Nógrád, 1989. október (45. évfolyam, 232-257. szám)
1989-10-28 / 256. szám
IRODALOM Peler Angelov Terziev: Gyermekálom. II. (Bulgária—Mát- raalmás) Az Országház r Tiff epitoje Steindl Imre születésnapjára Csaknem ezzel egy időben tervezte és építette Budapesten a Múzeum körút 6— 8. szám alatt álló természettudományi kar épületét. Az iparművészet csaknem minden területét átfogó stílusa az épületek kerámiás díszítésében, a Városháza lépcsőházának vaskonstrukciójában is megnyilvánul. Szíve szerint azonban — együk bécsi tanárának hatása alatt — leginkábba gótikához vonzódott, amelynek egyik kitűnő példája a budapesti Rózsák terén álló Szent Erzsébet-templom. Ahhoz, hogy e történeti stílusokban teljes otthonossággal mozogjon, sok más munkán át vezetett az út. Stílusérzékének tökéletesedését számtalan műemlék restaurálása és helyreállítása szolgálta, ö hozta helyre a vajdahunyadi várat, a máriafalvi, az iglói, a bárt- fai és a budapesti belvárosi templomot, valamint a kassai székesegyházat. Az Országháznak, mint Steindl Imre fő művének, a Bécs melletti Fünfhaus temploma és a berlini Reichstag pályázatára készült és dicséretben részesült terve szolgált eJőzmé- nyül. Az Országházra kiírt nemzetközi pályázaton Steindl pályaműve —, mint a nemzeti múltat kifejező öntudat legmegfelelőbb építészeti megjelenítése — nyerte el 1883-ban az első díjat. A következő évben kapta meg a megbízást az akkor már az ifjú építésznemze- déket a műegyetemi katedráról nevelő, ünnepelt és sikeres Steindl. Élete végéig dolgozott az Országházon, amelynek főlépcsőházában elhelyezték Stróbl Alajos által mintázott mellszobrát, és vele szemközt egy emléktáblát, amélyet 1904-ben emelt az 1902. augusztus 31- én elhunyt nagy építész tiszteletére az építészegylet. Dr. Csonkaréti Károly Az elmúlt évszázadokban sok kitűnő magyar építőművész hagyta ránk kézjegyét. Alkotásaik meghatározzák városaink, településeink építészeti arculatát. De talán mindannyi közül kiemelkedik a 150 éve, 1839. október 29-én született Steindl Imre, aki merészen a Duna. partjára varázsolta nemzeti szimbólummá lett Országházunkat. Természetesen hosszú út vezetett a Parlament megszületéséig. Rengeteget tanult, dolgozott, kereste a legjobb megoldásokat a korábban tervezett épületein, amíg a magyar historizáló építészetnek Ybl Miklós és Schulek Ffcgyes mellett legkiválóbb képviselőjévé vált. A pesti műegyetem elvégzése után előbb két, majd hat esztendőn át a bécsi akadémián tanult, ahol több, a korban meghatározó jelentőségű építész tanítványa volt. A XIX. század második felében a historizáló építészet dívott, azaz, régebbi korok építészeti stílusait elevenítették fel, s ültették át az akkori jelenbe, az akkori kor igényei szerint. Így emelkedtek Európa-szerte a neoromán, neogót, neorene- szánsz stb. épületek. Steindl is ezt az iskolát járta, ennek a szellemében alkotott. Kezdetben a reneszánszot kedvelte, s ilyen stílusban építette föl Debrecenben az azóta lebontott Bika Szállót, és a szerencsére még ma is álló, s a közelmúltban eredeti pompájában helyreállított úgynevezett új pesti Városházát 1870—72. között. A nagyszerű palota a Váci utca 62— 64. szám alatt áll, s a Fővárosi Tanácsé, ott tartja üléseit. Milyen kár, hogy a szűk utcában, ütött-kopott házak között szorong és a nagy nyilvánosság legfeljebb a televízióból ismerheti üléstermét. A pecsétek feltörése Pödör György költészetéről P ödör György neve régóta nem ismeretlen a fogyatkozó számú, ám mindenkor érdeklődő versolvasók előtt, akik különösen Szélmalomverő című, 1985-ben Szombathelyen kiadott első verseskönyve kapcsán figyeltek föl rá. Jóllehet az 1948-ban Vasszilvágyon született költő, aki műszaki