Új Nógrád, 1990. augusztus (1. évfolyam, 102-127. szám)
1990-08-04 / 105. szám
6 ZZE3TZZ2I/ 1990. AUGUSZTUS 4., SZOMBAT Embery állás Most, hogy újra élettere "lesz a hitoktatásnak, •örömmel tölt el, de ugyanilyen fontosnak tartanám, hogy ne csak Istenről prédikáljunk az ifjabb nemzedékeknek, hanem az Emberről is legyenek párbeszédeink. Olykor az az érzésem, hogy az Ember azért alkotta meg az Istent, hogy elterelje önmagáról a figyelmet. Ancsel Évát huszadik századi embervallás-alapító- nak vélem, aki szüntelenül az embert keresi, őt magyarázza, őt próbálja megfejteni, megérteni. Ezt a szorongatott, esendő lényt, aki nem átallja faggatni az eget, az időt, a végtelent, az isteneket. Közelről nézi őket, olyan közelről, hogy érezni a szemek rebbenését, zavart pillantásait, a sóhajokat, az izgalomtól szaporább lélegzetet. „Valamikor szerettem volna írni egy könyvet,, amelyben egyetlen lélegzetvétellel elmondom, hogy mit gondolok az emberről, de nem sikerült. Azt hiszem, ebből a kudarcból születtek bekezdéseim” — vallja új köteté- • ben a Száznyolcvan két új bekezdés az emberről címűben, amelyet a Százkilenc- vennégy bekezdés... előzött meg. Lehetséges egy lélegzetvétellel elmondani, mi végre van az ember, mi a fájdalma. mi pusztítja, mi tartja életben, miféle hitek és remények segítik a túlélésben? Aligha! gyakran tapasztalom, hogy ^ az ember megismerésének mennyire gátat szab a magabiztosság. Sokan vannak, akik azt hiszik; ők mindenkit ismernek, mindenkit kiszámíthatónak tartanak, nekik nem okozhat senki meglepetést. Rettenetesen emberi ez a gőgösség! Nem hajlandó elismerni a megismerés korlátáit, a valóság és az ember sokszínűségét, kimeríthetetlenségét. A magabiztos ember azt is elfelejti, hogy amit közvetlenül lát, az többnyire nem esik egybe a, dolgok és a szereplők tényleges természetével. A gőgös emberről is van mondandója Ancsel Évának: ,,A gőgös embertől ne félj! Nem féltékeny és nerfi irigy: össze sem méri magát másokkal”. Korunkban rendkívül aktuálisnak találom ezt á bekezdését: „Béklyóktól megszabadulni jó. de ha nem megy. meg kell tanulni szabadnak lenni béklyók között". De képes-e erre a szabadságától hosszú ideig megfosztott ember? Mi a szabadság másfajta hiányától is szenvedtünk. Nemcsak a következmények feletti uralmunkat vesztettük el. számunkra a nem cselekvés szabadsága is hiányzott. Élhet-e az ember szabadon eszmei, lelki, anyagi védettség híján, egyedül, a társulni tudás képességeitől megfosztva? ,,Az élet semmit sem titkol el olyan eredményesen, mint azt, amiért élni mégiscsak érdemés. De meg kell sérteni a titkát, ót kell törni a biztonsági zárakon, és akkor már bosszút is állhat — elkésett vele.” k A biztonsági zárak áttö™ réséhez, a titkok leleplezéséhez kellene többet tudnunk önmagunkról, a másikról — az emberről. Naponta hallhatjuk: „Nem tudom, mi van velem”, „Nem értelek. ..” Az emberek a csillagokhoz fordulnak, sarlatánokat faggatnak, pszichológusoknak fizetnek. Mégis egyre kevésbé leszünk képesek önmagunkkal szóba elegyedni. Belső világunkba csak nekünk van belépőnk, behatolási előjogunk. nem engedhetjük, hogy holmi pa- rafenoménok, varázslók uralkodjanak rajtunk. Ehhez kellene az embereknek segítség. mégpedig nem üzletszerű mentőakciók, hanem olyan aggódó szeretet, olyan megértő türelem és