Új Nógrád, 1990. május (1. évfolyam, 24-49. szám)
1990-05-12 / 33. szám
6 tuzurmu 1990. MÁJUS 12., SZOMBAT Világnézet és oktatás „Egy kicsit fellélegeztem” Beszélgetés Kovács Gábor országgyűlési képviselővel — Ön, mint képviselő, és a Keresztény-Keresztyén ökumenikus Szövetség tagja, milyen lehetőséget lát arra, hogy Balassagyarmaton létrejöjjön egy egyházi iskola? — A szövetség keretein belül mepróbáltunk tájékozódni afelöl, hogy mekkora igény jelentkezhet egy keresztény iskola létrehozására. A választások előtt elindított felmérés, nem mondható sikeresnek. Egyrészt a szülőkben meglevő félelem miatt; másrészt a pedagógus kollégákban is volt egy olyan ellenzérzés, hogyha keresztény iskolát létesítünk, akkor talán néhányan munka nélkül maradnak. — Egészen pontosan, úgy fogalmazott egy pár pedagógus, hogy „a kommunista diktatúrát felváltja egy pápista diktatúra, és aki nem veti elég bőszen a keresztet, az az utcára kerül!” — Véleményem szerint, nem a keresztény iskola terve okozza a pedagógusok egzisztenciális félelmét. Sokkal inkább a születések tragikus csökkenésében látom a pedagógusfelesleg kialakulását! De az is meggyőződésem, ha mégis létrejön az egyházi iskola, akkor Balassagyarmatra a falvakból is érkeznének diákok — és több diákhoz, több tanár kell. — Milyen lenne az egy* házi iskolában a tantestület összetétele? Hiszen elsősorban ez aggasztja a pedagógusokat. — Mindenképpen az adott tantestületből indulnánk ki! Ezt azért hangsúlyozom, mert az egyház nem diktatórikus, és éppen a tolerancia alapján, türelemmel viseltetne a más világnézetű tanárok iránt. Természetesen fokozatosan törekednénk arra, hogy a tantestület egységesebb világnézetű legyen. De, ha nem az, akkor sincs baj, hiszen a szaktudás, a nevelés színvonala számít. — A pedagógusok szaktudásával és az iskolai nevelés színvonalával sok probléma van. A Kereszténydemokrata Néppártnak erről mi a véleménye? — Több párt programjában is szerepel az iskolák átszervezése. Sőt, én is azt vallom, hogy gyökeresen át kell formálni az egész iskolarendszert. Tehát, ennek is függvénye az, amit mi szeretnénk: visszaállítani például a nyolcosztályos gimnáziumi képzést, mivel az általános iskola nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ennek alapvető oka, az a több évtizedes oktatási kísérletek sorozata, amelyek következtében a gyermekek nem sajátítják el az európai szintű alapműveltséget sem. De sajnos, hiányzik ehhez az a pedagógusminta is, aki nem csupán órát ad, hanem elsősorban nevel. A nevelést abban a kategóriában értem, amelyben a diák és a tanár kapcsolata erkölcsi alapú, humanista beállítottságú. Persze, ahhoz, hogy a pedagógus a nevelés által felkelthesse a műveltség megszerzésének igényét, ahhoz arra van szükség, hogy visz- szaálljon a pálya társadalmi presztízse; hogy a pedagógus megszabaduljon végre a ráerőszakolt és a pálya lényegétől idegen pótfeladatoktól; és nem utolsósorban, megkapja tisztességes bérét. Ugyanis, ha a pedagógus megélhetési gondokkal küszködik, akkor egyszerűen nem tud nevelni! — A pedagógusok problémáiról már unalomig tartó társadalmi polemizálás folyik. Mégis úgy gondolom, hogy ezen a pályán is erősen jelentkezett a kontra- szelekció, ami egyik sarkköve lehett annak a kölcsönös (tanár-Jlak) műveltséghiánynak, amiről ön beszélt. Ugyanis az állami és az egyházi iskolák képzési rendszerében, az utóbbiak javára billen a mérleg. Az egyházi iskolák pedagógusai mitől különbek? — Fogalmazhatnánk úgy is, hogy az egyházi pedagógusok megszállott embereik. A pedagógia megszállottjai! Például a szerzetes iskolák tanárainál nincsen olyan ambíció és teher, hogy eltartsanak egy családot. Az oktatásban részt vevő, civil pedagógusokról pedig azt kell tudni, hogy ők eleve tisztában voltak azzal a ténnyel, ha odamennek tanítani, akkor 50 százalékkal kevesebb fizetést kapnak, mint az állami intézményben. De azzal is szembenéztek, hogy ők