Nógrád, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-24 / 47. szám

MŰVÉSZÉT 1 1 Bölcsőtől a koporsóig „Egy kenyéren i éltünk” í A nagy család a hagyományos paraszti társadalomban A történelemkönyveket f| ki kell cserélni f Az ilyen és ehhez hasonló megfogalmazások: „egy kar­ra dolgoztunk", „egymásnak vetettük a hátunkat" - jól ki­fejezik, milyen fontos és biz­tonságot adó kerete volt a család a hagyományos parasz­ti életnek. Ebben a családban minden­kinek pontos helye és munka­köre volt, amit részben teher­bírása, másrészt a család előtt , álló feladatok határoztak meg. De nemcsak gazdasági, ha­nem morális egység is volt a család. Mindegyik családtag viselkedése kihatott az egész család hírére. Amikor a gal- gamácsai Dudás Juli férje gyerekként diót lopott, a hir­telen felbukkanó gazda első mondata egy kérdés volt: „kinek vagy a fija?” A máso­dik pedig egy viszonyítás: „apád nagyon becsületes em­ber, fiam, te meg ilyen csi­bész vagy"? Ez a mondat egy életen át elkísérte, bántotta a címzettet. A család kifelé véd- és dacszövetségként működött. Ha veszekedés volt, és valaki jött, azonnal elhallgattak. „A bajodat végezd el a szobá­ban, s ne vidd az utcára, hogy az egész családodat megszé­gyenítsd." • A hagyományos parasztcsa­lád feje a gazda volt. „Édes­apám parancsa, az szentírás volt a mi családunkban". Különösen így volt ez a ko­rábban országszerte általáno­sabb nagy családban. Itt nem volt ritka, hogy négy nemze­dék élt és gazdálkodott együtt. A családfő elsőségét a szerte­ágazó gazdaságot irányító szerepe adta. Ö mondta meg reggelente az egyes családta­goknak, aznap ki hol szánt, vet, fuvarozik, legeltet. Tekin­télyét viselkedése is alátá­masztotta : keveset beszélt, azt is nyomatékkai, az asztalnál a főhelyen ült. De a századunkra már fa­luhelyén is általános kis csa­ládban is nagy volt a család­fő respektusa. Ö szegte pél­dául a kenyeret. „Ha a mező­re mentek kapálni vagy gyűj­teni, az ember megindult szó nélkül kifelé a kapun, az asz- szony aztán kapkodott... s lódult. Mentek szó nélkül, elöl az ember, utána az asszony. Az urát nagyon ki kellett szolgálni, Ö készíti a mosdó­vizet, odaadja a törülközőt, az ingét, az ételt elébe te­szi." Országszerte ismert a mon­dás: „A férfi a feje, az asz­Családi fénykép (Kőröstárkány, Bihar megye) szony az alja." De azt is hoz­záteszik: „Hiába kapar a ka­kas, ha a tyúk széjjelhányja." Vagyis a jó gazda mellett legalább olyan fontos a jó, beosztó gazdaasszony is. Míg a férfi képviselte kifelé a család nagyvonalú gesztu­sait, amit a legjobban a po­hár borral kínálás szimboli­zál, addig az asszonytól a takarékosságot várták el. Emellett az asszony legfőbb ékességének az engedelmessé­get tartották. „Úgy teremtette az Isten, az asszony engedel­meskedjék a férfinek, megvan az írva mindenütt." Ha a családban veszekedés van, abban „nem az ember hibás, mindig az asszony." „Azért van az asszony előtt nagy kötő, hogy azzal min­dent betakarjon.” A fiatalabb asszonyok ezen a ponton tér­nek el legjobban a régi asz- szonyi normáktól: „Anyám mindig azt mondta, tűrjél, tűr­jél. De én nem látom értel­mét." A hagyományos parasztcsa­ládban az egyes tagok érté­két munkájuk adta. A gyer­mek ebben a családban az utolsó helyet foglalta el. „Sut­ra, pulya!" — zavarták el őket láb alól. A gyermek nem szól­hatott bele a felnőttek be­szélgetésébe, nem ülhetett az asztalhoz, csak ha már önál­lóan aratott, kaszált. A na­gyobb gyerekek gyakran ere­jüket meghaladó feladatokat vállaltak, „csakhogy ebből a gyűlölt gyereksorból szabadul­jak" — ahogy Veress Péter írja életrajzában. De nemcsak keménységével nevelt ez a család, hanem mindazzal a szépséggel, me­legséggel, amit a szokások, ünnepek, emberi kapcsolatok kerete nyújtott. Mindebben az egyén, mint egy család tagja vett részt. J. K. Változnak az idők