Nógrád, 1989. október (45. évfolyam, 232-257. szám)
1989-10-28 / 256. szám
MŰVI Az egyszerűség poézise * Bajcsik József emlékkiállítása Salgótarjánban Bajcsik József (1904—1988) amatőr képzőművész emlékkiállítása látható Salgótarjánban, a városi művelődési ház klubjában, szobrok, olajképek, rézdomborítások. A rendezés elegáns és számomra úgy tetszik, szeretettel teljes. Magam is nézelődöm — egyébként teljesen egyedül •— ezen a tárlaton, arra gondolok, valami szépet kellene írni Józsi bácsiról és képeiről, nem utolsósorban arról a magatartásról is, amit hosszú évtizedeken át képviselt ebben a városban és megyében, örülne neki. A cikk megjelenése után másnap-harmadnap bizonyára halkan kopogna valaki a szerkesztőségi szobám ajtaján, és udvariasan elnézést kérve a zavarásért belépne ő, hogy megköszönje a jó szavakat, s főként, a magával cipelt hatalmas mappából újabb-újabb grafikákat, rajzokat, akvarelleket mutatna, továbbá elmondaná gondolatait az amatőr stúdió munkájának még hatékonyabbá tételéről. Kicsit furcsa elgondolni, hogy e cikk megjelenése után minderre már nem kerül sor. Tudom, néha megbántó- dolt, ha valaki lebecsülő megjegyzést tett az amatőr mozgalomról, ilyenkor kicsit panaszkodott is nekem. Voltaképpen azonban nem tudott sokáig haragudni, alaptermészetéhez tartozott a lelkesedés és a tenni akarás. Nem hiszem, hogy a „világhír'- hiánya megmérgezte volna az örömét, csodálatos világ részese volt, amikor festett. Azt hiszem, jutalom volt számára ez a lehetőség, amit maga teremtett magának. A többi — a kiállításokon való szereplés, az önálló tárlatok sora, az elismerések — csak ráadás volt. A maga módján egyébként is híres ember volt, a város egyik jellegzetes figurája. Azok közül való, akikről viszonylag ritkán esik szó, viszont természetesnek veszi mindenki, hogy itt járnak-kelnek körülöttünk, sajnos, egyre fogyó számban. Kicsit a régi Tarján tűnik el velük. Ök azok, akik még ismerték a hajdani várost, jártak-kel- tek a hajdani pályaudvarokon, szállodákban, éttermekben, kávéházakban, cukrászdákban és fürdőkben, korzóztak a Fő utcán, megfordultak az Apolló mozgóképszínház környékén az Erzsébet téri vasúti átjáró közelében a Knranc.s utca elején, egyik-másik kaszinóban és társaskörben, egyesületben, a város környéki hegyekben, mindenütt, ami akkoriban az élet szervezett keretét jelentette. Bajcsik József sokszor idézgette ezt a váróst, büszke volt arra is, hogy a korabeli művészeti életben már jelen volt. Valóban, az amatőr művészeti mozgalom helyi története nem lesz megírható az ő személye és emlékezései nélkül. Munkásságának lényegéhez tartozik továbbá az az üzenet is, ami manapság különösen időszerű. Midőn oly sok az élet értelmét, a létezés csodáját nem ismerő, személyiséghiánnyal küszködő, azt hangos handa- bandázással pótoló ingerült ember, érdemes figyelni azokra az öregekre, akik ezt a csodát nem teherként, hanem belső örömként élik meg és fejezik ki. Józsi bácsi is közéjük tartozott. Emlékkiállítása tehát nem csak személyére, hanem erre az örömre is emlékeztet. Festményei — ezek jelentik a mostani tárlat gerincét — nem kívánnak kommentárt, önmagukért beszélnek. Ügyszólván csaknem mindig a szülőhelyről és lakóiról vallanak ezek a lényegében természetelvű- ségen nyugvó, realista képek, változatos színvilággal és csöndes líraisággal. Ezek a tájak rokonszenvesen ismerősek az itt élők számára, köztük például a Táj hóval, az Eresztvény délután, az őszi színek, a Kirándulók, a Salgói erdő. a Sírkő-temető és a többi hegyi vidék, erdei ösvény, régi udvar, minden, ami lehetőséget kínált számára, hogy képpé formálja a szű- kebb haza iránti