, hanem maga az anyag, a létezés burka, miként azt a posztmodern eklekticizmus is jelzi, a tündöklő gondolathiány. Kérdés, új barbárság küszöbén állunk-e, avagy merőben új időküszöbön, amit átlépve más dimenzióban találhatjuk magunkat. Amit emberi kultúrának szoktunk nevezni, néhány ezer, esetleg pár tízezer év csupán. Hogy mennyire kis idő ez, azt talán Jerikó falainál éreztem legkézzelfoghatóbban. Ahány réteg kőfal, annyi kultúra örökkévalóság, van is, nincs is. így van ez, ha gyúrogatni kezdi az ember a havat a kezével, lesz belőle hólány. Nem lány. Ideje ártatlan emlékek közé menekülni. Ez is az. és civilizáció. Viszont összességében ez az ember emléke a Jordán oázisban, ami körül ott szikrázik a káprázatos sivatag, miként, a fenséges idő, amelyben az Úr parancsolatai egyszer megszülettek dörgés és villámlás, áradó szélzúgás közepette. Az új adatbankok körül feneketlen csönd honol, amelyben a mágneslemezek széttéphetetlen egységgé állnak össze átláthatóbbá téve az első természetet és a társadalmat, de benne minden egyes embert is, akinek árvasága ezzel válik igazán kozmikus méretűvé. Ki védi meg ezután önmagától és a másik embertől? Ez rövid történelmének legnagyobb kihívása. Vajon, birtokunkban van-e az isteni felelősség, ha már az isteni méretű tudás birtokába jutottunk? Tündöklőén fekete éjszaka ez, mint a közeli Wörthi-tó tükre a holdsütítte tájban. Vagy ez is csak olyan, mint a többi? Lám, két ember üldögél egy vadgeszte- nyefa alatt a kihalt városban. Körülöttük csupán a reklámok hu- nyorgása és az üresség. Söröznek a járdára kitett asztalkáknál, mintha mi sem történt volna a világban. Tényleg, történt valami? Valószínűleg beszélgetnek, nem tudni, miről, a hangjuk nem ér el hozzám. Hogyan kerültek ide a rég bezárt söröző elé, ki tudja. Akár látomás is lehetne az egész, bár nem az. Fölöttük a gesztenyefa gyertyái világítanak, mintha öntudatlanul, ám az egyelőre még tartó létezés egyértelműségével jeleznék, minden színből kikeverhető a fehér. A leg- makulátlanabbul sötét éjszakából is, midőn átmegyek Klagenfurton, ami számomra nem is igazán fontos város. Sőt, egyáltalán nem az, hacsak a tompa kúp alakú vadgesztenyefákat nem számítom. 2. Hóember 3. Hólány 4. Klagenfurton át
