Nógrád, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-23 / 304. szám

1989. DECEMBER 23.. SZOMBAT NOG RAI) 3 niomuäros-Wsön mindig megáll a vonal Abban nincs semmi különös, ha egy ember tisztességgel végig­dolgoz egy életet. A botrányokat kerülő, hullámokat nélkülöző életpályák nem érdekelnek senkit. Pedig a tartás, a becsület Igen-igen fontos tulajdonság. Hanzelik László ízig-vérig balassagyarmatinak vallja magát, büszke rá, hogy itt született. ^Hitvallása tömören emígy fogalmaz­ható: „Lehetetlenség nincs, csak tehetetlenség!”. Az agilis fiatalember, 1942-ben került a vasút kötelékébe, pá­lyamunkásnak. Egy évig dolgozott ebben a beosztásban, majd vo­natkísérő lett. A tizennyolc évvel ezelőtti felvétel a boldog emberpárról A fotóról bájos menyasszony és csinos vőlegény mosolyog vissza rám. A felvétel Saját Erzsébetről és Bódi Gáborról készült, akik 1971. október 23-án esküdtek egymásnak örök hűséget. Az asszony itt ül mellettem otthonuk konyhájának heverőjén, a férje azonban már csaknem egy éve elhunyt. Ahogyan a helybeliek beszélik: agyonütötte a bánya. Nem maradtak magukra... — A háború utolsó évei­ben, összejártuk a vonatok­kal az egész mindenséget — mondja Hanzeliik László. — Elmentünk Pozsonyszőllő- sig is, száztíz órás volt az út. Gyarmatról „elvittünik” egy 'német katonavonatot Ipolyságon, Léván, Nagysu- rányon, Cencen keresztül. ’Visszafelé Rákosrendezőig mentünk. Aztán felszaba­dultunk, alig közlekedtek a •vonatok, nem volt ránk szükség. De bát, én imád­tam a vasutat, nem akar­tam megválni tőle — el­mentem a fűtőházhoz. Egy év múlrva visszatértem a forgalomhoz, megszereztem a vizsgáimat. 1952 júliusá­tól nyugdíjazásomig vo­natvezetőként dolgoztam. 1945 óta tagja a szakszer­vezetnek. Részt vett a se­gélyezési bizottság munká­jában, később a nyugdíjas­csoport főbizalmija, majd az alapszervezet elnöke lett. Nyugdíjasként sem szakított a mozgalommal:. — Jó tíz évvel ezelőtt, kezdtem el gyűjteni a kis- mozdonyokat — folytatja Hanzelik László. — A „H nullásra” specializáltam magam. Az első készlete­met Pesten vettem. Egy mozdony, egy poggyászko­csi és két személykocsi tar­tozott ‘hozzá. Amikor volt pénzem, mindig vettem egy- egy mozdonyt, kocsit, síne­ket. Szépen gyarapodott a gyűjteményem. Sajnos, az utolsó öt év-ben, már nem tudtam vásárolni, mert borzasztóan drágák lettek. A terepasztal elfoglalja a hatalmas szobát. Tovább­építeni már nőm lehet, mert nincs hely'. — Amikor a szerkezeti függést megoldottam, elő­fordult, hogy éjszaka ket­tőikor feküdtem le — mond­ja Hanzelik László. — Pontos, precíz munkát igé­nyelt a szerelés, de az ál­lomásépületek felépítése is. Itt stimmelni kell minden­nek. Tizenkilenc váltót épí­tettem be. Huszonnyolc mozdonyom van összesen, s abból kilenc gőzgép. Na­gyon szeretem a gőzmoz­donyokat. Mióta nyugdíjas lett, azóta nincs semmi szabad ideje, állandóan időzavar­ban küszködik. Nemcsak a terepasztal létezik számára. Minden kiadványt megvásá­rol, ami a vasúttal kapcso­latos. A könyvek nem fér­nek már a polcokon. Lexi­kon-szerű tudása lenyűgö­ző. A krónikás nem tudott olyat kérdezni, amire ne kapta volna meg azonnal a választ. A mondatokból ki­rajzolódik Magyarország vasúttörténete. Hanzelik László fest és rajzol is. Képeinek köz­ponti témája természetesen a vasút. Gőzmozdonyok ro­bognak a fehér papíron. Megörökítette a bicskei alagutat, a régi gyarmati állomást, s az új motorvo­natokat. Szívből sajnálja, hogy a háború után lebon­tották a gyarmati állomás épületét. Mi-nt mondja, nyu­godtan újjáépíthették volna, hiszen a .robbanás nem pusztította el teljesen. Verseket is ír a nyugdí­jas vasutas. Â Gőzmozdony- sirató című költeményét már több helyütt felolvasta, nagy sikert aratott vele. Be­fejezésül áll