ragaszkodását. Témaválasztása ugyan általában nem haladta túl a konvenciókat, de nem merevedett görcsösségbe, bizonyos színdinamikai kísérletezéstől , sem zárkózott el. A szeretett tájakon túl a kétkezi emberekhez tartozás, a hétköznapi fönntartó munkához való hűség, az egyszerűség poézise jelentette számára az ösztönzőerőt, a többi között a Birkás, a Dózsa népe, a Kislány portréja című olajkép vall erről, de idetartoznak azok a hagyományos faplasztikák is, amelyeket a kiállításon látni, a Dózsa, az Eső- váró, a Parasztasszony. Salgótarján környéke, ez á hegyes-völgyes táj már a télre készülődik. A salgói erdők ilyenkor a legpom- pázatosabbak, az ősz ezer színét ragyogtatják. A ködös hajnalok után hamarosan fölragyog a nap, ökörnyál úszik a rétek fölött, de tudjuk, ez már az utolsó csillogás. Hamarosan felhők borítanak szürkeséget erre az őszi pompára, később majd a hótakaró világít. Ez az örök váltakozás jelentette Bajcsik József számára a mindenkori tárnát. Erre gondolok az emlékkiállítás képeit nézegetve, miközben tudom, hogy a cikk megjelenése után senki sem kopog a szerkesztőségi szoba ajtaján s nem hallom a jellemző első mondatot: — Bocsánat, nem zavarok? Józsi bácsi sohasem zavart. T. E Ki adja oda a pénzt? A «im alapján azt gondolhatja az olva- /\ LIII1 s<j. unB[mas már a kultúra híveinek (ikitairtoittjainak?) nyafogása. Lakásra sincs pénz, kórházra, iskolára se, akkor meg mit kiabálnák a filmesek, az írók, a szobrászok és a zeneszerzők? A kérdésre, hogy mi a fontosabb az ország életében, a lakás, a kórház, az iskola, vagy bárki szobra, irománya — elismerem —, magam is nehezen tudok válaszolni, legfeljebb annyit, hogy így a kérdés rosszul van feltéve. Megnyugtatásul azonben szeretném máris bejelenteni, hogy most nem arra próbálok feleletet keresni: honnan vegyük (el) a pénzt a kultúrára, hanem arra. hogy aat a keveset, ami mégis van, azt ki adja odla? Ki döntsön arról, hogy ez a színház ennyi közpénzt kap a jövőben, amaz meg annyit? A művelődési házakra szánt pénzekben egyformán kapjon-e mindenki, vagy itit is érdemes különbségeket tenni? Csak az állami könyvkiadás kapjon támogatást, vagy más is? S végül is ki kapja a jogot a különbségek megállapítására? Ezeket a kérdéseket mostanáig költőinek is tarthattuk, hiszen ott voltak a Művelődési Minisztérium főosztályai, a megyei, városi, községi tanácsok illetékes osztályai, azért kapták — állítólag — a művelődésügy tisztviselői a fizetésüket, hogy döntsenek. Aztán, ahol kellett, otj: a választott testületek rendszerint rábólintottak az ilyen döntésekre, formálisan igazolva, hogy a közösségek képviselői jóváhagyták a közösségi pénzek el- költését.i (A minisatériumban persze, ahol testület se működött, éppen a legnagyobb pénzekről titokzatos belső tárgyalások után határoztak, és utána kihirdették az érintetteknek az eredményt.) Gyorsan változó világunkban mára elég könnyű felismerni, hogy még sincs ez így egészen jól. A művelődésügy tisztviselői, még, ha fel is tételezzük, hogy a közigazgatás kiválóságát, alig érthetnek jobban a színház ügyeihez, mint a rendező, az igazgató. A legjobb minisatériumi főtisztviselő sem valószínű, hogy jobban ért irodalomhoz, filmhez, mint az ott dolgozó művészek és művészeti menedzserek. Hosszú ideig persze, nem is az volt az elsőrendű dolguk, hogy a művészethez értsenek, hanem inkább az ideológiához, hiszen feladatuk lényege a szellemi felügyelet volt. Most ne beszéljünk arról, hogy lehet-e egy műalkotáshoz pusztán ideológiai alapon közelíteni, elég annyi, hogy ez a szerepkör mára megszűnt. (Például az előzetes engedélyeztetések rendszerének eltörlésével.) Maradt