és — erősen módosítva a közis­mert latin közmondás máso­dik felét — velük a tan­könyvek is. Igen ám ^ — mondják erre iskolásgyere­kek, kis- és nagydiákok szü­lei —, de ennyire gyorsan, ilyen sokszor? Ha már a latin mondások­nál tartunk: hallgattassák meg a másik fél is. Ami az adott esetben a Tankönyv- kiadó. Mert köztudomású: az említett szülők, és esetenként a pedagógusok tankönyvek­kel kapcsolatos morgásai és rosszallásai elsősorban e vállalatot marasztalják el. Napjainkban akkorát vál­toztak a körülmények, hogy sürgős szükség van a tan­anyag-módosításokra. Hiszen furcsa is lenne, ha a külföld­ről másolt alkotmány ma­gasrendűségéről, meg az MSZMP vezető szerepéről és hasonlókról kellene tanulni­uk a nebulóknak és a nagy­diákoknak. — Készülnek az új tan­tervek — mondja Vilhelm József, a Tankönyvkiadó igazgatója. — A művelődési miniszter már az elmúlt őszre ígérte azokat, az új ha­táridő 1990 tavasza, akkorra valóban készen lesznek. A nemzeti alaptantervekhez pedig kellenek az új, hosszú időre szóló tankönyvek. Olya­nok, amelyekből a diákok nemcsak tanulhatnak, hanem meg is értik azokat. Mert az igazságot tartalmazzák. Megérkeztek az első fecs­kék. Mármint az iskolákba. A , gimnáziumok negyedik osztályában már az 1989/90-es tanévben új történelemtan­könyvből tanulnak a diákok és az első kritikák csupa jót mondanak róla. — A minisztérium megren­delésére új könyv készül az 1945 utáni magyar történe­lemről, 300 ezer példányban. Ez a televízióban elhangzott előadás-sorozat foglalja ma­gába, a szerzők a História című folyóirat munkatársai. Januártól ismétlik meg a tv- ben az előadásokat, s mire az ismétlés befejeződik, a tan­könyv is készen lesz. Vala­mennyi közép- és középfokú iskola végzőseinek szól a tan­könyv, tehát gimnazistáknak, szakközépiskolásoknak és szakmunkástanulóknak egy­aránt. Fekete Pál kiskunfélegyházi szakfelügyelő és Helvéczi Mátyás dunaharaszti tanár, a szerzője annak a könyv­párnak, amelyet a Tan- könyvkiadó 1990-ben kíván megjelentetni — ha a Műve­lődési Minisztérium elfogad­ja. Történelemkönyvek lesz­nek ezek is, különlegessé­gük pedig abban áll, hogy a tanárok és a diákok vá­laszthatnak: az egyikből vagy mindkettőből tanítanak, il­letve tanulnak. — A történelemkönyveket tehát valóban ki kell cserél­ni — szűrik le a tanulságot a kiadó vezetői —, de szük­ség van változtatásokra más tantárgyaknál is. így például az irodalomtankönyvek jók, de átolvasásuk során kide­rült: túl sok helyet foglal el bennük az októberi szocia­lista forradalom. Itt talán nem is kell új könyv, a pe­dagógusok saját belátásuk szerint változtathatnak a kö­telező anyagon, kihagyhatnak belőle. Hogy a politikai gazdaság­tan, a közgazdasági és az állampolgári ismeretek tan­könyve szintén módosításra vár — azt természetesnek tartja mindenki. A Tan- könyvkiadónál azonban arra is felfigyeltek, hogy a föld­rajzban, sőt — az ének­könyvekben is vannak olyás- mik, amiket ideje helyesbí­teni. Mert — például — munkásmozgalmi dalokból, meg harcias indulókból a mostaninál kevesebb is ele­gendő. Mindezekből pedig köny- nyű lenne azt a következte­tést levonni, hogy eddig is gyakran változtak a tan­könyvek, ezután még sűrűb­ben fognak. A valóság azon­ban másképp fest, s ezt a számszerű adatok is alátá­masztják. Ugyanis 1300 féle tankönyv van egyidejűleg forgalomban, s ezek közül mindössze százat dolgoztak át 1983 és 1988 között. A ma­gyar irodalomtankönyveket 12 év alatt, összesen egyszer kellett korrigálni. Gondot jelent, a tanköny­vek gyenge minősége. De mi­lyenek lehetnek 6—12 fo­rintért? Ezeket az árakat még 1957-ben állapították meg. Azóta többször emel­kedtek a nyomdaköltségek, a papírárak, valamelyest a tan­könyviről? szerzői honoráriu­mai is, a tankönyvárak ma­radtak változatlanul, mivel róluk kimondatott: nem pia­ci termékek. Ilyen körülmények