j ék itt egy rész­let legújabb művéből. „Éle­ted alkonyán egykoron, emelt fővel mondhasd, nem szégyenkezve: igyekeztél megtenni mindent, Istenen kívül hem maradtál senki­nek sem adós, mert élni csak így érdemes.” Sokáig robogjanak még a terepasztalon a gőzmozdo­nyok! Adám Tamás — Az uram elvesztésébe belebetegedtem — mondja fakó hangon a történtektől érthetően megviselt özvegy. — Napokig csak sírtam, s miután elapadtak a köny- nyeim, ideg-összeroppanást kaptam. Még most sem va­gyok jól... A tragikus esemény 1989. január 4-én, déltájban kö­vetkezett be, a -kányási ak- .nában. A Ill-as siklói bá­nyamező 26. számú frontjá­nak előkészítő vágatában, vágat-hajtás köziben-, a hom­loktól visszafelé omlás tör­tént. A bezúduló homok maga alá temette László Sándor csapatvezető vájárt, Bódi Gábor beosztott vá­járt és Oláh László föld alatti szállítót. Mielőbbi ki­szabadításukért hiába küz­döttek erejük megfeszítésé­vel, hősiesen a bányamen­tők és a legkiválóbb iká- nyási elővájók, sajnos, egyikük életét sem tudták megmenteni. A gyász feketeszombat- ján két volt bányászt kí­sértek utolsó útjára Szé- csényfelfaluban. A László- csapat két volt tagját. A tragédia megrázta és. meg­döbbentette a kevés lélek­számú község lakóit, hiszen mindenki ismerte és be­csülte a 41 éves Bódi Gá­bort és a mindössze 19 éves Oláh Lászlót. Szénfekete díszegyenruhát viselő haj­dani bányásztársak álltak sorfalat a koporsók mellett, s a szintén díszegyenruhába öltözött bányász-zenekar ját­szotta a méltóságteljesen hömpölygő, szomorú-szép dallamokat: „Szerencse fel, szerencse le / Ilyen a bá­nyász élete.” Igen, ők a bá­nya mélyén lelték halálu­kat, s a falu fölé magasodó domb oldalában levő, fe­nyő- és akácfáktól övezett temetőben alusszák örök ál­mukat. — A mellettük lakó szü­leim, a közelben élő nővé­rem és a gyermekeim tart­ják bennem a lelket — folytatja özvegy Bódi Gá- borné. — Kprábban, a köz­ségi könyvtárban takarítot­tam, de már képtelen va­gyak rá, mert a kezemet is alig bírom felemelni. Ta­lán, már sohasem nyerem vissza az egészségemet... Takaros, háromszobás házban él, a tragédia kö­vetkeztében férj és apa nél­kül maradt család. Most, az édesanya és a 17 éves Anita lánya van otthon. A 16 éves Gabi dolgozik: se­gédmunkás a Salgótarjáni Öblösüveggyárban. Ifjú ko­ra ellenére, nehéz, kétkezi munkát vállalt, csakhogy segítse az édesanyját és a nőiruha-készítőnek tanuló nővérét. — Anyagiakban kevéssé szenvedünk hiányt, bár meg kelll nézni, mire költ­jük a pénzt — válaszolja érdeklődésemre az özvegy. — Havi 6700 forint özvegyi nyugdíjat kapok, s a gyere­A gyerekek: Gabi ás Anita kék egyenként 3700 forint árvaellátásban részesülnek. Minderről örömest lemon­danék, sőt még én fizet­nék, ha feltámaszthatnám az én drága jó uramat. — Szüreti mulatságban ismerkedtünk össze — kez­di a fekete hajú, teltkarcsú asszony, s egyszeriben meg­élénkül a tekintete. — Az első látásra megtetszettünk egymásnak. A kölcsönös vonzalomból hamarosan sze­relem szövődött. Egy év múlva megtartottuk a lako­dalmat. Gábor 24 éves volt, katonaviselt, jómagam há­rom évvel fiatalabb. Tizen­hét esztendőn át voltunk egymásnak igazi társai... A fiatalember csaknem két évtizedig traktorosként kereste kenyerét a termelő- szövetkezetben. Imádta a gépeket, de mégis állást vál­toztatott, csakhogy többet keressen, mindent megad­hasson a családjának. Az igyekezetére jellemző: segéd­vájár!, majd vájári vizsgát tett, s az egyik legjobb ká­nyási elővájási csapatnak lett a biztos tagja. Ám bányász- pályafutása csak huszonhat hónapig tartott... — Elment meghalni a bá­nyába — szakad ki a bánat az özvegyből. — Bár soha­se vezetett volna útja a szénifalhoz. Ott is szerették, mert megbízható, dolgos, jó- ravaló ember volt. Ügy