állami iskolába már nem kerülhetnek. Mindenesetre, az oktatási reformot a pedagógusképzésben kell elkezdeni ! — A pedagógusképzésben lát-e arra lehetőséget, hogy Balassagyarmatra visszatérjen a felsőfokú tanárképzés — akár a régi megyeháza épületébe? — Az 50-es évekig működött a városban középfokú tanítóképzés. Természetesen, jó lenne újra visszaállítani, — most már felsőfokon —, de ennek anyagi vonzatai vannak. Itt elsősorban arra gondolok, hogy a leendő ön- kormányzatnak is részesednie kell majd az intézmény működtetésében. Tehát, először anyagi alapot kell teremteni erre a felsőfokú képzésre. — Ha már az önkormányzatnál és a képzésrendszernél tartunk, akkor önnek mi a véleménye az iskolaszékekről? — Falvanként, városonként képzelem az iskolaszékek létrehozását. Ügy, hogy a mostani, tanácsi művelődési osztályok helyett jöjjön létre egy olyan iskolatanács —, vagy -szék, amelyben a település tényleges társadalma képviselteti magát. — Tehát az államigazgatási apparátus ilyen irányú pozíciója megszűnne. — Sajnos, ebben a formában, nem voltak életképesek. Sem megyei, sem városi szinten. Egyszerű végrehajtó funkciót láttak el. — Milyen „jelentős” ügyekre gondol? — Például a városi művelődési osztály hatáskörét az is meghaladta, hogy ki legyen a gimnázium igazgatója. Ehhez a párt és a megye jóváhagyása kellett. Pontosabban, a párt megmondta, hogy melyik elvtársat javasolja. De azt is meg kell állapítanom, hogy ennek ellenére sok derék igazgató volt a városban, pedig ez a mechanizmus szülhetett volna rosszabb eredményt is. — Végül két kérdés: nem sajnálja-e felcserélni a pedagóguspályát a képviselőséggel; és mit szól a fizetéséhez? — Ami a kérdésnek első felét illeti: lesz egy olyan parlamenti bizottság, amely június 30-ig elkészít egy tervezetet a képviselők jogállásáról. Ez a jogállás azt sejteti velem, hogy főállásúak lesznek a képviselők. Jelenleg azonban a polgári állás még törvényesen adott, így továbbra is a Szécsényi Mezőgazdasági Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet matematika—fizika szakos tanára vagyok. — A fizetéssel kapcsolatban pedig bármit válaszol az ember, a hallgató azt gondol, amit akar. Ezért egv kicsit fellélegeztem, amikor kiderült, hogy — nettóban — húszezer-kilencszáz forint lesz a képviselői fizetésem! — szőke — Nagy Márta: Csesztve Szabó András: Egy katedrális szobrához Ingó magasságban, egy ódon katedrálison köszobor áll. Mestere régen gondosan faragta, szépsége mégis rejtve maradt. Kezében kapcsos könyv, lapja megkopott, pedig ékes volt hajdan a gót betű Irajta. Szelíd szigorral arcán fürkészve nézi az embereket, kik nem látják lentről homloka ráncát, ajka zugában a bölcset. , gyűrését a durva csuhának. Lentről eltűnik az orrnak hajlata, el a száj, a részlet, csupán ormótlan test az egész. Századok gyűlnek lába alatt, ő áll, merészen nekifekszik a szélnek, s zárt ajakkal viseli sorsa csapását, hogy minden ízében — csodálatos. Csemnitzky Zoltán szobrászművész, alkotásával. Fotó: Czele Visszarendeződésem története Nem szeretem a visz- szarendeződés szót. Hazug, olyan mintha magától történne valami, mintha senki sem csinálná, pedig úgy láttam többen bűnrészesei, mint ahányan a világ dolgát viszik cselekvőén előre. Fiatalabb társaink nemigen értik ez, ami velünk történt, akik felnőttként éltük meg a hetvesen éveket, így nem érzékelik azt a , fenyegetést, ami egy újabb visszarendeződés emlegetésében rejlik. Elsősorban az ő okulásukra mesélek. Huszonegy éves voltam 1966-ban. Politikai érzékem nem volt élénk, az akkor meghirdetett új mechanizmus közgazdasági szlenggel megtűzdelt szóáradatából nem sokat értettem, úgy gondoltam a világ változijc, jobb lesz. A magam szerény közegében megalkudtam azzal a világgal, amibe a hatvanas években belenőttem. Augusztus 20-án éjjel láttam a vonuló had- oszlopokat, azt hittem, hadgyakorlat van, volt bennem valami homályos részérzés, de ez inkább