Nógrád, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-18 / 274. szám

's\V>Xv<sas'%-»V*. í' ^ < ■••.-•. IC« •„. •• >WM< O g pia ja a Wt' tM ' ' ' ■ »- 8 ÿ 'e ■ ~^k a?«, * r W 8% ání InUUMLUiVI BOKROS BIRMAN DEZSŐ EMLÉKEZETE * Most lenné százéves. 1889. november 19-én született Újpesten, sokgyermekes, proletárcsaládból. Felcsepe­redésének körülményeit Kassák Lajos és József At­tila műveiből ismerheti meg a késői utód. Családja kő­művesnek szánta, de miután ellenállhatatlanul vonzódott a művészethez, a Modern Iparművészeti Dombormű­vállalathoz került inasnak’ ahol mennyezetrozettákat és más lakásdíszítéseket ké­szített az akkor viharosan fejlődő főváros bérpalotái­ba. Itt sajátította el a min­tázás fortélyait, a mester­ség alapfogásait, majd az iparművészeti iskolában töltött két évet. 1910-ben önálló „dekoratív szobrász- műhelyt” nyitott, de miután se pénze, se tapasztalata, se gyakorlati érzéke és kellő kapcsolata nem volt, egv év után tönkrement. A kudarc Párizsba űzte továbbtanulni. A századelő művészi Mekkájának nyüzs­gésében koldusmódon élt, mint nemzedékének nagyra- törő tagjai; az új művészet megteremtésének lehetősége pótolta a mindennapi szű­kös kenyeret. Az új mű­vészet ekkor a szobrászat ■klasszikus hagyományaival szakítva, a látvány, a for­mák felszíne mögött a szerkezetek összefüggéseit kereste a festő Cézanne nyomán. Üj, időtálló rendet akartak építeni, mely az életet is képes átformálni. Egy év múlva élményekkel megrakodva tért haza. Küz­dött az új formáért. Tanuló­evei "az első világháború kitöréséig tartottak, de a háborús rettenet csak ké­sőbb, a huszas években nyert élménybeli művészi kifeje­zést müveiben. A II. világ­háború szorongatottsága ezt az alapélményt mélyítette eí, így vált a huszadik szá­zadi ember sorsüldözöttsé- gének felejthetetlen kifeje­zőjévé. Szobrai ezért szál­nak a mához, bár sokszor az időtlenségbe révülnek kiszolgáltatott, tépett figu­rái. 1919-ben érkezett el mű­vészete döntő fordulatához. Berlinbe, a baloldali ma­gyar értelmiség legnagyobb emigránsközpontjába uta­zott. A város az első vi­lágháború után az expresz- szionizmus. felfokozott, lázas, művészeti atmoszfé­rájában élt. 1922-ben jelent meg a bibliai Jóbról készí­tett, szabad asszociációs li­tográfiái "sorozata, mely a háború utáni évek kiábrán­dultságát tükrözi mindazzal a felszakadó indulattal, mely akkor az emberekben tombolt. Lázas, szaggatott, körvonalú figurái egy-egy lélekállapot hordozói, némi, groteszk felhanggal, vagy iróniával, élete vége felé, mind több keserűséggel. (Négykézláb álló. Guggoló nő. Don Quijote). A szokat­lan, meglepő pózokról, test­helyzetekről, amelyek szob­rainak egykori jellegzetes­ségei, így ír: „1915-ben be­vonultam. Itt találkoztam először a Négykézláb Ember­rel, aki fut, áliat módjára oson. ugrik, az őrjöngve gvilkoló emberrel. Négy- kézlábon állt a világ..." Eb­ben a groteszk formában látta meg a kiszolgáltatott élőlények védtelenségét, a létezés törékenységét. Ugyancsak • a húszas években jelent meg művé­szetében munkáinak másik alaptípusa, a vaskosan reá­lis, az anyaföld biztonsá­gát jelképező, groteszk, tenyeres-talpas női figura (Guggoió nő 1921). Élet­műve legnagyobb részét a jellem legapróbb vonásait is lemeztelenítő. érzékeny mintázatú portrék képezik (Jónap Andorné, Újvári Pé­ter, Gáspár Endre, Búkor Béla, Szenes Zuzsa, Bar­tók.) A háborús rettegés, a bel­ső feszültség a II. világhá­borút követő években mű­vekké oldódott benne. Né­hány évig sorjáztak szob­rai, majd az ötvenes évek­ben megszakadtak. Szobrai hangulatukban, témáikkal szembenálltak a korral, amelynek politikai és tár­sadalmi ellentmondásaira mélyen reagált. A Duna- völgyi népek kórusa című. kis mérete ellenére is mo­numentális és sajnos ma igazán időszerű szoborcso­portja a kor jelképe. Le­leplezte a politikai frázi­sokat. Egy-egy törődött szlovák, magyar, román, szerb szegényembert ábrá­zolt benne, magába roskad- va, tűnődő kiszolgáltatott­sággal, minden egymásra utaló kapcsolat nélkül. A Meditáló öreges keserűsé­gében sajátmagát mintázta meg az akkori idők mélyé­ben rejlő egyéni tragédiák Jelképeként, teljes elesett- ségben. Életének a vélet­len vetett véget, 1965. ja­nuár 24-én villamosbaleset áldozata lett.. B. I. Értékes történeti térképek Bemutató a Budapest Galéria kiállítóházában Az Egyetemi Könyvtár el­ső alapjait Oláh Miklós esztergomi érsek vetette meg 1561-ben, amikor a jezsuita rendnek otthont adott Magyarországon. A rend néhány évtizednyi küzdelem után 1586-tól a felvidéki Znióváralján, 1598-tól Vágsellyén, végű! 1615-től Nagyszombatban tartotta kollégiumát és mel­lette könyvtárát- Az 1632- ben készült első katalógus 1489 tételről ad számot. Az állományt azonban a re- formációval folytatott csa­tározások mellett tűzvész is pusztította. ezért a XVI. század vége előtt beszerzett kötetek közül alig néhány tucat maradt a jelenkorra. A kollégium 1635-ben egye­temmé vált. és az Egyetemi Könyvtár ez évtől viseli ne­vét. 1773-ban államosították. 17Í7-ben Budára költözött, majd 1876-ban Pestre abba az épületbe, amelyikben ma is működik. Az időközben bekövetke­zett egyházpolitikai válto­zások jelentős mértékben gazdagították az állományt. Mária Terézia, majd II. Jó­zsef a jezsuita renddel együtt jó néhány más szer­zetesrendet is feloszlatott, számos kolostort megszünte­tett, és ezek tekintélyes könyvgyűjteményei az Egye­temi Könyvtárba kerültek. Mivel nem egyedileg beszer­zett kötetekről volt szó, ha­nem egységes, az előző év­századok folyamán szerve­sen fejlődött tekintélyes gyűjteményekről. mind a mai napig a teljesség adja az állomány meghatározó sajátosságát. Ide került többek között a. magyaror­szági pálos kartauzi, ka- malduli. trinitárius, bencés, ferences, minorita, kapuci­ï nus, klarissza, ágostonos, szervita, premontrei, do­monkos, cisztercita, karme­lita, piarista rend megszűnt klastromainak kincse, s itt ma is páratlan lehetősége­ket kínál a magyar művelő­dés múltjának kutatásához. A jelenlegi állomány mintegy 1,5 millió kö­tet. közte nagy számban kö­zépkori kódexek, ősnyom­tatványok, régi magyar könyvek, metszetek. És ter­mészetesen térképek is, jóllehet