között természetesnek, tekinthető, hogy a Tankönyvkiadó — legalábbis első hallásra — szép, nagy összeget kap ál­lami dotációként: 1989-ben például 435 millió forintot. Csak a tankönyvekre, mert a többi kiadvány „eltartja ma­gát”. A dotáció húsz évvel ezelőtt még csak 20 millió forint volt, ám akkor két­ezer, most tízezer tonna pa­pírt használtak fel tanköny­vekhez — csupán a Tan- könyvkiadónál. A Tankönyvkiadó mono­polhelyzete ugyanis csak lát­szat. igaz, hogy a tanköny­vek túlnyomó többségét adja ki, de nem valamennyit: a kétezer féléből 1300-at. Ám a másik négy kiadó — nem egészen alaptalanul — sérel­mezi, hogy a Tankönyvkiadó elveszi az állami dotációt. — Megkaptuk ezt a mi­nisztertől is — mondja Vil­helm József igazgató. — A mi véleményünk viszont az, hogy ne dotáljanak bennün­ket, kerüljön annyiba a tan­könyv, amennyi a, valóságos ára, a dotációt pedig adja az állam a felhasználóknak, vagyis a tanulók szüleinek tankönyvsegélyként, esetleg ingyen vagy kölcsönzött könyvek formájában. így megszűnhet mindenféle mo­nopólium, bárki adhatna ki tankönyveket, itt is érvénye­sülhetnek a piaci törvények. Amihez legföljebb annyit lehet hozzátenni: mi akadá­lya lehet e józan, megfon­tolt gondolatok valóra váltá­sának? V. E. Gyimesi csángó család Reflexiók a 22. Magyar Filmszemléről Európa szíve? Hazai és külföldi szak­emberek, kritikusok, érdeklődők fokozott figyelemmel kísérték az idei, 22. Magyar Filmszemle kí­nálatát, eseményeit. Mi le­het ennek magyarázata? Va­lószínűleg az, hogy 1989. mozgóképei már csaknem a teljes alkotói szabadság je­gyében készültek, cenzúra, hivatali beleszólás nélkül. Másrészt pedig: a gyártás anyagi körülményei tovább romlották — átcsoportosítá­sok és újabb források meg­nyitása ellenére —, s így kér­déses: mit lehet kezdeni a szabadsággal, ha nincs pénz az elképzelések megvalósí­tásához? Mindezek nyomán a kong­resszusi palota előkelő kör­nyezetében zajló csaknem egyhetes vetítéssorozat fö­löttébb ellentmondásos ered­ményt produkált. Negyven- három dokumentum-, isme­retterjesztő és játékfilmet nézett végig a közönség, s a Szőts István, klasszikusnak számító filmrendezőnk ál­tal vezetett zsűri, melynek idén úgyszólván teljes egé­szében filmszakember tag­jai voltak itthonról és kül­földről. (Ez korábban nem így volt, mint ördög a töm­jénfüsttől, óvakodtak a szer­vezők attól, hogy az első szá­mú zsűrinek elismert hoz­záértők adják meg a rang­ját.) Megegyeztek a vélemények abban, hogy a tavalyi ter­mésből is a dokumentumfil­mek voltak az erősebbek. Hogy melyik és miért volt a legjobb, az már élénk, szen­vedélyes, nem ritkán igazta­lan kimenetelű viták tárgyát alkotta. Számomra például a méltatlanul háttérbe szorult Malenkij robot, a Gulyás fivérek dokumentumfilmje volt a legértékesebb. Kényes tárgyhoz nyúlt: a felszaba­dulás után Szibériába, mun­katáborokba hurcolt — több­ségükben teljesen vétlen, te­hát háborús bűnökkel nem vádolható — magyarok ezre­inek sorsát vizsgálta. Oly módon, hogy eközben a fog­vatartók nyomorúságaira is fény derült. S a szörnyűsé­gek, a testi-lelki csonkulá- sok mégis a békés jövő kö­zös építésének, a népek meg­egyezésének időszerűségét sugallták. Gulácsy tiszteletes úr Munkácsról meg is fo­galmazta ezt, sőt, az egykori fogoly a filmszemle vendé­gei előtt, a színpadon is nyo- matékot addtt a megbékélés okos intelmeinek. Megha- tottan beszélt a meghatódó közönséghez. Gulácsy tiszte­letes mondta azt Gulyásék filmjében, hogy Magyaror­szág a jelen szakaszban esélyt kapott arra, hogy Eu­rópa szívévé váljék. Nos: vajon a 22. Magyar Film­szemle mit mutatott ebben a vonatkozásban? Eldönthető a végső mérleg megvonása­kor. Félreértés, idegenkedés is fogadta Zolnay Pál szép filmjét, az AIDS áldozatai­ról szóló Védteleneket. Pe­dig a színes képkockák fe­hér gyolcsai, gézfüggönyei a