Nógrád, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-23 / 304. szám

4 NOGRAD 1989. DECEMBER 23.. SZOMBAT A lelkészn kegyelme — Ide bárki bejöhet — bátorít egy kedves hang. A tekintet jóságos. — Salgótar­ján, Karancs utca 18. Ad­ventista Egyház. Itt él csa­ládjával Gyűrűs Istvánná, aki adventista lelkésznő. Férje csak nemrégiben kö­vette példáját, ma már ő is _ a lelkek gyógyítója. Gyer­mekeik: Máté és Anikó óvo­dáskorúak. A lelkésznő az imaterem­mel egybeépített ház csen­des zugában a kicsiny dol­gozószoba asztalánál üldö­gél. Ez a menedékhelye: itt meghúzódhat, meditálhat, fellapozhatja könyveit, — egy egész gyűjteménnyel büszkélkedhet. Ami körül­veszi : keresetlen egyszerű­ség, minek fenséges 'dísze a harmónia. Élete minden­napi, mégsem szokványos, férje és ő, két bájos vidám gyermeket nevel. Házasságuk a lap elve: segítsd mindenben a másikat, s mondj napon­ta kedveset neki. Nem cso­da hát. hogy az öröm nem bujkál el előlük. — Már apró gyermekko­romban arra vágytam a leg­inkább, hogy emberekkel foglalkozzam. Igyekeztem kö- zelkerülni hozzájuk, több­nyire úgy, hogy beszélget­tem velük. Hallgattam őket, beszéltem, s ettől valahogyan megnyugodtak. Egyik igen lobbanékony természetű bá- csikámat rendszerint csak én tudtam lecsillapítani. örült felfedezett képessé­gének, az élmény anyag pe­dig szépen szaporodott. Majdani hivatása mind mar­kánsabban körvonalazódott. — Egyetemi tanulmányaim után Budapesten, az Orvos- továbbképző Intézet inten­zív laboratóriumában dol­goztam. Munkám egyik ré­sze volt a betegek műtétre való felkészítése, ami na­gyon tetszett nekem — me­séli. A múltidézás mosolyra fakasztja. — Közben elvé­geztem a debreceni refor­mátus teológiát, s ekkor már rendszeresen felkértek gyülekezeti szolgálatra. A késztetést érlelte, erő­sítette a sejtés: — Talán van bennem egv identitás, együtt tudok érezni az emberekkel. — S ez nem marad viszonzatlan, ami inspiráció a mindenna­pokra, a? újabb vállalások­ra. — Salgótarjánban nagyon sokrétű munkába kezdtünk. Amióta elvégeztem a do­hányzásleszoktató- és test­súlycsökkentő kurzus veze­tőképzőt rendszeresen tartok kiscsoportos foglalkozásokat. A dohányzásleszoktató egyre népszerűbb, s ez a tény azért nagyszerű, mert a lel­ki és testi egészség egy­mástól elválaszthatatlan. A pszichés ráhatás amit na­gyon fontosnak tartok, ki­tűnő módszer, de soha nem az a célom, hogy a saját képemre formáljak másokat. Sajátos szerepkörében el­fogadják. Vigaszt nyújt, él­ni tanít, végtelennek tűnő energiával, minek hite, bel­ső békéje a forrása. Szét­aprózza és elosztogatja ere­jét, mégsem válik kifosz­totta. — Az embereknek a napi terhek hordozásához ka­paszkodó kell, ennek a hiá­nyát nagyon rosszul vise­lik. Ma valósággal követel ez az igény: hisz hosszú­távon elfogadhatatlan, hogy sem kívül, sem belül ne le­gyen rend. Hogy mennyire kifejezett ez a törekvés: míg tavaly 270, idén 980 Biblia-kötetet vásároltak a gyülekezeteinktől. Vallásos tárgyú kiadványokat fjedig ez évben négyszerannyi ér­tékben adtunk el, mint a múlt esztendőben. Kicsit úgy érzem mintha divat is len­ne már a vallás, de sokan igazán éhezik azt, ami ed­dig nem volt meg az éle­tükben,. Reggeli áhítattal kezdi a napját- mostanában ébre­dés után R. G. White angol írónő Válaszd az életet cí­mű kötetéből olvasnak fel férjével beszélgetnek, s reg­geli után látogatni indul­nak. Felkeresik a gyüleke­zeti tagokat. és másokat, akiket érdeklődőknek nevez­nek. Havonta egy alkalom­mal mind a 120 személyhez eljutnak, ajándékuk a