lát­szik, az Istennek is csak a jók kellenek. Elhallgat, merengőn néz maga elé. Kisvártatva kér­dezés nélkül mondja: — A bánya ugyan elvette a férjemet, de a bánya ve­zetői nem hagytak magunk­ra nagy bajunkban. A bá­nyászati segélyalapból 50 ezer forint gyorssegélyt kap­tunk, s az üzem további 25 ezerrel megtoldotta. Bá­nyásznap előtt 34 ezer forint hűségjutalmat hoztak a vál­lalattól, sőt a sírkő állítá­sáért fizetett 17 ezret is visszatérítették. Az idei karácsonyt kény­telen családfő nélkül ünne­pelni a Bódi család. A férj, az apa ugyan elhunyt, de emléke ma is élő a szeret­tei körében: sírjánál neki is állítanak majd egy kis fenyőfát. Utána elmennek a templomba, hogy imádkoz­zanak az eltávozott lelki üdvösségéért. A szentestén Anita leendőbelije is tiszte­letét teszi a háznál, s így csak lesz férfi a Kossuth út 7. szám alatt. — A jövő esztendő, au­gusztus 11-én tartjuk az es­küvőnket — beszéli el a szemrevaló nagylány. — Ak­kor leszek éppen tizennyolc éves. Itt fogunk lakni, s majdan két gyereket szeret­nénk. Anita szárnyaló szavait hallgatva, csillogó szemeit látva, az özvegy csendesen megjegyzi: — Ha ezt az én életem párja megélhette volna... Kolaj László Farté: Rigó Tibor űtonjAró__________ Elindulnak a fenyők... Évszakok a Mátrában címmel 115 verset hozott a posta. Nem költő írta a rövid kis verseket, hanem egy nyugdíjas bányásztanító Kis- terenyén, a Zagyva út nyolc, ból.' Melyik a nagyobb „rang”, ki tudja? Fenyvesi József öreg bará­tom levelet is mellékelt ver­seihez, amelyek már-már kö­tetbe szerkesztve! állnak most itt mellettem, balassa­gyarmati ideglenes-szolgálati otthonom öreg-örökölt-vár- megyei íróasztalán. Jóská bátyám betegeskedik. Azt írja (tán megbocsátja, ha ki­szerkesztem!) „Hatvan éve járom a Mátrát. Itt szület­tem, itt nőttem fel, itt dol­goztam, „harcoltam” népe­mért, itt engedtem becsüle­tes útra sok-sok ezer tanít­ványomat... Sokat voltam in­nen távol is, mindezekért kárpótolt az élet, mert mint nyugdíjas több éven át dol­gozhattam Parádsasváron, a gyermeküdülőben. öt év alatt tizenötezer gyerek volt velem az ország minden ré­széből... Csodálatos volt ez... az utolsó gyermekparadi­csom...” Boldog napok voltak. Jár­ták a hegyet. Az öreg Mát­rát, s amit a gyereknevelés­ben szabadon meg lehet va­lósítani, azt mind sikerült is ott, a mára feltehetően el­veszett „paradicsomban”. Jóska bátyám a verseket is ott írta évek alatt, azokkal ajándékozta meg a gyereke­ket, akik aztán elvitték so- rait-verseit az országba mindenhova. Hát ilyenfor­mán lehet akár a legismer­tebb „nem-költő” a bányá­szok idős gyermeke ott Rá- kóczi-telepen, a Zagyva úton a kis házban. „Talán segíte­nek megvédeni a versek a Mátrát, mert veszélyben van...” írja még a mellé­kelt sorokban. „Egy nevelő üzenete” a száztizenöt vers, akinek ma sincs semmije. Nincs vagyona, csak a gye­rekek szeretete, ha ugyan erre lehet ilyesmit írni, hogy „csak...” Ez a csak fel­érhet néhány millióval. Betegen is a Mátrát védi Fenyvesi József. A fenyőket álmodja, azok most a fűrész nyomán illatos halomba gyűltek, hogy karácsonyfa legyenek, hogy neveljenek szépre-jóra, csendre és nyu­galomra, békére. Hal csak egyetlen éjjel is az övék. Ezért halnak a fák, ahogy Elindulnak a fenyők... című 1984-es karácsonyra írt ver­sében olvashatom. Megállni szélben-fagyban sem köny- nyebb. örömet adni az em­bereknek — megér egy éle­tet, vallja talán a fenyő. Hogy a szójáték Jóska bátyám nevével (fenyő- Fenyvesi) csakúgy nem le­het bántó vagy pláne vélet­len, az most az nyilvánvaló. A legszebb pedagógustör­ténetet is tőle hallottam, jó néhány évvel ezelőtt. Bá­nyászcsaládból jött — bá­nyásztanítónak} Elődei vol­tak a régiek, a példát mu­tatók. Őket követte először bányatelepi(telepeki) úgy­nevezett