odafigyelés, mint amilyen Ancsel Éváé. Zágoni Erzsébet A múlt század példaembere Kétszáz éve, 1790. augusztus 8-án született Kölcsey Ferenc A legnagyobb rpagyar nevezetet Széchenyi István kapta meg, de illethetné ugyanez Kölcsey Ferencet is. S folytathatnánk tovább a sort, hiszen a reformkor nemzedékei a magyarság önismeretének és öntudatának máig ható mintái. S mind- annyiuk közül a legelső ideál, a múlt század igazi, fgtttalan példaembere: Kölcsey Ferenc. •Ha van két-három magyar költő, akitől mindenki tud idézni legalább néhány strófát, közülük Kölcsey az egyik. Hiszen nemzeti Himnuszunkat ő írta. Nem nemzeti himnusznak ugyan, de talán éppen azért oly’ maradandó: hiszen remekmű. VS valamiképpen tükrözi azt az eszmeiséget és feladatvállalást is. amelyet szerzője e mű megírása után évekkel a közélet porondján vállalt. A kettő szorosan összefügg: Kölcsey nélkül a Himnusz nem lenne az, ami, s a Himnusznak is kisebb volna jelentésköre, ha Kölcsevnek egész életműve nem állna mögötte. Több mint másfél száz esztendő lepergett a költő halála óta. de a költő, a gondolkodó, a politikus fénye nem fakult. S ma. a kétszázadik születésnap tájékán legalább annyira időszerű, mint volt alkotóesztendeiben. Időszerű akkor is, ha erről csak kevesen és keveset tudnak, s a többség esetleg úgy véli, hogy inkább csak kegyeleti aktusról van szó, a kötelező emlékezésről. Ha szükséges, legyünk ke- gyeletsértőek is akár, de soha ne öncélúan. S Kölcsey Ferenc esetében nem őt sértenénk meg, csupán csak önmagunkról állíthatnánk ki szegénységi bizonyítványt. Sértésekhez, hántásokhoz, értetlenséghez, kirekesztéshez különben is életében annyiszor volt balsors adta szerencséje, hogy az utókor közönye ehhez képest csak szúnyogdöngicsélés. De hát miért van akkor, hogy bár rögzítjük magunkban a nagy magyarok sorában az ő nevét, e névhez alig tapad konkrét ismeret. személyes élmény ? Az időbeli távolság tenné? S az. hogy viszonylag korán meghalt, s az ő igazi korszakának, a reformkornak a leglángolóbb évtizedét, az ezernyolcszáznegyvenes éveket már nem élhette meg, nem dolgozhatta végig? S az újabb legnagyobbak elhomályosították az ő nevét? Valami indokoltsága ezeknek a szempontoknak is lehet, de végül is féligazságok csak. Vagy talán az volna az igazi magyarázat, hogy Kölcsey stílusa. az érett művész kifejlett romantikája eléggé idegen a mai olvasótól, aki se pátoszt, se lángoló érzelmet nem kíván. Valami indokoltsága ennek is lehetne. A legfőbb ok, úgy gondolom én, mégiscsak az, hogy Kölcsey rólunk beszél, magyarokról, hogy hatalmas és bízvást egyetemesnek és korszerűnek nevezhető műveltségének birtokában gondolkodik mind a végső, mind a néphez és korhoz kötött igazságokról, s e gondolatok bonyolult és mégis áttetsző hálójában látja önmagát és lát bennünket is. egyebekként s a magyarság tagjaiként is. Kölcsey műve arra kényszerít bennünket, hogy szembesüljünk igazságaival, hogy megpróbáljuk az ő gondolkodói és erkölcsi szintjére feltornázni magunkat, s bár e feladatot okkal érezhetjük lehetetlennek, a megfutamodás. amit rendre választunk, mégiscsak gyávaságból és gyengeségből fakad. S ha valamennyit mégiscsak felérünk és megértünk mindabból, amit ő képviselt, azt kell csüggedően belátnunk, hogy a magyar világ milyen irgalmatlanul keveset változott az akkori idők