se­gítségnyújtás, ami nem csu­pán lelki ápolás: — Volt már, hogy krump­li-, kukoricakapáláshoz, há/- körüli munkához kellettünk. Olykor a pénztárcánkat is kinyitjuk. Nem sok a pén­zünk de azon a kevéskén Isten áldása van: bizonyos, hogy busásan megtérül, amit adunk. Útjaikra magukkal vi­szik a gyerekeiket is. Óvo­dába ugyanis nem járatják őket. mert a családi együtt- létet mindennél fontosabb­nak érzik. — Anikó és Má­té a legirigyeltebb gyerek lehet. Türelmes, mosolygós anyjukat megtalálják nap­közben is. Másokra gondol, amikor ezt mondja: — Nem lett volna szabad ennyire leépíteni az anya­ság, a háziasszony szerepét. Napont.a látjuk ennek a ká­rát. Mielőbb változtatni kell ezen. például a nők munka­idejének csökkentésével, a családfők fizetésének eme­lésével. À haszon hama'r megmutatkozna... Szívós kitartással maga is próbálja lefaragni a sok­szor agresszív, kezelhetet- lennek mutatkozó kis em­berkék vadhajtásait. Mód­szere: példaképet állít elé­jük Jézus személyében. — Meglepő magatartást ta­núsítanak olykor, ezek a kis vadócok. Nemrégiben, a Gagarin iskolában beszél­tem Jézusról, az életéről. Egy kis idő után azt vettem észre, hogy megszűnt a zsib- vásári ricsaj, a gyerekek megnyíltak, érdeklődtek. Jó- néhányan külön társalgásra is ottmairadtak, s magam is csodálkoztam, mi min­denre voltak kíváncsiak. Az ilyen esetekből is kitűnik, hogy a durvaság, csak máz. vágynak őik is .jók lenni csak nem tudják miként fogjanak hozzá. Vagy ta­lán épp a példakép hiány­zik ehhez, — Én már sokszor meg­tapasztaltam. hogy Jézus szeret engem, s ezért velem csupa jó történik. Ugyan­akkor tudom vár is tőlem valamit, aminek eleget sze­retnék tenni. — mondja bú­csúzóul. s kellemes kará­csonyt kíván. Mihalik Júlia Teréz, Teréz, édesanyám Braunswick Teréz grófnő a magyar kisdedóvó meg­teremtője. Ferencxy Teréz költő. Bánatra hajló melanko­likus lélek. Egyéni csa­ládi tragédiák megold­hatatlansága miatt 30 éves korában öngyilkos lett Kalkuttai Teréz anya a Szeretet Szolgálati Rend békedijas alapítója. 78 éves, hazánkban járva egyházi és világi méltó­ságokkal találkozott. Az én drága anyámat nem örökítik meg lexi­konok. A neve is egysze­rű: Vrecza Teréz. Legtöb­bet mégis ő adott ne­kem! Az életet, amely is­teni ajándék, az Istenben való hitre nevelést, és a családi otthon melegét. Ami minden bánatom­ban, szomorúságomban erőt ad a küzdelemre, harcolni a nehézségek le­küzdésére csendesen, egészséges életösztönnel, ő egyetlen egyszer emel­te fel a kezét, hogy meg­üssön, éri én dacosan álltam, s az ő keze le­hanyatlott. Ö a szive me­legét adta nekünk, ami minden kincsnél drágább. 80 éves volt amikor örök álomra hajtotta fejét. Október 23-án volt 15 éve, hogy csendesen el­aludt, mint amilyen csen­desen viselte az élet ter­heit. ☆ Emlékére gyermekkorom egyik mozaikképe. Anyu kenyeret süt. A kenyérdagasztó teknő 2 méter hosszú és kb. 90 cm. széles. Este átszitál­ja a lisztet, kb. 10—12 kg kovászt készít, ami reg­gelig kel. Akkor langyos sós vízzel bedagasztja. A tésztadagasztás fárasztó hosszadalmas munka. A kemencét már mi fűtöttük be, s amikor a szakajtóba kiszaggatott kenyér ismét megkelt, az izzó kemencéből kihúztuk a parazsat vizes pemeté- vel. (Rúdra kötött kuko­ricaháncs.) Gyorsan! fel­töröltük a pernyét. Elő­ször a lángost sütötte ki nekünk - aminek az ízét most is a számban ér­zem - majd a lapátot meglisztezte, ráborította a kenyeret, a tetejét vizes kefével elsimította. Az illata inycsiklandóan fi­nom volt. A kenyér piros ropogós, éhséget csilla­pító... Unatényi