a várható katonai behívónak szólt, nem a helyzetnek. Másnap a hadjárat híreinek hallatán, hallgatva az emberek elkeseredését, már tudtam, hogy a világ most egy ideig nem a javulás irányába fog haladni. Októberben huszonhét hónapra bevittek katonának. Egyetlen hétig éreztem értelmét ottlétemnek, amikor egy hirtelen hóolvadáskor a várost fenyegető árvíz elhárításán dolgoztunk. Az idő igen lassan telt, intenzíven unatkoztunk. Értelmes elfoglaltság híján, esztelen szökésekben és tivornyákban éltük ki felgyűlt energiánkat, eleve vállalva a fogdába zárást. Egyszer e fapados intézményben időztem, paradicsomi magányban, amikor KíISZ-eseink behoztak egy Nixonnak szóló táviratot, amelyben arra szólították fel őt, hogy engedje szabadon Angela Davist, kértek írjam alá. Ekkor váltam meg a KISZ-től, ahová engem még 1961-ben, 14 évesen, kinőve az úttörő korból, kiállítván az iskola udvarára, ünnepélyesen besoroztak. A mi vitézi életünk abszurditásainak elviselésében a külvilág hírei sem segítettek. A korosztályomat tizedelő értelmetlen halál és kivándorlás első hírei is ebben az időben értek el hozzám. Tútjutva a megpróbáltatáson csak árnyékát találtam a hatvannyolc előtti világnak, kiüresedett, megmerevedett, változást nem akaró életet, én pedig változást akartam. Fennállt a lehetősége, hogy bekéredzkedjünk a politika magas sáncokkal védett birodalmába és ott próbálkozzunk gondolatainkkal, de kis tájékozódás után beláttam, hogy szabad kóborláshoz szokott kutya nemigen tud a maga alá ganézó birkák közt melegedni. Elindultam értelmes munkát, kényszerek nélküli világot, jó emberi szót keresni, ezen értelemben nyertem el nyugalmamat az áldott emlékezetű Zolnav László budavári ásatásán. Másik fogódzóm az amatőr színjátszás volt. az országot behálózó nyüzsgésében boldogan vettem részt, játszottam és rendezést tanultam, spontán összeverődött kis közösségekben keresve a rendeződés lehetőségét, mit sem tudva arról, hogy visszarendeződés van. Közben nyomorogtunk, de ez egy magunk választotta nyomor volt. A pesti Váci út egyik panelházának félszobáját . laktuk élettársammal, néhány könyv és egy matrac társaságában. Ha az ember minden tényt rögtön képes lenne felismerni, .akkor nekem már ’73-ban, ez építészeti torzszülött, e félszoba tényén elgondolkodva el kellett volna jutni a visszarendeződés felismeréséig. Aki nem ismerné, e torz- szülött leginkább a régi cselédszobákra emlékeztet, csak kevésbé tágas és rosz- szabb elrendezésű. Az, hogy a felismerés elmaradt köszönhető akkori optimizmusomnak, életszeretetem- nek, ami a huszonévesek sajátja. Színjátszó közösségeinkben politikus színházat akartunk, abban a tévhitben éltünk, hogy nyíltan feltett kérdéseinkre. nyílt választ ad a társadalom. Nem ez történt. A szintén áldott emlékű Gáli Józsel író egyik darabjának betiltása után hosszú alattomos zaklatással szétzilálták a csoportunkat, s a nálunk jobbak: a Kassák Stúdió, az Orfeo együttes, az Utcaszínház, a Kovács István Stúdió, a Szegedi Egyetemi Színpad, akiknek munkájában benne rejlett a rossz magyar színház megreformálásának lehetősége, hasonló sorsra jutottak. A párt és a Belügyminisztérium kitüntető figyelmével őrzött minket, úgymond: a hatvannyolcas ideológiák begyűrűzésétől. Az állami oldalon mindent tudó gőggel rosszul rendezett színjáték, a mi oldalunkon: halottak, emigránsok, elrontott sorsok. Mindez nagyrészt a nagyvárosokban zajlott, vidéken a semmit lehetett csak ragozni akkoriban, de ebben a semmiben ugyanúgy őrlődött fel a generációm. Ifjú barátaim figyelmeztetem, ha vala- ; hol a visszarendeződés veszélyét emlegetik nekik. nagyon figyeljenek, mert nem passzív erők véletlen összjátékáról van szó. Lássák meg és keressék meg az aktív visszarendezőket, magyarázzák meg nekik a cselekedetek értelmét és nyugtassák félelmeiket, bánjanak türelemmel velük, a világ változásaitól megrettent szegény embertársainkkal. Boldizsár Péter
