Nógrád, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-25 / 280. szám
MŰVÉSZÉT A színház polihisztora Emlékezés Nádasdy Kálmánra * Operaházunk együttese a közelmúltban felújította Giacomo Puccini két egyfelvonásosát, A köpenyt és a Gianni Schichit. Ezzel emlékezett a két mű fordítójára, Nádasdy Kálmánra, aki ma lenne 85 esztendős. A Budapesten született Nádasdy (Graff) Kálmán tulajdonképpen zeneszerzőnek készült, de 1922-ben segédrendezőként szerződtették az Operaházhcz. 1925-ben a zeneművészeti főiskola hallgatójaként négy évig Kodály Zoltán növendéke lett. Utóbb mégis vonzotta a színház, 1933-tól visszakerült az operai társulathoz, de már rendezőnek. Pályatársai a színház- művészet polihisztorának nevezték, mert olyan rendkívüli tehetséggel rendelkezett, amiért méltán kapott háromszor is Kossuth-díjat és Kiváló Művész kitüntetést. Amint múlt az idő, főrendező lett belőle, majd az Operaház igazgatója. Mi volt csodálatos rendezői tevékenységének titka? Mindenekelőtt az, hogy hatásosan és eredményesen ragadta meg a szereplők és a kórus színészi feladatait is. Egyaránt értett az operák, prózai darabok, operettek, film- és rádiórendezésekhez. Felejthetetlenek voltak rendezései, hogy csak néhányat említsünk az opera műfajából: Bartók A kékszakállú líerceg vára, Kodály Zoltán Székelyfonó, Mozart Don Juan, Beethoven Fidelio, Puccini Turandot. Rendezésével eljutott olyan_ híres dalszínházakba, mint a milánói Sqala vagy a bécsi Staatsoper. Egészen természetes, hogy a magyar színészképzés sem tudta nélkülözni Nádasdy Kálmánt, aki elfoglaltsága mellett még a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanári, majd főigazgatói posztját is elvállalta, különleges érzékkel külön foglalkozva a tehetséges színészjelöltekkel. De hogyan látták Nádasdy Kálmánt kortársai? Amikor 75. születésnapját ünnepelték, Major Tamás így írt köszöntőjében: „Nagy Endre, Bartók, Reinitz, Kodály, Márkus László voltak a mesterei. Failonival és Klempe- rerrel együtt dolgozott. Akiktől tanult, akik véres harcokban fedezték fel az élet és a művészet törvényeit, és döbbentették rá őt is az'általuk megtalált igazságokra. Számára a tanulás megrázó élmények sorozata. Ezeket adja át az ifjúságnak — ahogy az ő mesterei tartották kötelességüknek, hogy megosz- szák vele tudásukat.” 1980. április 17-én Mikó András, az Operaház akkori főrendezője arra kérte a televízió ott forgató stábját, hogy oltsák el a fényeket, és egyperces néma csenddel adózzanak az éjszaka váratlanul elhunyt Nádasdy Kálmán emlékének... Akik találkozhattak vele, mint e sorok írója is, azok számára tudása, humánuma, tehetsége örökké emlékezetes marad. K. K. Folyóirat-tallózó Megjelentek az új irodalmi hetilap, a Magyar Napló első számai. Bemutatásuk és értékelésük nem egy folyóirat-tallózó feladata, bár az eddigi négy szám összességében már bőven megüti a folyóirat-terjedelmet és -színvonalat is. Egyetlen írást mégis említenék a hetilap negyedik számából, mert Domokos Mátyás és Orbán Ottó beszélgetése Nagy László — 2000-ben címmel arra a vitairatra reflektál, amely a 2000 című lap szeptemberi számában jelent meg, s meglehetős, de inkább szóbeli visszhangot váltott ki. A beszélgetés arra a következtetésre jut, hogy a vitairat szerzője a tudományosság ruhájában is botfülű maradt — legalábbis erre a költészetre. Olvashatjuk a Holmi legelső számát is. A Réz Pál, Domokos Mátyás és Radnóti Sándor szerkesztésében megjelenő, további számos kiváló munkatárs által gondozott lap ismét példa arra, hogy szegényes körülmények között is lehet ízléses, szépen tervezett kiadványt készíteni. S ez a szépség és megtervezettség a jellemző az irodalmi » anyagra is. A 2000 és a bizonytalan megjelenésű A Lap után ismét egy kifejezetten irodalmi orgánumot köszönthetünk- Nem apoli- tikusat, hanem irodalommal politizálót. Hiszen éppen 1989 októberében nem lehetett kihagyni Angyal Ist- /ván emlékiratának egy részletét. Helyet kapott Weöres Sándornak egv eddig nem ismert Majtény, Világos stb. című költeménye, amelyet Szabó Zoltán őrzött meg Londonban, s amely szerint „a hatalmas, erős, bölcs nyugati népek nézték ahogy póznára csavarták beleinket,/ egy mozdulat elég lett volna és meg nem szabadítottak minket,/ se saját jövendőjüket”. S olvashatjuk Vas István jelentős, 1948-ban írott művét. Az eretnek vallomása pontos társadalomkritikai elemzés: „Jövőbe röpített, ki nem próbált szavak! Hurokként mind nyakunkba visszacsap. /Dagadnak a szavak vérrel telezabáltan- Nép, nemzet, osztály, közösség.— veszett /Teremtményeink. Óriási cet /Habzsolja már az életet, az Állam. 'S rabjuk lesz az is, aki ellenük tör, És sietnek a vesztesektől 'A győztesek a rosszat eltanulni. Rossz szavakkal mérgeztük meg a földet, /S mindegy lesz már, hogy kiket ölnek: Szaporodnak a Sátán vértanúi.”. S e verset követi az 1956 novemberében írott Az új Tamás. Ügy vélem. Vas István egyik legjelentősebb költeménye ez- Öröm olvasni nemcsak önértékei miatt, hanem azért is, mert bizony elég sok közepes és gyengécske ötvenhatos vers jelent meg mostanában, amelyekben inkább csak politikum volt. s alig esztétikum. Az új Tamás tökéletes kivétel. S ha már az elsüllyesztett kéziratokról van szó, ideillik Lukács György híres esszéje Szolzsenyicín regényei-röl. Magyarországon most jelent meg először. a Világosság októberi számában. Ez a világhírű elemzés A pokol első köre és A rákkórház című művekkel foglalkozik. Az már csak természetes, hogy ezek a művek sem hozzáférhetőek nálunk, bár feltehető, hogy már foglalkoznak velük a kiadók. Lukács György népszerűsége. műveinek olvasottsága erősen visszaesett mostanában, ami persze nem csökkenti jelentőségűket. Lukács nem szűkíthető le arra a manapság szinte kizárólagosan idézett, s valóban hibás nézetére, mely szerint a legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál. S hogy műveiben maga sem egészen így gondolta, arra szép példa többek között Szolzse- nyicin elemzése. Lukács Györgyről is szó van természetesen abban a beszélgetésben, amelyet Heller Ágnessel folytatnak a Kritika októberi számában, hiszen Heller az egyik leghűségesebb tanítványa volt. A jelenleg New York-i egyetemi tanár filozófus tanulságos életpályáját tekinti át életrajzi és gondolkodói értelemben is, s ily módon az elmúlt negyven évet is bemutatja az elméleti kérdések és az elméleti emberek sorsán keresztülPaula Rego: Két leány kutyáv.al. Tátray Vilmos a zenei művelődésről Hangversenyéletünkből az az utóbbi években csaknem teljességgel kiszorult a Tátray Vilmos által 32 évvel ezelőtt alapított Magyár Kamarazenekar. De ritkán szerepel a háború utáni hazai kamarazene-kultúra egyik legtekintélyesebb képviselője nevét viselő, 1946-ban alakult Tátray-vonósnégyes is... — Mert annak ellenére, hogy még nem értem a tennivalóim végére, nem sokkal a 75. születésnapom előtt az Országos Filharmónia új igazgatója megszüntette a vonósnégyes és a Magyar Kamarazenekar státusát, vagyis leterelt minket a dobogóról — mondotta Tátray Vilmos. — Az ön, s még jó néhány művész jogos sérelme nyilvánvalóan része az általános értékdevalválódásnak. Professzor úr, hogyan ítéli meg ebben a helyzetben a magyar zeneművészet mai helyzetét? — Már-már úgy érzem — és ez iszonyú gondolat — hogy az én korosztályom szinte hiába dolgozott évtizedeken át. Mi 1946-ban, 1947-ben azt a célt tűztük magunk elé, hogy mindazokat, akik korábban kiszorultak a jó muzsika élményéből, elvezetjük a zeneművészethez. És boldog kapkodással és naivul láttunk ehhez a munkához. De hát ennek a történelmileg szerencsétlen országnak ritkán adatott meg a szellemi nevelés, nevelkedés nyugalma. Ma, 77 évesen meggyőződéssel mondom: mindent csak az ifjúsággal lehet elkezdeni. Az ifjúság nevelése pedig csődben van. — Ezen belül pedig a zenei nevelés szinte teljesen elsorvadt, ön szerint is — mint sokan vélik — elsősorban a kodályi elképzelések feladása vezetett ide? — A zenei művelődés alapjának én azt tartom, hogy a gyerekek ismerjék meg az örömteli, felszabadult éneklés élményét. Ehhez hangulatos énekórákat kellene tartani, főként az alsó tagozatban. Nagy hiba szerintem, hogy annyi vita folyik a módszerről. Én sokat vitatkoztam Kodály tanár úrral, akit persze nagyon tiszteltem, a relatív szolmizáció szükségességéről. És miközben megvádoltak, hogy „elárultam” Kodályt, ő csak annyit mondott: a szolmizáció mankó, s akinek nincs rá szüksége, dobja el. Nem a módszeren múlik tehát a zenei nevelés eredményessége. A módszer körüli viták helyett sokat kellene énekeltetni a gyerekeket, és jó zenét hallgattatni velük. — Ehhœ azonban a jelenleginél jóval több, lelkiismeretes, nagy szaktudású pedagógusra, és önhöz hasonló, az iskolai zeneterjesztést is vállaló művészre lenne szükség. — A vonósnégyessel valóban eljárunk néha iskolákba is koncertezni... Ehhez a munkához itthon nem kedveznek a körülmények. Ezért is hagyták el sokan az országot. Magam is kint maradhattam volna külföldön, hiszen számtalan meghívást kaptam. Lajtha László, egykori tanárom, szellemi nevelőm arra kért, maradjak; hogy itt teremtsünk zenei műveltséget. Én senkire nem haragszom, aki elment. De aki közülük arról magyaráz, hogy itt mit kellett volna csinálni, annak azt mondtam: maradtál volna itthon, s próbáltad volna mindazt végigcsinálni, amit mi tettünk. — ön sokat küzdött egyebek közt Dojrnányi, sőt Bartók elfogadtatásáért. — Dohnányi megszólaltatását sokáig nem engedélyezték. Amikor először eljátszhattak a mester Zongorakvintettjét, a pódiumra lépésünk után a közönség tíz percig tapsolt. Később behívattak, s azt mondták, politikai tüntetést provokáltunk. De nem volt könnyű Bartókot sem elfogadtatni. A kor ideológusai szerint például a IV. és V. vonósnégyese „formalista" alkotás, ami nem érdekli a közönséget. Amikor mégis eljátszhatnak, megrendítő volt látni még a lépcsőkön is szorongó tömeget. — Azt remélem, az elmondottak ellenére sem érzi — miként célzott rá — hiábavalónak a több évtizedes munkát. — Természetesen nem. Ha visszatekintek életemre, semmi önvád nem szólal meg bennem. Elképzelhetetlenül sokat dolgoztam, dolgozom ma is. Mi ezt nem annak a „sztahanovizmuS- nak" a jegyében csináltuk, amit akkor hirdettek, hanem azzal a munkaerkölccsel, amit én például egykori alma materemben, a Fasori Evangélikus Gimnáziumban tanultam. Sz. Gy. Kőris Kálmán fényképei Sajnálatosan kevesen tudják, ki volt Kőris Kálmán. Pedig sokoldalú tevékenysége révén több okból is rászolgált neve fennmaradására. A miskolci születésű Kőris Kálmán (1878—1967) a Budapesti Műegyetemen kezdte meg tanulmányait, de egy év után átiratkozott a képzőművészeti főiskolára. Közben Tardon, Szentistvándon és Mezőkövesden tanulmányozta a népi díszítőművészetet, a népéletet. amelyről leírásokat, fényképeket készített. Iskoláit befejezve tovább folytatta falukutatásait, mint a Nemzeti Múzeum néprajzi tárának gyakornoka. Az általa gyűjtött tárgyak vetették meg a borsod—miskolci múzeum néprajzi gyűjteményének alapjait. Üj látásmóddal írt tanulmányaiban össze tudta kötni a leíró néprajz tényrögzítéseit a társadalomelemzés módszereivelA szociális problémák iránt érzékeny, baloldali érzelmű fiatalember alapító tagja lett a Galilei-kömek. Előadásokat tartott az építő- és vasmunkásszervezetekben, cikkeket írt a Huszadik Század, a Szocializmus című folyóiratokba. Bekapcsolódott a Társadalomtudományi Társaság munkájába. Szoros barátság fűzte Szabó Ervinhez. Az I. világháború, majd a Tanácsköztársaság idején vállalt közszerepléséért mellőzés, üldöztetés lett a sorsa. 1925-ben Bécsbe emigrált, majd Moszkvába ment, ahol múzeumi vonalon dolgozott egy évtizedig- Megbecsült munkatársa volt a moszkvai néprajzi és a forradalmi múzeumnak, a múzeumi központnak, mégis hazavágyott. Itthon azonban nem kapott szakmájában állást, tisztviselőként kereste a kenyerét, míg 1947-ben nyugdíjba vonult. Még részt vett a tiszalpki ásatásokban, mint építésztörténész. 1959-ben a Tanácsköztársaságért Emlékéremmel tüntették ki. Fényképeiben feltáruló töredékes életműve nemcsak szociális érzékenységéről, néprajzi szaktudásáról ad bizonyosságot, de Kőris Kálmán kivételes vizuális kultúrájáról is. Kőkapu’ Csikszentimrén (1911.) Asszony ’ és leány (Cslk- szentimre, 1911.)