tehát — jó esetben — egy művelt tisztviselő, akinek mondjuk, némi érzéke van a művészethez, kultúrához. De miért ő döntsön a pénzek elosztásában ? Maradna a tanács, a választott képviselők testületé. Dehát ők — egy-két művész-tanácstagtól eltekintve — még kevésbé érte- ‘nek a különböző művészeti ágak dolgaihoz, mint a tisztviselők. Ezért is fogadták el többnyire változtatás nélkül azt, amit a tisztviselők eléjük térj.' -/.tettek. Akkor mi., illetve ki marad? Maguk az érintettek osszák föl egymás közt a nekik jutó pénzeket? Ha emberek helyett angyaloknak képzeljük a művészeti intézmények vezetőit, akkor is nehéz elgondolni, hogyan jutnának egyezségre. Azt hiszem, egyetlen viszonylag elfogadható megoldás mutatkozik, s ennek a módszernek külföldi mintái is vannak. Ez pedig a következő. Az állami, tanácsi, általában a közpénzek felügyelői eldöntik, hogy a költségvetésükből mennyi jut a kultúrára. Azt is eldöntik, hogy ebből a pénzből mit kell fenntartásra fordítaniuk. Tehát mibe kerül az iskola, a művelődési ház alapköltségvetése, egy színház fűtése, világítása és így tovább. Minden egyébről aztán nem a civil testület, hanem önálló, független tanácsadó csoportok döntenek — méghozzá, ha lehet, pályázatok útján, a nyilvánosság előtt. Mondjuk, egy városnak van köszínháza, önálló zenekara és szabadtéri nyári műsorsorozata. Mindháromnak a tervezett programokkal, a tervezett költségvetéssel (a jegyárakat i.s beleértve) kell a nyilvánosság előtt pályázni, és a pénzelosztás arányairól ugyancsak a nyilvánosság előtt kell elszámolni a szakértői testületnek. léteznek nálunk független szak- I"* értők? Kicsi az ország, majdnem mindenki érdekelt lehet valahol máshol is, mint, ahol dolgozik, még inkább gyanúsítani lehet bárkit ilyen elfogultságokkal. Azt hiszem, még sincs jobb, megbízhatóbb ennél a módszernél. Különösen most, amikor pillanatokon belül nem egy, de sok párt szempontjai és érdekei jelentkeznek majd — nyíltan, vagy burkoltan — a kultúra és a kultúrára szánt pénzek elosztásánál is. Márpedig, ha a művészetek és a köz érdekeit együttesen fontosabbnak tartjuk, mint a,z egyes pártok érdekeit, akkor nem is marad más mentség a kultúra számára, mint ilyen független testületek létrehozása. Bernáth László Óbuáa-Űjlak újjáépítési munkálatai közben régészeti leletre bukkantak a Lajos u„ Nagyszombat u. sarkán. A Budapest! (Történeti Múzeum munkatársai a területen római kori épületmaradványokat és egy késő római temető részletait tárták fel, MTI-fotó: Fényes Gábor I öj kiadvány például A J Lap. Ez a József Attila kör, vagyis a fiatal írók folyóirata, amelynek tavasszal jelent meg az első mutatványszáma. Voltaképpen négy folyóirat, pontosabban négy alkotócsoport önálló megnyilvánulásának gyűjtőhelye A Lap. Oldalain a ’84-es kijárat, a Polisz, a Dolog és szellem és az Üj hölgyfutár elnevezésű csoportok fognak jelentkezni. Most az elsőként említett csoport „lapja” jelent meg. Célkitűzésüket úgy fogalmazza meg Márton László, hogy irodalmi életet akarnak. „Meg akarjuk mutatni, hogy az aktuális kérdések egyre sűrűbb kavargásában tovább élnek azok az igazságok, szépségek és észjárások, amelyek lassabban kopnak, kevésbé máinak, vagy éppenséggel el nem enyészők.” Rokonszenves törekvésük, hogy mindig közöljenek klasszikust is. Most a szám élén Vörösmarty Mihály kevésbé ismert, Mit csinálunk? című verse áll, amely nagyon sokban aktuális. S klasszikusnak számít Erdély Miklós is, akinek verseiből nagyobb válogatást olvashatunk. A korán elhunyt szerző a hazai neo- avantgárd jeles személyisége. de idáig még nem jelent meg önálló könyve. A lapnak az irodalmiiság mellett fontos