Nógrád, 1990. március (46. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-24 / 70. szám

1990. MÁRCIUS 24., SZOMBAT NOCiRAI) 7 m«rw.»ii»i*iiiriP' nr ......imimm....... K orteskedés és ellenszerei H«HMiliiaS88888888g8a88li888M8g3888»SpB888383^^ E sorok nem kívánnak senkit eltéríteni alkot­mányos jogainak gya­korlásától. attól, hogy megpróbáljon beleszólni közös jövőnk alakításá­ba. Az itt következő gondolatok nem egyetér­tést. csupán megértést szeretnének kelteni a Tisztelt Olvasóban. kerüljünk abból az áldat­lan helyzetből, melynek következményeit egyre töb­ben nyögik ebben az or­szágban. Persze akadnak pártok, melyek a választási csatá­rozások során az összefo­gás jelszavát is zászlajukra tűzik, mögötte azonban ugyanolyan kíméletlen ha­talmi harc folyik, mint a nyíltan militáns tömörülé­sek esetében. jelentik például, hogy sen­kit nem kívánnak a mai vezetésből — ha a válasz­tások után átveszik a ha­talmat — „megtartani”, vagy — a másik véglet szerint — kirúgással fe­nyegetik „március után” a „csak lelkesedni rest" eset­leg épp' csak munkaköré­hez lojális kisembert.. . A feszültség gócként betoko- sodott jogos sérelmek utó­lagos elismerése, lehetőség szerinti orvoslása mellett a Nem tudok olyan zászló mellé állni, amely mellől bárkit is ezek közül elta­nácsolnak. .. Az egyre növekvő társa­dalmi, szociális feszültsé­gek mellett is milliókat fel­emésztő választási előkészü­letek, pártharcok után, egy vagy két fordulóban,' de végül kialakulnak az új hatalmi viszonyok. Akkor, és csak akkor derül majd ki. hogy akik a csúcsra ke­Üres gomblyukak mentsége Bizonyára nem én va­gyok az egyetlen, aki ér- tetlen, sőt egyenesen rosz- szalló pillantások kereszt­tüzében csak bizonytalan fejingatással tud választa­ni a nap mint nap neki­szegezett kérdésnek: vajon erre, vagy arra a pártra szavaz-e? Tulajdonképpen érthető a rosszalló csodál­kozás, hisz' a közel öttucat párt közül — úgy vélhet­nénk — mindenki találhat olyant, melynek a céljaival azonosulhat. E célok nagyobb részé­vel nekem, s a többi bi­zonytalankodónak sincs va­lószínűleg semmi baja. Ki lenne ellene a népuralom­nak — ami ismereteim szerint a „demokrácia" szó legpontosabb fordítása? És ki nem akar közösségi tár­sadalmat — lefordítva az ugyancsak több párt nevé­ben előforduló „szociál", „szocialista” jelzőt? És ki ne akarna szabadságot, ma­gyarságot, felemelkedést? Csak két célt hiányolok, márpedig meggyőződésem, hogy ezek nélkül az összes fönti utópiává válhat. Nemzeti összefogás és nem­zeti megbékélés nélkül nem látok esélyt arra. hogy ki­Ancsel Éva egy múlt ősszel elhangzott előadásá­ban felhívja a figyelmet a közösségek klán jellegének veszélyeire. A klánt a többiektől való elzárkózás, a kívülállók tagadása teszi közösséggé. . . Sokakat visszariasztanak a harci módszerek: az agyagba döngölő általáno­sítástól a parlamentben, s még inkább az etikai kö­töttségeitől megszabadulni látszó tömegkommunikáció nyilvánossága előtt zajló személyeskedésekig széles a választék. Az egykori egy- pártnak sok egyéb között szemére vetették — teljes joggal —. hogy kisajátítot­ta magának a tisztánlátás jogát, ugyanakkor a leg­több mai párt nyíltan hir­deti : egyedül ő képes a helyzet megoldására. Ez a magabiztosság oda vezet, hogy némely párt képvise­lői már most fenyegetőznek nagyban és kicsiben is. Ki­népszerűség hajhászásának leghatásosabb eszközeként megkezdődött a nagy össz­népi egymásra mutogatás, és a kollektív hibákért fe­lelős egyéni bűnbakok el­leni hajsza, meg a régi he­gek felkapirgálása. Mindez nem szolgálja a nemzeti megbékélést, márpedig anélkül nehezen képzelhető el egység. .. Meggyőződésem, hogy a krízisből való kilábaláshoz szükség van minden tisz­tán gondolkodó koponyára, s minden jószándékú együttműködésre kész hon­polgárra. világnézetére, társadalmi helyzetére való tekintet nélkül. rültek, képesek-e élni, — s nem csak saját gyarapodá­sukra visszaélni — kivált­ságos, s a jelen körülmé­nyeket figyelembe véve egyáltalán nem hálás hely­zetükkel. Nem tudom, kik lesznek ők, de minden erőmmel tá­mogatni, szolgálni fogom törekvéseiket, ha az egész nemzet, az ország évszáza­dok óta várt felemelkedé­séért lépnek sorompóba. Ügy hiszem, ezt üres gomblyukkal is megtehe­tem.-sp­Az oldalt összeállították: Pál József és Zsibói Béla, a Palócföld munkatársai. Czuczor Gergely (1800 - 1866) Korteskedés Van susogó, faluzás, van vokshajtósdi vadászat. Van helye kóbor elég, van sereg ingyenivó. Köznemes és főúr, tiszt, nem tiszt lettek egyenlők, Egy kulacsot szívnak bocskoros és kaputos. Vajmi különcz látvány! mily csókolkozva komázzák Egymást pőre gatyás és finom úri zekés. Van lélekvásár puskákon, czifra gubákon. Dolmányon, kalapon, húszason, itcze boron Lakzi hegyen völgyön, dobzódás torkig ivással, És mi ezekkel jár, féktelen undor ajak. Működik ármány és csábítás s asszonvi furfáng. Zengnek macskazenék s utczai gúnydaliczák. lm a készület a megye és országnak ügyéhez! Mind ez csak mutató; a java hátra vagyon. A nagy sorsnap elért; terelik csapatokba szorítva Szájas pártvezetők a feluszult sereget. Mint török a várat, megszállják a megye házát. S áll az igazságnak temploma ostrom alatt. Nincs már sarkain egy ajtó. nincs ablak ütetlen, Pad, szék, összerogyott, nincá sehol asztal egész, Majd a kétes ügyet fegyver választja el: izgat A híres ólmos bot, bicska, pisztoly, ököl, És van hajtogatás, szúrás, agyfőbe legyintés, És van szörnyű halál: semmi! de nincsen adó. Elfolvt a sok bor, s nem győztél rajta, bukott párt! És te, ki győztél is, nem vagv-e torkig adós? Elvet okokkal kell és nem borítva tenvésztni. A megvesztegetés mételye sírba viend. Légy haladó, maradó, mindegy, de vagy átka hazádnak, Hogyha, mi illeti őt, hívtelen elzsebeled. A honi vállalatok, tudomány, művészet epedve Nyújtnak utánad kart, és te epedni hagyod. Nincsen ezekre forint nálad, te ki ezreket elszórsz És erkölcstelenítsz általa néptömeget. Egy megye kebelében százezret gyűjteni dőzsre Mi vala? s közjóért?! — fennakad erre szavam. Hogy legyen illy, magyaron foganós áldásod, úr isten, A ki így elfajzott s illy úton űzi jogát! Kemény Zsigmond röpiratából (részletek) Nyissátok fel még egyszer Montesquieu könyvét. azt, mely a rómaiak nagysága és hanyatlása okairól el­mélkedik, és olvassátok meg azon országlati bűn­lajstromban. mely az óvilág