Magdolna Az alkotási mindig a tiszta szándék szüli... „Összezavarodott kö­rülöttünk a világ! De nem reményt vesztett I Kérjük a nyilatkozatokat, keressük a szembesülést leélt önmagunkkal, meg­maradt hitünkkel -, azaz vivődünk) számonkérjük a leélt időt, s ha lelkiis­meretünk tiszta, nincs su­nyi szándék, úgy azt is mondhatom; „Új fényes szellők időszakát éljükI”, - Most forr a must, zak­latott szüretelés után va­gyunk... Többször le kell fejteni, amíg d pohárban áttetszőn, még bukéja is teremtődik! - Szóval ki­forrja magáti Reméljük! Legyen erőnk hozzá!" (Czinke Ferenc) Hivalkodó krimi- és síex- irodalom burjánzik a könyv­sátrakban, hatványozottan így van ez most karácsony környékén; A drágábbnál drágább lektűrök mellett egy karcsú, finom metszésű kö­tet is megbújik szerényen. Remélem, sokan észreveszik s ha beleolvasnak egy szusszanatra sem tudják le­tenni. Kálovits Géza Papirforgók címmel naplót irt. Nem a múltról, hanem a jelenről, a jövőért aggódva. 1989. szep­tember végén vetette papírra az első sorokat, s aztán no­vember 6-ig kis jegyzetfüze­tét majd mindennap elővet­te. Volt úgy, hogy csak nyolc-tíz mondat született, de a „forró ősz" olykor két— három oldalt is íratott v|ple. A legbensőbb énjéből jövő gondolatok irányították tollat fogó kezét. A külvilág impressziói be­tűalakot öltve elevenednek meg szemünk előtt. Az avart égető tüzek füstje, a lomb­hullás a termőerő, a vén­asszonyok nyara, a fakölte­mények, az Ipoly-part lírai hangulatra fakasztották a szerzőt. Politikus énje is igen éber. Mert mióta „Hyde- park lett az ország", az­óta a gyorsan pergő ese­mények összekuszálták körü­lötte is a rendnek hitt világot. Kételkedik a nagyhangúnk igazában, de meditál a, hi­teles ember fölött is. Emlék­képei fájóak: sortűz, bariká­dok, Don-kanyarj sajgó- Salgó fái. Gyötrődik a de­mokráciánkon ejtett sebe­ken. De vívódásaiból kicseng a hit, mert tudja, hiszi, hogy az „utánunk jövőknek jobb lesz". A megválaszolatlan kérdései soro hozzásegíthet a kátyúból kivezető helyes út. megtalálásához. Ez lehetett az ő „tiszta szándéka”, ami­kor betűvetésre szánta el magát. Czinke Ferenc is azonos hullámhosszon vibrált, ami­kor a szöveggel szorosan szinkronban levő illusztrációit megalkotta, űk ketten már biztos, hogy megértették egymást. A Papírforgók, ez a kis naplótöredék nemes egy­szerűségével, ha rövid időre is, magunkra nézésre kész­tethet. Higgyünk benne, nem rossz módszer ez, ha mi magunk is pozitív irányba szeretnénk váltani. Csak „le­gyen erőnk hozzá!" Buzafalvi Győző Betlehemes játék A salgótarjáni Gagarin Általános Iskola diákjai betlehemes játékot tanultak és a héten két alkalommal mutatták be a Nógrádi Sándor Múzeumban. A jelmezekbe öltözött kis­iskolások énekkel és a régi betlehemes szokásokkal kö­szöntötték a karácsonyt. N Kép: Rigó Zsidaiék karácsonya Ami az ajándéknál fontosabb Néki az idei karácsony munkával telik. Zsidai András a 31 éves fiatalem­ber nem először ünnepel így. A Salgótarjáni Síküveg­gyár húzóüzemében dolgo­zik, folyamatos műszakban. A gépek itt nemigen vesz­nek tudomást ünnepről, va­sárnapról sem az emberek kedélyállapotáról. Menniük kell, ha tetszik, ha nem. András nem is panaszkodik, hiszen ő vállalta. Kell a pénz, hiszen családos em­ber. Több szakmát megpró­bálva az építőiparról az üveggyártásra átnyergelve, 1977-ben került a gyárba. Érettségivel kezdett az új szakmához, amitől jobb meg­élhetést, biztatóbb jövőt re­mélt. Munka mellett tanult, igyekezett minél többet el­lesni a gyakorlottabbaktól. Először segédgépész lett, majd előre lépve a „rang­létrán” az üzem főgápésze. Ma már nála idősebbek is dolgoznak a keze alatt, de tudását és emberségét min­den munkatársa elismeri. Jól keres, hiszen a síküveg­gyár, ahogy mondani szok­ták: menő vállalat, és ő en­nek egyik legjobban fizető üzemében, a leginkább ke­reső helyek egyikén dolgo­zik. Talán ez volt az oka, hogy éppen őt ajánlották „kivételnek”. Az volt ugyan­is a cél, hogy olyasvalakit mutassak be így ünnep előtt aki kedvezőbb választ tud adni a kérdésre, mint mi legtöbben, de mégis bérből és' fizetésből élő fiatal. A kérdés: mi kerül az idén a karácsonyfa alá? Tekintve azonban, hogy András ka­rácsonykor sajátos módon ünnepel — ebből látszik, hogy a fa alá kerülő ajándé­koknak azért ára van — a beszélgetésünk sem indul igazán ünnepinek. A gondo­latok metszéspontjába is hamarosan a munka kerül. Néz rám, és mosolyog ami­kor a pénzügyeit firtatom. Nyílt tekintetéből kiolvas­hatom; amit néhányan ta­lán soknak, azt ő maga igencsak viszonylagosnak tartja. — Nem mondhatom, hogy állandóan elégedetlen- vá­gyóik. De azt igen, hogy minden forintért keményen megdolgozom. Keresek, és mégsem pályáznak a helyem­re. Ez a tény talán beszéde­sebb, mintha a munka ne­hézségeit sorolnám — mond­ja. A pénz sem annyira biz­tos, amennyire mutatják. A nyáron is rajtunk csapódott le a vezetés gyengélkedése, a technológia hibái. Járat­tuk a szánkat és úgy lát­szik, hogy most nem hiába. Nekünk lett végül igazunk, amit el is ismertek, egyebek között egy jelentős béreme­lés formájában. A keresetem nem titok. Brutóbban úgy huszonöt- ezer forintra jön ki. A múlt hónapban a két gyerek után kapott családi pótlékkal és jutalommal együtt nettó harmincezret vittem haza. — Vannak akik ötven­ezerről beszéltek nekem. — Valóban? Akkor majd megyek reklamálni, hogy el­számolták magukat. A tré­fát félretéve tényleg volt egy nézetkülönbségem a vezérrel. Az ő listáján és az én szalagomon más összeg szerepelt. Mondtam is neki akkor, de annyiban maradt az ügy. Mégiscsak többet tehet a fa alá mint a legtöbben. — No igen, a szépséghiba csák az lesz, hogy szenteste, nélkülem gyújtják a csillag­szórót. Persze majd bepótol­juk azt is 26-án. De azért az nem az igazi... — Mégis mit jelent az ön számára a karácsony? Hi­szen nem mindig dolgozik ilyenkor. — Meghitt családi ünne­pet. A szeretet ünnepét. Fe­leségem, két kisgyermekem van. A lányom négy-, a fiam kétesztendős. Türelmetlenül várt esemény nálunk az idei karácsony. Nekem is fontos, — belül. Együtt va­gyunk szeretetben, egészség­ben. Ez számít. Ha a gyere­kekre nézek, arra gondolok, hogy maradjon így minél tovább. A többit majd meg­oldjuk.... Valójában elége­dett vágyók. Fiatalon már a saját házunkban élünk. Az ünnepi asztalra is kerül amit megszoktunk. Jövőre lehet, hogy sok mindenről le kell majd mondanunk. Au­tóm valószínűleg nem lesz még egy darabig — hacsak nem nyerék. Keményen meg kell küzdeni, de eddig fel tudom mutatni az eredmé­nyét. A legfontosabb; hogy megmaradjon az amit az előbb mondtam, amire a fa alatt gondolok... Lehet, hogy sokak kará­csonya szerényebb lesz mint Andráséké. A szeretetet azonban eddig sem az aján­dékok nagyságával mérték, akik igazán éreznek. Jellem­ző amit András is a legfon­tosabbnak tart. Egyetérthe­tünk vele, de nem csupán azért, mert az ünnepen kö­telező az optimizmus. Tény­leg ez számít: hogy a Ta alatt valamennyien ott le­gyünk jövőre is egészsége­sen, szeretetben, együtt. A többit majd megoldjuk va­lahogy... —cs—

Next

/
Oldalképek
Tartalom