vándortanítóként Mizserfán, Jánosaknán. Át­ment gyalog a hegyen min­dennap, a gerincen már ott várták a gyerekek és lefelé együtt mentek az is­kolába. A család főként bá­nyász; nagyapja selmeci! Medved volt, a nagymama Wasserpalme | (Vizipálma?) Josefina láthatóan német­osztrák eredetű, de éppen- hogy ő volt az utolsó ko­pogtató a salgóbányai tele­pen. Ö ütött pontosan dél­ben minden áldott nap ti­zenkettőt a lármafára, klo- pacskára odafent Saigon a telep végében. Mindenütt, aholl bányászok éltek kerek hazánkban így volt ez. Fenyvesi József terenyei is­kolái után naponta vonato­zott hajnalban a pásztói polgáriba. Bányászőseí se­gítették talán örökölt aka­ratukkal, ette a lekváros ke­nyeret, meg a kenyeret lek­vár nélkül, mert ez volt, meg a nagy hidegek, de so­ha sem hiányzott. A budai tanítóképzőn félév után tandíjmentes lett ta­nulmányi eredményei alap­ján természetesen (1925-ben született). Aé első munka­helye is a bányászgyere­kekhez kötötte, de aztán végérvényesen. Talán való­ban a legszebb évei lehet. tek azok a nyugdíjas parád- sasvári „paradicsombeliek” azzal a sok gyerekkel fent a fenyvesekkel is tarkított he­gyek között. Rigófüttyös verseiben rőt törzsű szálfenyők rázzák magukród a havat, téli ter­hüket, amikor jön a kike­let. S néha dong a vidám ritmus a nagy hordó ha­sán, Rubint Bikavér, Arany Muskotály csörgedez, mert a sok „harc” mellett néha vidámság is volt azért. De éppen tőle is tudható, hogy március idusán, reggel már lágyan szól a feketerigó, a szarvasok agancsa, a sok jó fegyver lehullott s szép a hajnal a Kékesen. Emlékszem én is jó taní­tókra. Potondy Jánosra pél­dául a pesti Rottenbiller ut­cai polgáriban, aki nekünk félretéve minden kötelezőt — Bársony Istvánt olvasott az órákon és Füst Milánt! Fenyvesi tanító úr úgy adta egyébként mátrai verseit a gyerekeknek, miiként László atya a Regnum Mariannum (a pesti Városligetnél volt a templom, amíg le nem bon­tották) cserkészcsapat veze­tője, a szentképeket a köte­lező napi jó cselekedetek után nekünk farkaskölyköknek. Hát ilyenformán alakul az ember valamilyenre a ta­nítói álltai is és éppen a tar­ján i környék van tele Feny­vesi tanító-bányász becsü­letesre nevelt egykori „gye­rekeivel”. Jósika bátyám a falut Is hozta magával, nem csak a bányászlelket. Anyai ágon meg sámsonháziak, a Fehér- kő-vára alatt már a tatár előtt itt élt szlovákság le­származottai erős Kossuth- hagyomány okkal. Templo­muk, egyházuk (evangéli­kus) gondnoka is Kossuth volt választásuk szerint. De aztán itt van a nagy szere­lem (a Mátrán kívül, a bá­nyásziskolán felül?) Kiste- renye, ahol olyan csodálatos dolgok vannak-vo.ltak az év­századokban s amelyek ku­tatásában, megismertetésében Fenyvesi tanító úr is élen­járt. Dornyaival, aki mielőtt innen a dunántúli végek­re került nyolcvanforintos! nyugdíjjal (előtte felnevelt néhány nemzedéket Tarján- ban, könyvet írt a Karancs- ról és környékéről, és egyet­len turistaház viseli nevét), szóval vele együtt kutatták Kubinyi Ferenc nyomát, ö pedig éppen itt Terenyén, az Aranygombon „alapozta meg a magyar régészetet” felfe- J dezve egy háromezer éves úgynevezett bádeni kultúrát, a híres aranyleletekkel... Egyszer arról faggattam vol­na Fenyvesi Józsefet, hogy beszéljen a koalíciós idők­ről, a cserkészet és az út­törő (egyik alapítója a me­gyében a mozgalomnak) ve­télkedéseiről. . . De a szere­tett Kisterenye. Rákóczi (aki idekötődiik Lórántffy Zsu­zsanna révén) Repetzky, Ku­binyi, Dornyai. a Koporsó­hegy, a Hortihy-telep. a Rajk- akna (Rajk itt mondta egyik utolsó beszédét), a Mátra. .. És a gyerekek, a bányá­szok. .. ! A fenyők elindulnak. De a fenyő mint jelkép örök. T. Pataki László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom