Nógrád, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-29 / 100. szám
MŰVÉSZET Nincs okom szégyenkezésre Felkiáltójelek az időben Látogatóbán Czinke Ferencnél Czinke Ferenc, Munkácsy- díjas érdemet és kiváló művész mostanában ritkán tartózkodik ' {Salgótarjánban, többnyire Sárospatakon tesz eleget megtisztelő megbízásoknak. Legutóbb megválasztották a Sárospataki Országos iDiákegylet főnövendékévé. A pácini kastélyben lévő Bodrogközi Múzeumban önálló galériát töltenek meg művei. Minap mégis salgótarjáni műtermében találkoztunk, még mielőtt tihanyi műtermébe utazna a nyárra. — A művészet mindig reagál a létező társadalmi valóságra, ez természetesen lehet közvetlen reagálás is, voltaképpen azonban a művekben megfogalmazódó belső válasz a fontos — jegyzi meg. — Vagyis, az önmegvalósítás a lényeg, miközben minden belső dologra figyel az ember, például mindarra is, ami most a kisbíró dobolását jelenti. Végső soron az ember egy nagy üvegkatedrálist épít önmagában. Ha úgy veszem, ebben a jelképben az is benne van, hogy az ilyen katedrális átlátszó és áttekinthető minden oldalról. Mostanában sokat emlegetik az újszövetségi damaszkuszi út példázatát, a kor ugyanis mindenkit önvizsgálatra késztet. — Ez a példázat nemcsak politikusokra vonatkozik. A művész hogyan éli meg ezt az önvizsgálatot? — Nincs okom szégyenkezésre, elégedett vagyok magammal. Művekben is tudom prezentálni a l^élt időt. Nemcsak a társadalomnak, hanem az egyénnek is fontos, hogy képes legyen a meglévőre építeni. Egy kínai mondás szerint, aki sokat néz hátra, nehezen halad előre. Egy pillantás azonban a művésznek sem árt, aki szintén a változó időben él. Az is hiba lenne, ha a művész sámánisztikus szerepet tulajdonítana magáCzinke Ferenc: *... elégedett ▼agyok magammal, művek* ben la tadom prezentálni a leélt időt.. .* Fotó: R. Tóth Sándor nak, viszont az is igaz, hogy érzékeny embertípusként talán többet lát előre. Így történhetett meg például, hogy három évvel ezelőtt az Ernst Múzeumban éppen a Vafc Béla című művemet állítottam ki, mintegy utalván arra, hogy vakon tapogatózva nem lehet vezetni, pedig akkor még más divatos sztereotípiák éltek a társadalomban, ami az akkori pártprogram modora volt. Aki műelemzéssel közelít e képhez, látja, hogy ez egy felkiáltójel. — Időközben más globális és helyi gondok is nyomasztóvá és publikus- sá váltak az 'érdeklődő és végső soron létében fenyegetett ember 'számára. — Valóban. Hiszen például nyilvánvaló, hogy ökológiai zavar van' a világban és az országban, Bős—Nagymaros, savas eső, Hévíz, a dunántúli vízkészlet sorsa, atomtemető és így tobább. Ha e komoly témakörben egyáltalán illendő az elégedettség szó használata, azt mondhatom, azok közé tartozom, akik meglehetősen korán emelték fel figyelmeztető szavukat. Hiszen már a hetvenes évek elején a Rekviem a vizekért sorozatom, a Tékozló Nap, A szenvedés virágai, a Mementó, a Búcsúzó villő, hogy csak néhányat említsek a hasonló gondolati tartalmakat hordozó grafikák és sorozatok közül. Mindez nem csak arra figyelmeztet, hogy elmegy a tündér, itt maradunk mesevilág nélkül, hanem arra is, hogy a természet, pusztításával önmagunkat pusztítjuk, miután magunk is a természet- szerves részei vagyunk. Vagy vegyük a napjainkban súlyossá vált és minket különösen is érintő, bár az emberi jogokkal általában is összefüggő romániai, erdélyi problémát. Én már szintén a hetvenÄ évek elején figyelmeztettem erre, amikor a többi között a Medvetánc, az Este a székelyeknél készült. Ugyanakkor a fenyegetettséget általánosabb érvényében is megpróbáltam a művészet eszközeivel _ kifejezni, akár történelmi utalásokkal, hommage-okkal is, például a Radnóti-eclo- gák, Bálint, György, vagy éppen Dózsa kapcsán. A Koskirály sorozatomban pedig meglehetősen egyértelműen foglaltam állást a királyok ellen, akik a rend nevében szüntetik meg a fényt és az ember rendjét, amit — a költő szavaira utalva — a szabadság szül. Luciíer-képeiim pedig a megélt kort foglalják ösz- sze, alkalmat teremtettek arra,' hogy elsősorban önmagam számára tisztázzam emberi és művészi viszonyomat a korhoz, a hatalomhoz. Lucifer számomra korántsem negatív figura, inkább az örök lázadó jelképe. Tehát, ha visszatekintek, megnyugtató számomra, hogy erőmhöz mérten megtettem mindazt, amit lehetett, figyelmeztettem. Tettem a dolgomat, és ez még csak javamra sem írandó, hiszen a művésznek nincsen más választása. T. E. RITMUSOK-RÍTISOk (Kulcsár József képriportja) Beszélő tájak Orgonák és papírvirágok Májusi tárcatémának valót találhatni eleget, ha az ember elindul Balassagyarmatról délnek az úgynevezett szügyi úton. Az igazi ismétlődő csoda mégis csak a zöldbefordult táj. Rajta mindenütt szinte az ember keze nyoma, ami csak ritkán javit, többnyire ront az egészen. Megszoktuk mégis a „kultúrtá- jat”, a Rába-gépeit, mögöttük a tárcsás földmegmunkáló — hiába volt némi eső — alig látszik a porfelhőtől. Már a város széléhez közel is találkozni a kiskapás emberekkel. A háztájiakból alig bújt ki a vetemény, máris kapálni kell. A gyom a fürgébb és az erősebb itt is; a haszontalan magának való a nehezen pusztítható. Az értékes a zsenge; az elnyomható védtelen. » Először megállunk Nándorban, Sándor István tanácselnököt keresve („értekezleten van a pártnál...”), benyitva szobájába, ahonnan orgonaíllat szálldos a számítógépes kis előszobába, balról meg, a titkáréból, a cigaretta füstje. Az egyensúly így tökéletes. Minek az orgona, ha nincs, aki beszívja illatát? Teszünk azért egy ,^szellem- kört” ebben a jó levegőben beszélgetve kisebb sort a titkárral,. hogy akkor milyen az élet Nándorban az. állami gazdaság Sziügy- be vonultával? Jó egy esztendeje, hogy úgy változott a helyzet — Magyar- nándor nagy erőssége, az állami gazdaság, a talán kezdetben más céllal (is) helyreállított, pályázattal dotált, volt Simonyi-kastélyt végül megtette új központjának. Ha maradtak is itt részlegek, akkoriban sokan mondták hogy „na, most akkor nehezebb lesz Nándornak”, de ez sem vált be, mint sok másfajta jóslat. A jóslások sorsa és a látnokok szégyene éppen a gyökértelenségből keletkezik és aztán rájuk" ég, mint a szamárbőr. A nándori gazdaság — elnyúlik amúgy Kövesdnek, sőt Szécsénynek is — ma ugyanúgy segíti az ottani művelődést évi negyvenezerrel, mint régen. Segíti mással is, gépekkel a közösségi létesítmények építését, vagy az utak, plac- cok kialakításét, segíti mindenben. De vagy hat- vanan innen mégis odajárnak naponta az új központba dolgozni „kevesebben vagyunk itt helyben..." mondja a titkár az orgona- illatú elnöki szobában. De mond mást is, ami jó hír a tülnek a mai sok rossz iméricskélésű, boltbezár ás os (nem gazdaságos, tehát halálraítélt!) világiban „tekintve, hogy sok közöttük a nő, itt Nándorban meg- hosszabította a bolt a nyitva tartási idejét este...” Élnek a régi gyökerek így is meg másként is, nem kell hozzá fórum, meg tévériport, ha volt is némi gond a boltosok körében. Kis dolgokból áll a világ. Orgonás az út végig Nóg- rádkövesdig. Mi lett a májusfákkal ugyan, állítanak-e úgy mint régen, akár Kö- vesden is a lányos házak elé? Éppen itt, a kis Gal- ga mentén, volt nagy divat valamikor a májfa. A hegyen túl, a közeli . Heren- csény ben, a helybeli régi hagyományőrzők kiegészülve a fiatalokkal jövőre már felveszik újra kora tavasszal, télutón a kiszit! Felelevenítik hosszú idő után a kiszejárást, kergetik, égetik majd a telet — hozta hírül nemrégiben a „rokonság” Heren csényből Gyarmatra a szerkesztőségbe. De felélesztik a húsvét vallásosságát is, s tán a májfa is újra divatba kerül ott is meg máshol is. „Ha} ki kiszi kiszőce, a másik határba, gyere be sódar a mi kis {lázunkba, kivisszük a betegsíget, behozzuk az egészsiget, haj, ki kiszi haj...” Jött a hír Nógrádikövesd- ről js a minap. Hogy ott meg május elsején újra majálist rendeznek a sportpályán s ez már a harmadik lesz a sorban. Az újabb, mert régen is volt majális, ahogy a gyarmati születésű, de egyéves korától Kövesden élő Szaniszló Katalin könyvtáros, klubvezető, községi párttitkár, nép- rfiűvelő-tanárember mondja. ö még látta, úgy a hatvanas évek elején, ahogy a kövesdiek (sok beszármazott volt közöttük akkor is), fiatalok, idősebbek szépen felöltözve elindultak a szandál hegynek. Ott a forrásnál voltak a majálisok egykor. Oda úgy vándorolt a környező nép, mint a búcsújáró helyre. Majd harminc év után érezték a kövesdiek, hogy fel kell újítani itt helyben a majálisokat. Nyolcvanhétben volt az első, tavaly is jól érezte magát a nép egymás között odakint a pályán, az idén meg Szabadtéri szinpadot avatnak és az építők napját is át helyezték május egyre! Ülünk itt is egy sort a könyvtár »íj helyiségében (megkapta végre a tisztes nagyobb helyet a körzeti könyvtár a községi ház felső emeletén),'előttünk a Szanda-hegy, mögöttünk tudván tudható, ha nem is látható, a Barcza-teastély parkjában a híres piramis- tölgy. Amit még tán Barcza (Nagyabonyi) György, a Hort/iy-kurzus tehetséges diplomatájaj akkori londoni nagykövetünk, a magyar —brit titkos tárgyalások (a háború alatt a kiugrásról !) egyik legfőbb szereplője ültetett, őutána valóban ennyi maradt és némi kollektív bűntudat, hogy „elpuskáztuk a kiugrást akkor.” A körzeti könyvtár talán legrondább tútordarabja lenne amúgy az a sötétbarna régi típusszekrény, amivel szembe találjuk itt magunkat, mégis a környék legszebb bútora tisztelhető benne. A könyvtáros piros, zöld virágokkal, papdr- kávágásos „növényindákkal” díszítette megmutatva önmagából is valamit és ez a valami az ember lényege. Hogy ugyanis soha sem reménytelen a világ körü- löttümK. Akkor sem, ha eleve annak látszik. Vagy ha eleve annak „készítette”* egy mindenféle ízlést nélkülöző kor. Ennek a kétszer egy méteres virágindának ninck gyökere. A szárak alul nem folytatódnak. Ahol véget ér a szekrény, ott ér véget a virág- fa is. A tápláló gyökér az emberben folytatódik. A szekrény így humanizálód- hat, elvesztve 'kilátástalan ízléstelenségét, uniformizált egységét; egyéni lesz újra és azonnal beépül ebbe a kövesdi kőporos környezetbe. Odakint a sportpályán még meleg az aszfalttól az »íj szabadtéri színpad teteje. Két idős ,,ritzer”, kővágómester (Körtési és Varga bácsi) keze munkáját dicséri elöl a lábazat. A szandai „ciklops” követ vágták formára és rakták itt össze a színpad elejére — hirdetve vele ugyanazt, mint odafent a könyvtári szekrény papírvirágai. Kövesd valamennyi üzeme, vállalata összefogott, hogy ez a színpad megépüljön május elsejére. Együtt avatják. Az élők ma visszanyúlnak a gyökerekhez, a régiek feloldódtak az orgonákban. T. Pataki Lisait