tanárként, középiskolai nevelési tanácsadóként dolgozik Szombathelyen, az 1960as évektől publikálta verseit ' mindenekelőtt tájegységi antológiákban Szombathelyen, Győrött, Dunaújvárosban, már korán kitűnt egyéni hangú megszólalásaival, igazi fölfedeztetése viszonylag későn következett be. Ez korántsem egyedülálló jelenség mai életünkben, igen sokan osztoznak vele, úgyszólván csaknem minden nemzedék egymásra torlódásának vagyunk tanúi az irodalomban. Az otthon sziluettje című, 1988-ban Szombathelyen Pósfai János által szerkesztett versantológia, amelynek egyik szerzője volt, ugyancsak növelte a figyelmet Pödör György iránt, aki két újabb idei antológiában is szerzőként van jelen. A költő második verseskötete kiadás előtt áll A pecsétek jeltörése címmel, várhatóan még idén a könyvesboltokba kerül. A könyv Pósfai Péter illusztrációjával lát majd napvilágot. A napjainkban zjijló hangos politikai és közéleti .csatározások közepette különösen figyelmet érdemel az a fajta csöndes szerénység, ami Pödör György sajátja és szívós kitartással párosulva példát ad arra, hogy csak a megtartó, az embert belülről fölemelő munka jelentheti egy ország jelenének és jövőjének alapját, bármely tevékenységről is van szó. Ez a magatartás tehát korántsem elzárkózást jelent mindattól, ami a valóságban történik. Ellenkezp- leg, a lényeg tudásáról tanúskodik. Jó lenne, ha mind többen ismernék föl e magatartás valódi korszerűségét. Erkölcsi tartás, ,,hétköznapi” etika, az életben való hit és az ennek jegyében való cselekvés nélkül nincs emberi közösség és emberi méltóság. Több figyelmet érdemelnének az effajta „csöndes” emberek és költők, akik „csak” dolgoznak, miközben jár az idő. — Elég gyakran járok ásványgyűjtő útra — írja Pödör György. — Ez az én menekülésem a pillanat elől. Meg a nagyító! J ellemző és fontos szavak. Nemcsak arról vallanak, hogy írójuk műszaki és megalapozott természettudományos ismeretekkel is rendelkező ember, akit szakmai körökben a jeles hazai ásványgyűjtők között tartanak számon, hanem költői valóságszemléletének lényegéről is. Hiszen nyilvánvaló, „menekülése’’ csupán a felszínes pillanat elől való tudatos kitérést jelenti éppen azért, hogy annak valódi mélységét ragadhassa meg. Azt a bizonyos „nagyítót” ugyanis korántsem csupán a föllelt ásvány fölé tartja, hanem napjaink valósága fölé is, hogy megragadhassa annak lényegi szerkezetét. Igen, ez mérnöki munka, József Attila-i értelemben. A Vasi Szemle legutóbbi számában, amelyben termelőszövetkezeti elnökök emlékezéseit gyűjtötte össze a szerkesztő, Pödör György a szülőfaluban Kneisz Ferencet faggatja a mozgalom helyi kezdeteiről. Az információgazdag interjút érthetően személyes hangú vallomással kezdi: „Az átutazónak természetesen más arcát mutatja minden falu, mint a hazaérkezőnek. .. Felém ma is gabonaillatot hajt a Vöröstag felől a szél, gabonát őröl emlékeimben az Udvardy- malom, suhancszemű árnyak mozdulnak a kastély pókhálós színpadán. Valahol őrzik talán még a zöld padok is az első gyanútlan írásjeleimet.” Aki e szép vallomást írja. már régóta nem gyanútlan írásjeleiben sem. Sőt, akadtak méltatói, akik versszerkezeteinek szigorú „kiszámítottságát”, kötött rendjét érzékelték, ami persze mindenekelőtt roppant' nagy belső kötöttséget, gondolati következetességet jelent. A mai divatos homályban, kötetlenségáradatban valóban szembeötlő ez a fajta szókimondás, ami nem engedi meg a hamis elérzéke- nyülést. Ugyanakkor úgy vélem, az érzelem nagyon is jelen van ebben a költészetben, mint ásott kút mélyén a víztükör. Tudnivaló, a kutakat sem lehet szigorú rend nélkül ásni, különben beomlanak, mielőtt bárki éltető vizet meríthetne belőlük. A kútnak is megvan a maga „mérnöki rend’-je, hogy fölbuggyanhasson a hűvös víz. A költő maga is szívesen elüldögél eg.v- egy pillanatra az otthoni udvarban, a kútszé- len, amikor — egyik versének szavaival élve — „Az emlékezés a berepülő pilóta (zuhanása) a csend tükörgalaxisában." Ügy gondolom, minden költészet kezdeteinél járunk, midőn e galaxisra fölhívjuk a figyelmet. Ugyanis a külső pillanatból éppen ekkor jutunk a belső pillanatba, ahol a gondolat, vagy akár az ének megszülethet. Ne gondoljuk tehát, hogy midőn a költő elvonul a külső zajból, a valóságból vonul ki. Ellenkezőleg, ekkor tárul ki számára a valóság, amely jóval hatalmasabb, mint hinnénk. Igaz viszont — s erről gyakorta elfeledkezünk —, hogy nem csak a vers írójának, de olvasójának is szüksége van erre a csöndre. S mert sokan nem lelik föl magukban a csöndet, elkerüli őket a költészet. Pödör György második kötetéből mutatunk be ezúttal néhány verset. T. E. PROLÓGUS (Imé eljő felhőkkel és minden szem meglátja ötét, még azkik ötét általszegezték is János jelenései) 1.1—20. Tudom az én dolgaimat■ Mindannyiunkra ráégett a fekete kendő: azki vagyon, azki vala és azki eljövendő. ILI—7. Azkiket én szeretek, a lüktető tömeg érzékenyebb mint a tarkó. Csonkig égetve napjaink hét gyertyatartó. Azkinek vagyon füle, hallja, a szavak templomában nagy az elbizonytalankodás kockázata. Beismert tévedésünk bár önmagunkra ostor, nagy a megkísérlés, és sok a hamis apostol... Emlékezz hát, ki honnét estél, hogy diadalmas soha nem lészen azki saját bálványait úgy kapja készen! 111.14—22. Imé az ajtó előtt állok és zörgetek. Elégett fóliánsokkal tele az árok, indulatszavakkal a förgeteg. Az,ismeretlen katona is mindig halott. Uram! Nem feloldozás, hol lassan kifosztottá válik a tűzben megpróbáltatott. Csontig vetkezik a lelkiismeret, amikor újragombolják a történelmet, amikor a test macedón láztól kivert Théba, amikor mentségeinket gyűjtjük dossziéba, amikor lépést vét a babaarcú bábuk marionett-tánca, amikor a legtisztább eszmére is rákerül a bárca, amikor rafinált lehetőségek riszálnak, s gerinced már nem való betonba szálnak, amikor már nem érdekelnek a viták, amikor ujjal mutogatnak az időben megtért nikoliták. Az ősz tettenérése Mert elszárad egyszer, ami kinő. Apokaliptikus lovasként vágtat az idő. A nagy érintések pillanata az évszak. A látványos színeváltozásoké. A tegnapi nyár bezárult álomé. Lassan feltöri pecsétjeit az ősz, s ami ma szellő, holnapra bősz, kiszámíthatatlan vihar. Vele a pokol rokon, Mert Babilon minden bűne ott izzik a skarlátruhás galagonyabokrokon. Szférák zenéjére hangolódnak a fák. Az édenkertben sok a kufár. Dürer-kép a délelőtt. Karcos az ege, s andalító a kiválasztottak éneke. A fénybe öltözött Bakony lábai felé ködkigyók kúsznak. Hol a vége egy seholsincs útnak? Az ember csak kószál. Kiöntött poharak a tócsák. Ez a seregélyek évada. A szőlőszemekre rákékül a riadalom. Az ígéret földjén innen, az ígérgetésekén túl, ez a sehol előtti állapot. Amikor fájni kezd a hovatartozás... Amikor mindenki számonkérően szemöldököt ráncol, pantomim hazugságaival haldokló hattyút táncol, amikor már hiányoznak a madárijesztökből is az erélyek, s a beért szőlőt lesik álcázott seregélyek, amikor lázasan hadonásznak az eddig ráérő patópálok, s úgy tűnik, utat terel a széles szájú árok, amikor az újraosztott lapokból te megint semmit nem kaptál, s hiába döngicsélsz, nálad már nyárvégkor üres a kaptár, amikor arcpirító lázban a tegnapi hős ég, ne félj, másokat a tegnapi bőség nem éget, legfeljebb a hőség, miközben téged dermeszt minden lehetőség, amikor elöntenek a szezonvégi átárazott szavak, önmagadhoz igazodj akkor is, ha már megbízni a vakok szemében sem ‘szabad...
