Nógrád, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-24 / 47. szám

1990. FEBRUÁR 24.. SZOMBAT

NOGRAI)

„Hajtó vagyok, ne lőjetek!”

Sokszor szó esett már a vadászat izgalmáról és szépségeiről, de a vadászok segítőiről, a hajtőkről, nem nagyon esik szó. Régen az urasági vadászatoknál nagy szerepet játszottak a hajtők, akik a vadászokkal jártak, és kiugrasztották a vadat a bokorból. Sokszor a figyelmetlenség véres tragédiába torkollott. A hajtós élményeiről beszél Szoó Ferenc mát- ranováki lakos, aki nem puskával vadászik, hanem a puskás vadásznak segít be azzal, hogy kutyájával felriasztja a vadat.

— Nagy családból származom, kilencen voltunk testvérek. Apám és én sokszor vadásztunk, mert kellett a hús a gyerekeknek. Akkor még volt puskám nekem is. Aztán 1949-ben apámat és engem is kuláknak nyilvánítottak és elvették a puskánkat. Nekem a véremben volt a vadászat, teljesen a szenvedélyem volt és nem tudtam abbahagyni. Jártam az erdőt. A munkahelyemen, a bányában ösz- szetelepítettek egy emberrel, aki a cimborám lett. Egy éjjel elmentünk vadászni, neki volt puskája, én meg hajtottam. Azóta állandóan együtt járunk el. Nagyon jó bajtársam lett. Segítek neki a dúvad pusztításában. sokszor a lesek helyreállításában, és az ösz- szejövetelekre is szívesen elmegyek. Az évek során történt velem egy s más az erdőben.

Az egyik ilyen eset volt az, amikor a Csár közén meglőttek egy vaddisznót és egy vízmosásba jött lefelé a gödör fenekén. Én meg vele szemben hajtásba felfelé. Nem tudtam, hogy az meg lefelé jön. Sehogy se tudtam előle kitérni, olyan szűk volt a meder. Nekem jött, fellökött, és a vállamat jól megcsapta. Aztán tovább szaladt. mert a kutyák jöttek utána. Egy jó vágás lett a vállamon, három kapcsot térték bele. De engem ez az eset nem tántorított el attól, hogy tovább járjak hajtani.

Egv másik esetben pedig meglőtték a vadkant, és én utána mentem a kutyákkal. A kutyákat ráküldtem, mire én odaértem hirtelen felugrott és felém fordult mérgesen. Egy hosszú nyelű fejsze volt nálam és azzal akartam fejbe ütni, de nem sikerült. Másodszor is nekimentem, akkor szerencsémre, már sikerült eltalálnom.

Nekem annvira szenvedélyem a vadászat és a hajtás. hogy ahol a kutya elmegy a bozótban a bokrok alatt, ott én is elmegyek, még ha négykézláb mászok is. A vadcsapásokon bujkálok. Ez veszélyes is lehet, mert akár még szembe is jöhet a vaddisznó.

Tavaly nyár végén a búzatarlón nagyon sok disznó volt. Még hajnalban elmentünk, hogy majd lövünk belőlük. A vadászok elmentek a lesre, amikor kivirradt én rámentem a búzatarlóra. Ahogy megyek szépen a tarlón, hát egyszer csak, vagy 25—30 vaddisznó jött rám. Egy valódi konda volt, gyönyörű szép süldő disznókkal. Vártam, hogy szóljon a puska, de az bizony nem szólt. A vadásztársak nem látták meg őket. Jeleztem nekik, integettem és fütyögtem, de nem ment feléjük a csorda. Akkor egy ‘disznót sem sikerült lőni.

Az erdő szépségét semmi sem tudja pótolni. Az erdei illatok csodásak. Minden évszaknak megvan a jellegzetes illata. Most télen is lőttünk egy vaddisznót. Mire ráakadtunk a sűrűben, szerencsére már meg volt dögölve. Ketten húztuk kilométereken át, a több mint egymázsás disznót. Itt nálunk aztán kizsigereltük és utána elszállítottuk Recsk- re, leadásra. Nemrég sikerült rókát is lőnie a társamnak. Néha besegítek a vadak etetésében is. Szeretem csinálni. Járok hajtani és segíteni addig, amíg az egészségem engedi. Remélem, még sokáig.