óta. Kölcsey Ferenc hagyományban és újításban, nemzetben és Európában, magas kultúrában és népművészetben gondolkozott egyszerre, őse volt minden leendő népiesnek és minden leendő urbánusnak, de oly módon, hogy tudta és mívelte az egyetlen igazságot, amely nem megoszt, hanem egyetlen ügy érdekében egyesít, s patriótává nemesít minden hasznos érzelmet és gondolatot. Nem szembeállító, hanem egyeztető-kiegyenlítő tehát Kölcsey gondolkodás- módja, s ebből következik alkotásainak és politikai cselekedeteinek minden lényegi ismérve. „Hazát kell nektek is teremteni!” — írta 1848-ban Petőfi Sándor, de ezt cselekedte Kölcsey is. s azóta is, nemzedékről nemzedékre hagyománvozó- dik a máig elvégezetlen, s így talán már végleg elvé- gezhetetlennek gondolt feladat. Kölcsey példája, s a többi legnagyobb magyar példája azonban azt bizonyítja, hogy nincs elvégezhetetlen feladat, csak szerencsétlen korok és gyenge emberek, letorkollt nemzedékek vannak, s egy nemzet helyett az egyetlen ember kimondhatja ugyan az igazságot, ám uralkodóvá is tenni azt, nem lehet képes. Ahhoz a nemzet egészének tevékeny munkálkodása szükségeltetik. Ennek az országnak tízmillió Kölcsev-tanítvány lehet igazán a segítségére! Vasy Géza A drótos és az olajkár Kiállítás a Budapesti Történeti Múzeumban A hajdani pest-budai utcaképhez hozzátartoztak a vándorárusok, az utcai és a házaló iparosok és kereskedők. ök azok, akik alkalomszerűen, vagy rendszeresen, de többnyire szervezetten, céhekbe tömörülve piacokon és házakhoz járva kínálták áruikat. Szerszámaikat, ké- szítmépjleiket, munkaeszközeiket vitték magukkal. A városi népélet e jellegzetes alakjaival ismerteti meg a közönséget a Budapesti Történeti Múzeumban A drótos, az olajkár és a többiek című kiállítás. Az augusztus 20-ig nyitva tartó bemutató egy készülő képeskönyv látványos anyagából való. Száz-százötven. év távlatából számunkra többnyire ismeretlen foglalkozások, ismeretlen iparosok képviselői és munkaeszközei tűnnek fel a képeken, a tárlókban az alcíme szerint — Az utca népe Pest-Budán 1848—1914. jelzett időből. Két nagyméretű olajkép — Pest korabeli ábrázolása adja meg a hangulatot: a mai Kálvin tér 1885-ben és a mai vásárcsarnok 1892-beli környékét mutatva be. Majd metszettek, fényképek, grafikák tudósítanak a múlt századi utcai forgatagról. Gyümölcsárusok, drótosok, seprűfonók, gesztenyesütők, jövendőmondók, szerencsejátékosok és sorsjegyárusok által benépesített utcákról, terekről. Qtt van Barabás Miklósnak, a kor legtermékenyebb festőjének két szerény vázlata — egy pesti virágáruslányról és egy kolduló gyerekről. A látványt halk muzsika kíséri: kíntorna szaggatott zenéje. És megismerkedhetünk az intonával, a kíntorna egyik ősével, díszes verklikkel s más utcai zenegépekkel. Színes öltözékükről, hangos szavukról ismerszik meg a vízhordók, Duna-víz árusok csapata. Házhoz vitték száz évvel ezelőtt a tejet, a tojást a falusi termelők. Tót vándorlegények kínálták a vásznat, a gyolcsot, és közülük került ki a legtöbb drótos, üvegpohárárus. Járták a várost szlovák és hor- vát cserepesek, vászonárusok. És házhoz jött sokfiókos ládájával és tudományával a vándor gyógyszerárus. azaz az olajkár. A pest-budai polgárok nyugalmát felfegyverzett boltőrök vigyázták már az 1870-es években. Ferenc József adta ki a házaló