a könyvtár ezek gyűjtésére kifejezetten so­hasem törekedett. Javuk a jezsuiták missziós tevékeny­ségének előmozdítására ke­letkezett, illetve került a gyűjteménybe. A magyar jezsuiták ugyanis élénken részt vettek a térítésben. (Orosz László például a paraguayi rendtartomány főnöke volt, és meg is írta a vidék történetét.) A jezsui­ták kezdeményező szerepet játszottak a XVIII. század­ban nekilendülő történeti forráskutatás hazai megho­nosításában is, melynek gyümölcsei közül több mint száz kötet, Pray György, Hpvenesi Gábor. Kaprinay István jórészt máig kiadat­lan kollekciója az Egyetemi Könyvtárba került. E; Z ' áZ anyag rés ;z felbecsülő etetlen értékÿ hazai térké] pészeti munkáké it foglal ma gában. Az Értél ces történeti térké­pék cí mű, az Eg; pé térni Könyvtá] r anyagából rende­zett kiállításon bemutatott dokumentumok jelentős része mindeddig nem kapott széle, sebb körű ” nyilvánosságot, és nem egy darabbal a szakemberek is most talál­koznak először­K. P. V GÁBOR ÁRON Kj ne ismerné, ki ne da­lolta Volna még el e fülbe­mászó, remek ütemű éneket, a Gábor Áron rézágyúja kezdetűt? Gábor Áron neve gondolatainkban összefonó­dik a szabadságharccal, az 1848—49-es esztendők dicső erdélyi csatáival. Már nem volt könnyen hevülő ifjú — 1814. no­vember 21-én (más adatok szerint 24-én vagy 27-én) született Berecken —, amikor az égbe nyúló havas bércek között is fellángolt, a ma­gyar nép szabadságharca, mégis fontolgatás nélkül csatlakozott a sereghez, A 175. éve született, há­romszéki székely Gábor Áron a csíksomlyói gimnázi­umban kezdte tanulmányait- Már ekkor érdekelte a gé­pészet és mindennemű mű­szaki tudomány. Tüzértiszt akart lenni, beállt hát a császári-királyi hadseregbe. Tiszti iskolára jelentkezett, de kérelmét a katonai ha­talmasságok megtagadták, viszont áthelyezték Gyula- fehérvárra egy tűzérezred- hez. ahol alaposan kitanul­ta az ágyúk kezelését. Innen — nem tudni, miféle segít­séggel — Pestre, onnan Bécsbe ment. ahol magán­úton hallgatta a tüzértiszti főiskola előadásait, Jegyze­teket készített az ágyúön­tésről tanulmányozta az ér­cek elegvítési arányait, és nagy szakkönyvtárat állí­tott össze magának. Ismét visszakerülvén a hadsereg­hez. tüzér altisztként szerelt le. s kitanulta az asztalos- mesterséget. 1848 őszén Erdély — Há­romszék kivételével — a császáriak kezébe került. A háromszéki Sepsiszent­györgyön november 16-án tartott gyűlésükön igen le- hangoltan tanácskoztak arról, hogy mitévők legyenek. Már-már kilátástalannak tartották a további ellenál­lást, nem utolsósorban azért, mert nem voltak ágyúik, nem volt lőszerük. Ekkor fel- emelkedett Gábor Áron, és szót kért. „Uraim — mond­ta —, hallom hogy a főtiszt urak szerint meg kell hajol­nunk az ellenség előtt, mivel nincs muníció, nincs ágyú. Ha csak ez a baj, úgy én mondom, hogy két hét, alatt lesz ágyú, lesz muníció, amennyi kell! Semmi mást nem kérek, minthogy a fü­lei vashámorhoz utazhassak azon felhatalmazással, hogy ott dolgozhassak és dolgoz­tathassak, s ha mához két hétre Sepsiszentgyörgy pia­cán hat ágyú nem lesz fel­állítva, s ha azokkal a pró­balövésnél célt nem találok, akkor én magam állok tíz­lépésnyire az ágyú elibg cél­táblának.” Szavait határtalan lelke­sedés fogadta, és Háromszék elhatározta magát a védeke­zésre. S két hét múltán ott állt az ígért hat ágyú a vá­ros piacán. Ezek az ágyúk csak vasból voltak, és a nép a későbbi rézágyúktól megkülönböz­tetésül — mivel az idő rö- * vidsége miatt nem voltak lecsiszolva — „varas békák­nak” nevezte el. Mégis „ezen bozontos hat ágyú az önbi­zalomnak oly nagy mérvét fejté ki Háromszék népénél — írja Orbán Balázs A Szé­kelyföld leírása című köny­vében —, hogy az e perctől fogva legyőzhetetlenné vált.” Gábor Áron tüstént hozzá­fogott a tüzérlegénység ki­képzéséhez, s 1848. novem- 30-án Hidvégnél megfuta­mították a császári sereget, pedig az 4000 főnyi regulá­ris katonájával, megszámlál, hatatlan szász és román fölkelőjével sokszoros túl­erőben volt. E győzelmen fellelkesedve a székelyek leszerelték templomtornyaik harangjait, s felajánlották Gábor Áronnak, öntsön mindannyiból ágyút- Há­romszék 125, Marosszék 93, Csík 56. Aranyosszék 25, Udvarhelyszék 14 harangot szolgáltatott be, amelyekből Fülén, Szentkeresztbányán és Kézdivásárhelyt — itt voltak ágyúöntödék —» hat­vannál több rézágyút (bronz­ágyút) készített. Ám Gábor Áron — már tüzér őrnagyként — nem csupán ágyúkat öntött, tüzé­reket képzett ki, hanem rész vett a csatákban is. Úgy is esett el, harcolva, 1849. július 2-án, a kökösi híd védelmében. Az ütközet előtt megtöltetett egy cin­kannát borral, s miután ab­ból (szokása ellenére, mert sohasem ivott) kortyolt egyet, e szavakkal nyújtotta át segédtisztjének; „Igyék hadnagy úr. többet úgysem iszunk mert ma véres na­punk lesz”. Ezután felkö­tötte bálról széles, régi fringiáját, jobbról tiszti díszkardját. „Ezt — mondá a fringiára mutatva — az ■ellennek, a másikat annak, .ki hátrálni mer — írja Or­bán Balázs —, majd előre vágtatott.” Az Uzon és Kökös közöt­ti térségen 36 ágyút sora­koztatott fel, és lőni kezdte az orosz zömöt olyan heve­sen, hogy e napon 6000 ágyúgolyó és kartács fogyott el. Gábor Áron, szokásához híven, ezúttal is ott volt, ahol a legjobban tombolt a csata. Már hátrált az ellen­ség, a honvéd tüzérek meg­kezdték a futók kartácsolá­sát, amikor jött egy három­fontos ágyúgolyó, amely le­tépte Gábor Áron bal kar­ját, és szétroncsolta mell­Gábor Áron szobra Kézdivásárhelyen kasát. Nyomban meghalt. Tüzérei Eresztevényen te­mették el. Már a katonai tiszteletadással járó díszsor- tűzhöz. készülitek, amikor sürgősen Sepsiszentgyörgy - höz rendelték őket. „Ott hagyták a felkoszorúzott friss sírhantot — idézzük is­mét Orbán Balázst —. ro­hanva azon csata vészébe melynek egyetlen küzdelmei­ben annyi székely hős vér­zett el. Míg ők ott harcol­tak, azalatt kóbor kozákok felfedezték Gábor Áron sír­hantját s lovaikkal egye­nesre táncoltatták azt, így akarván bosszút állni annak hamvai felett, kit, míg élt, féltek, s kinek jól ismert nevének hallatára remeg­tek.’' Cs. K. Belgrad, Zimony és 'Pancsova térképe (XVIII.J század)

Next

/
Oldalképek
Tartalom