Cserhalmi Adél

Ha Brigitte Bardot, nkkor természetesen az állatok.., Ezúttal a L’Expres magazin fordult hozzá az állati társadalmat érintő néhány sarkalatos kérdéssel. Miért harcol ön a lóhúsfogyasztás ellen? „Valamennyi állat közül én a lovat, a kutyát és a macskát kedvelem legjobban. Az ember inkább vonzódik azokhoz az állatokhoz, amelyek körülveszik. Én azonban a marhahúst sem eszem. Hát nem szörnyű, hogy azokat a szegény teheneket. meg birkákat amiatt tartják, hogy aztán llevágTehén

a szalonban

jak?/ Sajnos, az lember húsevő lény. Vannak bizonyos állatfajok, melyeket erre kijelöltek, de nem tudom, hogy ki és miért tetté ezt velük. Viszont senki lsem kart lovat azért, hogy megegye. És ez az ember legnemesebb győzelme! A Hó Elkísérte az embert a háborúba, ia munkába. Mégis, ha már nincs rá szükség, felfalják. Es én ezt visszataszítónak tartom.” Az újságíró megjegyzésére, miszerint az etológusok állítják, hogy a tehén is szeret etre méltó, B. B. így válaszolt: „Van egy tehenem, Noelle a neve, s ő bizony a szalonomban lakott egészen addig, amíg csak befért az ajtón... Az!*az álmom, hogy a marhahúst se fogyassza senki.”

Ha B. B. tudna hnagyarul, 6 lehetne az egyetlen, akinek repdes a szive az árközlemények hallatán.

Kultúra 4» demokrácia .

Tanulmányok nógrádi

Nincs abban semmi különös, ha egy művelődéselméleti folyóirat teljes terjedelmében, a kultúra és demokrácia összefüggéseivel foglalkozik. Az is természetes — szaksajtóról lévén szó —, ha az elemzéseket gondolati igényesség jellemzi. A Kultúra és Közösség 1989/5-ös száma azonban nagyobb érdeklődésre, szélesebb olvasóközönségre is igényt tarthat mind a téma aktualitása, mind a konkrét megjelenítése következtében. Ugyanis a tanulmányok — a lap jellegét szükségszerűen reprezentáló teoretikus megközelítések mellett — a kulturális önkormányzat, illetve az általános művelődési központok működése tárgykörben empirikus ismeretekkel is szolgálnak. Ráadásul az autonóm művelődésszerveződés példái sorában nógrádi kisközösségek is szerepelnek.

Lényegében minden szerző arra keresi a választ, hogy miként állítható meg a kultúra, a tudás leértékelődésének „katasztrofális” folyamata, melyek a kitörési pontok, legsürgősebb feladatok. Ágh Attila a kulturális tulajdon, illetve az értelmiség strukturális reformját, az értelmiségi funkciók helyreállítását tartja a „rehabilitáció” alapfeltételének. Szintén az elmélet síkján közelíti meg a kérdést Bujdosó Dezső „A kultúra alkonya — Keleten” című dolgozatában, összevetve a lenini államszocialista kultúrakoncepciót részint Marx tanításaival, részint a modern társadalomszerveződési sémákkal. Vitányi Iván sajátos című — „Szabadidő: birtokolni vagy lenni ?” — értekezése szervesen kapcsolódik a tárgyalt témakörhöz. „A kötetlen idő — írja — akkor válik filozófiailag szabaddá, ha az ember benne érvényesíti kreativitását, megtalálja identitását, beilleszkedhet egy demokratikusan működő közösségbe.”

Bába Iván „Kultúránk és Európa” című tanulmánya átmenetet képez a praktikusabb, életközelibb megfogalmazású írások közé, mind a helyzetértékelést, mind az ajánlott megoldásokat tekintve. Abból indul ki, hogy a magyar kultúra jelenleg egyszerre van emelkedő és süllyedő szakaszban. A művészetek, a társadalomtudományok — felszabadulva a bénító béklyóktól — most jó esély- lyel pályáznak, hogy gazdagítsák az európai kultúrát. „Ellenkező helyzetben van viszont az ún. tömegkultúra és a társadalom «■kulturáltsága« (a szociokultúra)... A magyar társadalom — a szerző véleménye szerint — alaktalan és kultúrálatlan tömeggé vált”, eltűntek a közvetítők a kultúrateremtő és -befogadó rétegek között. A konzum- kultúra áramlata is közelebb vitt ugyan Európához, de a védtelenség, a kiszolgáltatottság árán. „A magyarság — következtet Bába — akkor léphet be Európába, ha helyt tud állni azok között a gazdasági — és kulturális — feltételek között, amelyeket F pa ma megszab. Ahhoz azonb.. hogy r az Európában helytálljon, meg kell taia'ma saját identitását — mind művelődési, mind történelmi értelemben. Ehhez a folyamathoz, e folyamat elindításához azonban tuck : művelődéspolitikára van szükség.”

Hasonló irányba mutatnak Kapitány « nes és Gábor tézisei is, amelyek a kultúra kérdését politikai kulcskérdésnek ••kin • — amennyiben „az ember egészét átiógó, a különböző viszonyokat egységbe rendező kultúra ereje nélkül hosszú tgvon bármely politikai mozgalom vereségre van ítélve” — de egyúttal javasolják a kultjúra területének depolitizálását is —, amennyiben a politikát kell a tág értelemben vett kulturális célokhoz igazítani. Ugyancsak új kulturális politikát tart szükségesnek Kovalcsik József aki a művelődési intézményrendszer átalakítását — a demokratikus kons ■ na a a kölcsönös . toleranciának nagy obi eret adó, korábban már bevált — szabadművelődési szisztémában látja megvalósíthatónak.

Szinte valamennyi írás a helyi önkormányzatok növekvő szerepére apellál f : oltóra demokratizálódásának folyamatában, ezért fontosak azok a gyakorlati tapasztalatok, amelyek a kulturális egyesületek lét ötté, működése során az elmúlt években almozod tak.

A Heit Gábor—Vidra Szabó Ferenc szerzőpáros tizenegy művelődési kör, szabadidőstársaság meglátogatásával szerzett benyomásait villantja fel, s azokból általánosít. A „legkarakteresebbnek” ítéltek közé. Erdőtar- csa, Erdőkürt és Nógrádsipek is bekerüli okos ötletekkel — például a kürti falv minárium — vagy a működést neh rokratikus akadályok — többek között csaiak kálváriája az alapszabály elfogadtatásáért — közreadásával. A tanulmány címe sipeki vonatkozású: „Ahonnan a koldusok is visszafordulnak...” Ezt a mondást a helybeliek emígy egészítik ki: „de soha nem üres kézzel.” S valóban több község -om- dokukban indult a társaságalapítás útján, alapvetően megváltoztatva az elszegényített települések kulturális életének szerveződési mechanizmusát. Tevékenységük legfőbb tanulsága, hogy az érdekérvényesítésért folytatott társadalmi cselekvés egyik lehetséges új színtereként a szabad idő és a művelődés igény szerinti szervezésén túl a helyi társadalom közösséggé formálásával a település egészét fejlesztik.

A kiemelések remélhetően meggvőzően indokolják, hogy miért ajánlotta a Kultúra és Közösség tematikus száma az alakulóban lévő kulturális reform gyakorlati munkásainak is.

• Dr. Csongrády Béla

ÚTONJÁRÓ

Szellemi parlamenteket!

Soha ilyen rangja nem volt, amilyen ma (lehetne) annak a mondásnak, ami így hangzik

.........Meg kell nézni; ki

m

ondja és azt is, miért... ” Ma, amikor annyian annyifélét mondanak (ígérnek), lehetnek bizony, és vannak is. akik így vélekednek másokat is befolyásolva „minek nekünk a romániai testvér- városi kapcsolat... ?” Mert talán azt féltik, amiből régóta hasznot húznak... „Minek nekünk X. újság?!” De talán- az Y című lapot árulják, s az X. valamikor rosz- szat írt róluk. Ki mit, miért mond.. . az egyetlen érthető nyom a magyar polgári valóságban. „Kinek az érdeke. ..?” régi kérdés és alapokra ható ereje van.

Amikor ezt a tárcát írom, szerda este van, holnap lesz Balassagyarmaton az a tanácsülés, amelyen sok fontos ügy —, így például a soványra sikeredett költségvetés most, hogy a megye „árnyéka” elvonult — nos, a másfajta tárcába vágó kérdések mellett .szó lesz (szombatra „volt”) arról is, mit kezdjen a város a forradalom heteiben kialakult vagy kezdeteiben elhalt? testvér- kapcsolataival Romániában. Akkor még volt városi újság, Gyarmati Napló, amikor egy rádiónyilatkozatot követően Szabó Endre tanácstag kezdeményezésére a városi tanácstól kapott írógéppel, saját magnós ajándékkal (majd levonom az

adóból), kazettákkal, kétezer Gyarmati Naplóval, jó néhány száz Ipoly című újsággal nekieredtünk január első felében a határnak és Désig alig álltunk meg szó szerint. Ott van szükség a magyar írógépre, mert ott akartak román és magyar nyelvű új lapokat kiadni, nekünk ennyi elég kellett, hogy legyen. Dés azóta tovább is lépett. Dés üzen. Dés összefog, megbékél egymással, Dés ide hozzánk, Balassagyarmatra készül. Napok óta nem tudok igazán mit kezdeni azzal a levéllel, amelyben arról értesítenek bennünket, gyarmatiakat, hogy ha nekünk is megfelel — jönnének kapcsolat- felvételre február 25 táján.