kereskedelmet szabályzó császári nyílt parancsot 1852, szeptemberében, amellyel hosszú évtizedekre meghatározta a városok utcaképét, utcanépét. Kádár Márta Részletek a kiállításról. (Dolezsál László felvételei) Kölcsey Ferenc: Országgyűlési napló (részletek) —HM .....II.......Ili III P ozsony, december 11-én 1832 Köpcsénybe.n szekerembe fogott a sváb, s nem a legjobb úton docögtetett Pozsony felé. Sűrű köd borítá a hólepte vidéket, s homályon ke-' resztül búsan i emelkedtek előttünk a királyi vár puszta falaival, s akaratom ellen tolakodott a kérdés lelkembe: ha mindennek, ami az útcai por felett magasan áll, rommá kell-e válnia? .Nakem legalább úgy látszik; épület, ami lenn áll, és ember, aki lenn mász, meglehetősen virágzik; de a fennemelkedőt sok minden rongálja, de a fenn- emelkedőre sok minden görbén néz. És nem mél- tán-é? / Ez idvességes gondolatokkal mulatkozám, midőn a Dunaparti lombtalan fák mellett szekerem a töltésre felkanyarodók. Kocsisom megállóit, s a kárpiton bi4 ■■■■ ■ , zonyos szőke fej tolá be magát, s németül kérdé nevemet. Vélitek talán, hogy megütköztem? Nem, édes barátim! Mikor életemben először magyar ruhát sza- battam, németül alkudtam a szabóval; mikor először magyar versecskét nyomattam, németül írt kötelezést íratott alá nyomtatóm; miikor először magyar leányba szerelmes valék, németül kellett hozzá édes szavakat firkálnom: s mindezek után mi különös van benne, ha a magyar vármegyei követ, az ország- gyűlés küszöbén németül kérdeztetek ki? És, hogyan is volna okunk panaszra, hiszen az emberek mindent tesznek, ami városunkat a magyar képviselői testnek kedvessé tegye. Való, hogy a quarterium diétáié céduláján minden nyelv van, csak magyar nincs; való, hogy úton-útfélen arc, termet és hang idegen országi; való, hogy magyarságod Törökországból jött tüneménynek nézetik, s több efféle; de mégsem tagadhatod, hogy sváb forspon- tosod kék mentéje egészen magyar, s a pozsonyi útcák nevai magyarúl is írva vannak; s nem elég haladás-e ez egy századra? (quarterium diétáié — országgyűlési szállás, forspont — előfogat) December 13-án 1832 Még a nádor nincs itt, az egymás után érkező követek téli lakaikat rendel- getik; s én szobámba zárkózva ■ gondolkozom, a hazáról, melynek nevében jöttem munkálni, és minden bizonnyal — küzdani. S te mit fogsz érette tenni? Mit fogsz tenni most, midőn álmok helyett való pálya nyílik előtte,d? Lesz-e erőd létrehozni az ideákat, mik húsz év óta boronga* nak kebledben? Lesz-e bátorságod szembeszállani minden akadállyal, mik az új, ismeretlen pályázó, útát ezerfelől elzárják? Fogsz-e tűrni rettentést, ki barátság és szeretet karjából léptél ki? Fogsz-e tűrni jéghidegséget, kit forró kebal ápolt mindeddig? Fogsz-e tűrni hálátlanságot és félreértést, kiért a szenvedés óráiban meleg könnyek hullottak, s kinek szeszélyeit is kedvező pillantások szelíden fogadták? De fogsz-e ostromot is állani a kísértések közt? Fogsz-e híven maradni, ha tántorodásodra bér tétetik? Fogsz-e ^szél és hab ellen küzdeni, ha mindqn elhágy; ha bűnnek mondatik, amit angyalod kebled mélyén sugall, ha minden való és jó, minden szép és nagy le- gvőzetve sűlyedez? Oh, jól érzem én, mit és mennyit kellene tennem; te pedig ott fenn, vagy itt benn, ki mindeddig tisztán megőrzéd e kebelt, adj sogédet mindvégi glen!