kórházi hangulat, a beteg­ség állandó jelzése mellett a társadalomtól való — szük­ségszerű, de az érintettek számára mégis tragikus — elszigetelődést is érzékeltet­ték. ■ Megismerkedhettünk egy férfival, aki gyönyörű hobbikertet hagyott hátra, s utóbb maga is egyik pom­pás fája tövébe temetkezett. Láthattunk sikeres, tán ad­dig sokaktól irigyelt házas­párt, mely rettenetes vélet­len — fertőzött vér átöm- lesztése — folytán kapta meg a gyógyíthatatlan kórt. Volt, akiben megütközést keltett, hogy a film egyik szereplője .a színpadon is megjelent, pedig talán e fér­fi életének legszebb, egy­szersmind alighanem utol­só élménye lehetett a nézők szolidáris, meleg tapsa, mely- lyel köszöntötték őt, aki vál­lalta: szomorú sorsának pél­dájából legalább mások okulhassanak. Hasonló helyzetek eltérő következményeit figyelhet­tük meg. Láthattunk bírót, aki a kiderítendő igazság érdekében szinte pszicholó­gussá, görcsoldó tréfames­terré vált a fiatal vádlottak tárgyalásán, láthattunk olyat, aki előre sugalmazott sú­lyos — nem ritkán halálos — ítéletek sorát hozta egy­kor, mígnem 1956 telén meg­sokallta azt a lelki terhet, és elment fizikai munkás­nak. Csak éppen mindez nem hangzott hitelesen a szájából, nem támasztották alá a gesztusai, nem érez­tük a belső gátak fölszaka­dását. A játékfilmek között nem egy a korábbi rejtjelezés, célozgatás, látszólagos sok­értelműség hatáselemeivel operált. Ez az, ami 1990-től többé nem lehet indokolt. Nagyszabású történelmi tab­lón ábrázolta Elek Judit az antiszemitizmus — a más­ság, a kisebbség elleni gyil­kos gyűlölet — sajnos, ma sem elhanyagolható vesze­delmét, ám nem eléggé iz­galmasan, újszerűén (Tuta- josok). Túltengett a mai bű­nözés ábrázolása; ezzel kap­csolatban méltán vetődött föl egyik eszmecserén: az émberalatti viszonyok be­mutatása, a gyilkolás meg­jelenítése egy ponton már közömbössé tesz, sőt: elfo­gadtat negatív mintákat. Ki­emelem ebből a sorból a fi­atal Sopsits Árpád jelent­kezését a Céllövölde című filmmel. A megtörtént bűn­eset nyorpán készült feke­te-fehér mozidarab (kékes­re, olykor zöldesre színezett tekercsekről van szó) pár­huzamosan ábrázolja a nyo­mozást (Nagy Feró alakítja kitűnően a rendőrtisztet) s az apagyilkosság előzménye­it, lezajlását, a faragatlan- ság, kulturálatlanság saj­nálatosan magyar körülmé­nyeit (Kovács Lajos játssza az apát, szívszorító esendő- séggel és lebírhatatlan el­lenszenvet támasztva). Sop­sits hisz a bemutatás pszi­chológiai, logikai megalapo­zásának erejében. A film­művészet teljes fegyvertá­rából válogat, s az egész: friss, eredeti, sehol sem utánzásszerű. Füstbombának nevezte va­laki azt az akciót, ahogyan a fiatal filmesek hangos szó­val helyet követeltek ma­guknak a filméletben. Igaz is meg nem is ez a megál­lapítás. Mert a veszély, amelyre az ifjú „trónköve­telők” fölhívták a figyelmet, valódi: a szakma régi ve­zetése — mint általában az országban — az új rendszer­ben is meg akarja őrizni a hatalmát, különféle hazai és ^ülföldi eredetű, némely vonásában gyanús gazdasá­gi konstrukciók segítségé­vel. Igaz továbbá, hogy e fiatalok — mint Szőts Ist­ván zsűrielnök mondta ked­ves szellemességgel — „orosz­lánkörmöket viselnek lyu­kas zoknijukban”. Tehetsé­gesek, ami a formai tudást, a szakmai alapokat illeti. De életismeretük még vaj­mi csekély, s a világról való gondolkodásuk is kiegyen­súlyozatlan, ami persze ért­hető, bár csöppet sem meg­nyugtató. A földgolyón min­denütt drága dolog a moz­góképkészítés, még az ol­csó, video forradalma idején is, s az élemedettebb nem­zedékek általában foggal- körömmel ragaszkodnak a megszerzett pozíciókhoz; ez is indokolja a mostanihoz hasonló „lázadásokat”. Ami pedig végül Európa szívét illeti, a szemle látni­valói alapján most még a kevésbé nemes szerveknél tartunk. Kőháti Zsolt

Next

/
Oldalképek
Tartalom