ismertetőjegye az is, hogy: szép. Nagy András tervezte, s az Ikrek Kft. kiadásában az egri nyomda készítette ezt a példás munkát. (Az ára is ennek megfelelő: 59 forint.) Holmi, Magyar Napló és a többiek Folyóirat-tallózó Október hónap kulturális sajtójának legjelentősebb eseménye bizonyára két új lap indulása lesz. Még egyiket se vehettük kézbe, de várjuk a Holmi című irodalmi folyóiratot is, meg a végre megszülető második irodalmi hetilapot, a Magyar Naplót, amely az Írószövetség égisze alatt működik. Október legjelentősebb közéleti eseményei azonban nem ezeknek az új lapoknak a megjelenései, hanem a politikai történések- így van ez már jó ideje, mondhatni az év eleje óta. S ez figyelhető meg azokon a folyóiratokon is, amelyek irodalmi, kulturális, közéleti, társadalmi, kritikai és egyéb jelzőkkel írják le témaköreiket, s amelyekben szinte egyöntetűen válik egyre nagyobb arányúvá a közéleti anyag a művészeti rovására. Kivételek mégis vannak, s nemcsak némely új lap, de a régiek nagyobb része továbbra is az irodalmi jelleget tekinti fő céljának. Az Űj Írás októberi számában sok értékes anyag található. Mindjárt az élen olvasható Király István tanulmányának első része: Újra kezdett élet — újra kezdett szerelem (Ady szerelmi lírája 1912—1914 között). Azt a korszakot vizsgálja tehát a szerző, amely túdományos okokból eddig kimaradt Ady-monográfiái- ból. 1912 a Lédával való szakítás, 1914 pedig a Csinszkával való végleges kapcsolatteremtés időpontja. Ami közben volt, azt a .,kis, női csukák’’ időszakaként, ön- sorsrontó élethabzsolásként tartja többnyire számon az utókor. Ezzel néz szembe Király István a tőle megszokott módon, a filológia teljes eszköztárának birtokában, minden tényt mérlegre téve. Nem leszámol egy legendával, hanem a helyére teszi azt, a szükséges mértékben választva szét az életrajzot és a művet. Hitelesen bizonyítja, hogy Adyban az újrakezdés szándéka munkált. hogy ezt mennyi ellenható motívum gátolta, s ebből milyen sajátos és jellemző feszültség keletkezett. Erős az Űj írás versanyaga is: Szőllősi Zoltán, Rába György, Kántor Péter, Varga Imre, Bella István műveit olvashatjuk. Az októberi Kortárs Illyés Gyula Naplójegyzeteinek újabb részlete mellett Szántó Piroska emlékezését is közli. A kiváló festőnő kiváló íróként is ismert néhány éve. A Forradalmi szvit 1984-ben keletkezett, a közlés reménye nélkül. Az időpont természetesen 1956, méghozzá október 23-átóI karácsonyig. A személyes emlékek ilyen érzékletes, a lehetséges mértékig tárgyilagos megörökítésére egyre nagyobb szükség van, s nemcsak azért, hogy a hamis tudat harmad évszázados építményét romboljuk, hanem azért is. hogy ne állítódjanak velük szembe egy másfajta hamis tudatnak az építményei. Más 56-os közleményeket is olvashatunk a Kortársban: Szepesi Attila és Faludy György verseit. egv dokumentumot : Veres Péter válaszait ,,az író- szövetség ügyében feltett kérdésekre" 1957 tavaszáról, és Rainer M. János tanulmányát ötvenhat forró nyara címmel az akkori irodalmi sajtóban zajló vitákról, elsősorban a „tiszta lap” jelszaváról. Másfél éve — hosszú csönd után — szinte visszhangzik Erdély nevétől az ország. Pedig erre is illene a bibliai mondás: „nevét hiába ajkadra ne vedd”. Soha nem tette ezt például Tamási Aron. 1939-ben jelent meg Szülőföldem című útirajza. Azóta szinte hozzáférhetetlenné vált. így az aktualitás és a maradandó érvény egyaránt indokolja, hogy a Tiszatáj folytatásokban újra közli ezt a klasszikus munkát, amely fél évszázad alatt semmit sem fakult. S ajánlom mellé Joó Rudolf tanulmányát: Nemzetiségi önkormányzat és demokrácia a holnap Erdélyében. Vasy Géza