leghatalmasabb birodalmá­nak végpusztulását idézte elő, a következő nevezetes sorokat: „A hír- és hiva­talszomjasok egész városok és vidékek népességét ho­zatták be Rómába a sza­vazattöbbséget megzavar­ni, vagy maguk számára kicsikarni törekedvén; a gyűlések összeesküvéssé fa­jultak; tanácskozó testület­nek nevezteték néhány lá­zitónak becsődített csordá­ja; a nép tekintélye kigú- nyoltaték. törvényei ön­maga előtt bábjátékká vál­tak: a féktelenség oly fok­ra hágott, hogy gyakran azt sem lehetett tudni: történt-e határozat vagy pedig nem?” És midőn szemeitekkel vé­gigfuttatok e sorokon: bá­mulni fogtok azon ha­sonlatosságon, mely a ró­mai tanácskozások és a testvérhoni, közelebbről tartott számos törvényható­sági gyűlések, a római nép- csődítések és korteskedése­ink közt oly lélekrázólag mutatkozik, mintha egy fel­bőszült démon sorolta vol­na átkunkra be jelenko­runk évkönyvébe a hét dombon fekvő város törté­nészeiének legmocskosabb lapjait. S pedig ne gondol­játok, hogy nálunk a rossz buján nem fogja megte­remteni fanyar gyümölcse­it: ne higgyétek, hogy egyen­lő okoknak kedvünkért, s a magyarok istene dicsőségé­re különböző következmé­nyei leendenek, s mi ott ra­gályéként megmérgezi a nemzet-test minden vér- cseppjét, itt egészségünkre fog válni; sőt lakoltatá- sunkra pazarlás lesz a gondviseléstől egy Odo- aker és a herulusok, mert mi eléggé gyöngék vagyunk arra. hogy ily bűn súlya alatt idegen kéz lökése nél­kül is összeroskadjunk. ha korán nem térünk eszmé­letre. s gyorsan nem irtjuk ki álladalmunk létegéből azon kóranyagot, mely vesztegetés által aljasodás- ra s dulongások közt föl­forgatásra vezet. * Nem attól tartok én, hogy a megyei rendetlenség vala­ha alkalmul szolgálhatand kormányunknak a törvényha­tósági életnek egy csapás- sali megszüntetésére; mert igazgatásunk sokkal népsze­rűbb, lassú kiegyenlítésre hajlóbb. és erőszakos szabá­lyoktól irtózóbb, hogysem ha­talmát önkénvileg gyakorol­ja akkor is, midőn talán e lépést a kivételes helyzet te­kintetéből Európa szabadabb országai sem fognák szigorún megbírálni. De másfelől attól minden pillanatban rettegek, hogy maga a nemzet veszti el vég­tére bizodalmát olv’ intéz­mény iránt, mely minden ámításnak eszközül, minden Illyés Gyula Az űj nemzetgyűléshez „Hazát kell nektek is teremteni...” (Petőfi) Amit mi kaptunk: előleg csupán. Egy koldusszegény nő előlege a munkára, hogy rakjuk fel a házát a háború és a tűzvész után, hogy költözködhetnék újra bele. Ne hordja fenn fejét senki közülünk holmi glóriával, sőt hajtsa le, mert tolvaj bélyeg lesz fején a hírnév s orgazda ö, ha nem lesz érdeme: ha nem váltja be szorgalmas okosság * derék dolgával az előlegét. Hajtunk fordul meg: lesz-e újra ország, lesz-e otthona ennek az anyának, aki kezünkbe adta mindenét, utolsó fillérként végső bizalmát. Mirajtunk fordul most meg, lehet-e olyan magyarság, hogy szennybe ne fojtsák. A nemzet velünk tette fel a sorsát ' s duplán vesztünk, ha nem nyerünk vele. Nem örvendve hát, hanem szívszorongva iskolásokként álljunk a padokba. Mert példák vagyunk. Befagyott folyó jégtorlaszaiként országnyi rom anarchiája köröttünk. A nemzet, az önnön bűnével