De a lap, amelynek képviseletében magam odamentem és kapcsolatot teremtettem már nincs meg (vagy még nincs meg újra, mert időközben a rossz gazdálkodással kivérzett és a tanács majd dönt valahogy. ..), de a levelet aláírta a dési alpolgármester is! Ide tanácsi affinitás-megfelelés is kell s az még csütörtökig várat magára (február 13-án adták fel Désen

a levelet piha, de megy az idő!), majd meglesz az is. Remélhetőleg kedvező formát öltve. De ma nincs és nem is lehet szinte sehol olyan tanácsi vezető, aki egymaga dönteni merne. (Érr sem tennék mást, amikor eleddig halálra ijesztgettek ahelyett, hogy a munkást látnák bennem... a közszolgálatit esetleg, aki a bizonytalanra is felvállalt olyan tisztséget, amit más messze elkerül a mai világban. „Majd az új tanács...” mintha azok csupa becsület- rendesek lennének, s hát folytathatnám, de minek...) Várjatok, testvérek!

A közigazgatási vákuum máshol sem ismeretlen, az eddigi szerkezetet sikerült olyan gyorsan és látványosan meglazítani, sikerült olyan hatékonyan és előre diszkri- minálni embereket, hogy szinte semmi sem működik, amikor pedig most kellene igazán, választások előtt! Most kellene a közös ész, miközben minden párt megtarthatja a magáét magának, majd azt írtam „pártellenes” dühömben, hogy magnak. Vannak, lehetnek mégis, akik nem a választások előtti pártkóreográfiát figyel- getik; hogy kinek érdeke és mikor, meg miért és hogy akkor most ez időszerű, vagy nem... Így feledkezhetnek el ugyanazok a pártok, ugyanarról az évfordulóról és koszorúzásról, melyen tavaly ilyentájt a „nyálukat verték” (képszerű megragadása a dolgoknak népies szlogenben).

Nem vagyok egyedül ebben a bénultságban. Hogy csak ülök és várok a „jelre”, hogy akkor vigyem a cédulámat (nem viszem, mert esetleg elegem van a pártokból általában, leírhatom, mert soha semmilyen pártnak nem voltam tagja). Dést mi hoztuk össze néhá~ nyan. Ez igaz. Volt itt erő és mindenkor felelős figyelem például az egyháztól; a mi dési utunkat a „gyorssajtóhoz” szükséges írógéppel a római katolikus egyház balassagyarmati Szent Felicián Kórusa! segítette anyagilag, annyit gyűjtve egymás között, hogy elég legyen oda-vissza benzinre. Ha nem pártérdek az úr, van mindenre

megoldás. A többi? Kiábrándító. Mire hazaértünk, már nem volt lapunk, s aki érdekvezérelten ezen derül manapság a jövő kapujában a hatalomra lesve — magát gúnyolja ki. Saját lehetőségét láthatja örökre elúszni...

De félre bú! — mondja ilyenkor a művelt török.

lm’ irt a levél (megjelenik rövidesen az Ipoly című gyarmati kiadványban is), amiben a fejlődés képe látszik. Amikor mi januárban ott jártunk, volt egy román nyelvű lapkezdemény és egy magyar is már. Sok gonddal, szinte eszköztelenül. A román nyelvű lappal is felvéve a kapcsolatot most azt látjuk, hogy nevet változtatott. A magyar és a román együttműködés nem mindenki számára azonnal világos szép példájaként a Sza- ntosmente (magyar, főként a dési értékekre, az erkölcsre figyelő megfelelő vallási háttérrel) román nyelven is újságcímmé vált ugyanott! Somesana, ami ugyanazt jelenti. A két lap természetesen teljességgel más irányítású (demokratikus, nem hivatalból vezérelt!), egészen más tartalmú és profilú, de a Somesana nemrég még Libertatea volt! Szabadság, pontosabban: A szabadság románul. A levelet az ugyancsak magyar alpolgármester Filip János (vele is tárgyaltunk, sőt a polgármesterrel

is, és a nemzeti front eln kével úgyszintén), a volt Libertatea főszerkesztője, a mostani Somesana redak- tora Radu Saplacan és Szamosmente főszerkesztő Máté Kálmán írta alá közösen. Eszembe jut az is, mit mondott a dési feleség oltalmában (és Istenében) élő, vállaló, harcoló kanócé er Tőkés László éppen előttünk néhány nappal Désen, amikor újra megnyitotta a régen jól működő városi szellemi magyar műhelyt, a híres szabadegyetemet: „az is létezik, ami lehet...”

Kovalcsik András úi T. - dách-díjas, a balassagyarmati lét és a helytörténet régi munkása, formálója, véleményalkotó ember (ez a legtöbbet érő cím amúgy Inások véleménye szerint) azt mondta a minap tehetetlenségünket látva és maga is megélve ugyanezt éppen mostanábap, amikor másként kellene lennie. Hiszen a korlátok és korlátoltak elmaradtak — „szellemi parlamentet kell rendezni”. Hogy a polgár kimondja, mit szeretne, mit kell megőriznie, továbbvinnie most!

Itt csak szerveződik egy új? civil társadalom, sok szempontból tragikusan k- - són, Désen meg már látható az összefogás is.

Dés üzen. A válaszunk lassú, tétova.

■ T. Pataki László