viaskodó, minket emelt fel, szólván: ők a kezdet, ők a virág, hol minden csupa gyom. A millió önzés egy káosza 1 mivelünk próbál teremteni rendet, jobbat és szebbet, mint volt valaha. A milliók, akik már önmagukban félik — mert ott is látták — a csalót, a tolvajt és a gyilkost, felocsúdtan reánk mutatnak: íme ők a jók, az. embervoltra példamutatók, kik értünk magukon is erőt vettek, hogy átválthassák arra a valót, amit eddig csak eszmék ígérgettek. Magunk vagyunk. Nincs köztünk, akinek pisztolyából az elkeseredett lövések már a történelmen át dörgik. mint Botond bárdcsapásai, egy népnek élethez való jogát, és nincs köztünk a férfi mind, aki hős is volt, mikor dőlt az áradat. De hősöket vár és férfiakat az élreállóktól nép és világ. Milliók pillantásának soha fénycsóvájában csapat így nem állt még. Kegyetlen, nagy fény! Egekig vetül, egy nép egére áruló jelül, mozduló kezünkről ma minden árnyék. Fölös mondanom: száradjon le a kéz, amely itt maga fölé hajol; ■ ez a nagy fény, mint szállódcard vasa csap felénk a nép millióiból. Csapjon, suhogjon! Hulljon le a kéz, ha csak magának akar itt is többet, ha megtagadja azt a nagyobb törzset, azt a szándékot, mely idenyújtotta megfoghatóan a megbékélés ünnepére és aztán a dologra! S hulljon a fő, ha . . . úgyis hullni fog, mert egy nép feje bukik le velünk, ha gyengék leszünk a parancsra, hogy hazát kell nekünk is teremtenünk! (1945. november 29.) izgatónak fegyverül, minden bűnnek palástul szolgál. Germania Tacitus korában vad, mocsáros, zordon er­dőkkel borított, terméketlen, hideg égaljú, éles vagy egész­ségtelen légű volt, de a nép­szorgalom és népmíveltség magával hordja az átalakító hatalmat, mely varázserejé­vel kiszárítja a mocsárt, le­dönti az őserdőket, száműzi azon gőzkört, mely megvesz­tegeti az életet. És most e föld aránylag termékeny, ál­talában pedig egészséges légű és égaljú, s oly' szelíddé lön, mintha a természet rende ellen föllázadott titánok ki­ragadván a pólus befolyása alól, néhány fokkal köze­lebb tolták volna az egyen­lítőhöz. így van az alkotmányos formákkal is. Oly' intézmény mel>v elméletileg kevés biz­tosítékot ígér a szabadság­nak, kevés pártolást a köz­jólétnek. együtthatás, mí- veltség és polgári erények ál­tal tökélyesül, vetkezik gyar­lóságából, lappangó erőket — melyek észre sem vétetnek — tüntet elő, csontmerevvé válik a rossz ostromai közt, hajlékonnyá a jó befogadásá­ra, rugékonysága gyorsan kiépüli a csapást, s áldásai eláradnak a nemzeten. De, ha ti bűneitekkel tör­vényhatósági rendszerünket Pontini-mocsarává változtat­játok, melynek puszta szem­lélése az éjetörömet elöli, kö­zelsége pedig egészségünket veszélyezteti, s kockáztatja személyünket és vagyonún­kat, mert alapja ingovány, légköre mirigy, vendége sár­ga-hideg és bandita, akkor hí­jában bizonyítjátok be, hogy a földnek helyzeténél fogva felette egészségesnek, éden- zöldelletűnek, azúr-egűnek kellene lenni; mert az ildo­mos ember sem palotát, sem kunyhót, sem még az öntaga­dás próbájául remetelakot is aligha fog rá építeni. És mi­nek is áldozná föl álomért a valóságot, tudniillik vagyo­nát, szabadságát és életét?

Next

/
Oldalképek
Tartalom