Nógrád, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-29 / 100. szám
4 NOGRAD 1989. ÁPRILIS 29., SZOMBAT T engelyitörő utakon autózunk. A Mátranovák- tól északra, valahol a hegyekben megbúvó Mátra- cserpusztéra igyekszünk. Ám, csak araszolunk előre, kerülgetve a kátyúkat, vigyázva, nehogy fennakadjunk a bakháton. Mert ezen az eldugott helyen ki tudja, mikor lelne ránk valaki! Az egyik kanyar »után végre felsejlenek a távolban a piros cseréptetős házak. Innentől már csak egyszer tévedünk el, de gyorsan korrigálunk, s percek múltán megérkezünk a talán háromtucatnyi épületet számláló Mátracserpusztára. A rezzenéstelen nyugalomban egyetlen asszony hajlong a házak végében húzódó szántóföldeken, felé igazítjuk lépteinket. Közelebb érve látjuk, kapája fokával veri szét a nagyobb rögeket. Köszönésünket szíves szóval viszonozza. — Elkélne-e a segítség? — indítom a beszélgetést. — Az bizony jól' jönne — feleli Magyari Józseíné. — Babot ültetek, majd ebbe a parcellába. Hanem egyedül vagyok hozzá, mert a három gyerek jó régen elköltözött, az uram meg már vagy harminc éve betegeskedik. Megrokkant a bányában. Hetente háromszor kell neki gyógyszert hoznom Mátranovákról. Gyalog megyek, át a hegyen, úgy röviidebb az út. — Az esős idő beálltával ritka az a jármű, amelyik képes ide felkapaszkodni — váltok témát. — Egyszer beteghez hívták ki a mentőt, de útközben elsüllyedt a nagy sárban. Ügy kellett traktorral kimenteni, Ha jobb az időjárás, mint mostanság is, csütörtökönként jön az élelmiszeres-kocsi, a postát is akkor hozzák. . Megvesszük a kenyeret, a cukrot, a sót, a fűszereket, más nem kell. Megterem itt minden, jószágokat tartunk. Most már csak heti újságot járatunk, mert nincs postásunk. A falucska egyetlen utcáján méltóságteljesen lépegető gúnár “közeledik. Csőrét ki- tátva mérgesen sziszeg ránk, jobbnak véljük kitérni előle. A deszkakerítés fölött kihajolva szemüveges, fekete fejkendős nénike kíváncsian veszi szemügyre az idegeneket. Köszönésünket barátságosan fogadja. Kisvártatva középkorú asszony lép ki a házból. Szabadkoznak a fényképezéstől, mondván : meszeléshez öltözködtek. A diskurzustól azonban nem ódzkodnak. — Hetvenkilenc éves vagyok — válaszolja érdeklődésemre özvegy Orosz Istvánná, s csak úgy nevet a szeme. — Huszonegyben jöttünk ide Báróéról. — Én már itt születtem — teszi hozzá a lánya, Juhász Jánosné. — A közeli Nyírmedpusztára mentem férjhez, de hatvanban visz- szaköltöztünk az édesanyámhoz. — Milyen itt élni, távol a világtól? — fordulok Ju- hásznéhoz. — Nagyon jó! Békesség, nyugalom van. Nem kell örökösen rohanni, mint a városban. Akkor kelünk, amikor felébredünk. A televízióban a legutolsó mű-' sort is megnézzük, csak utána fekszünk le aludni. Napközben ellátjuk az állatokat, elvégezzük a ház körüli teendőket. Főzünk, mosunk. Igaz, ezután sűrűbb lesz a dolgunk, mert kezdődik a határban a munka. Terepjáró húz el mellettünk, mint később megtudjuk, a vő hozta meg a tápot Orosz Jánosnak. A 7i2 éves ember egyedül él, a felesége már régebben meghalt. Az egyszerűbb ételeket megfőzi magának, hétvégeken a Mátranovákról kilátogató lányai hoznak ebédet, mosnak, takarítanak. — Szép háza van — jegyzem meg. — Jó is! — int figyelmeztetően jobb kezének munkától meggörbüllt mutató ujjával. — Az alapja beton,, a falak vályogból készültek. Huszonhatban építettük a szüleimmel, azóta benne lakom. Eltekintve attól a nyolc évtől, amíg katonáskodtam és hadifogoly voltam. Ráérősen sétálunk, nézelődünk tovább. Alacsony, slides sapkás férfi fut utánunk. Keze fejét nyújtotta, mondván, koszos munkát végez éppen. Udvariasan bemutatkozik : — Csörge András — mondja a nevét, .majd nekünk szegezi a kérdést: — Mi járatban vannak? Mondjuk, írni akarunk a településükről. — Én meg azt gondoltam, hogy házat akarnak venni — hangjából némi restelkedést vélek kihallani. — Mert van egy éladó ház: két szoba, konyha, kamra, melléképületek, hozzá ezerkétszáz négyszögöl telek. Kihalt belőle a tulajdonos, a fia beköltözött Mát- ranovákra. Olcsón megegyezhetnének. — Megmutatja a még jó állapotban lévő házat és a már gazzal felvert portát. Gyorsan eldöntőm: nem vásárolok... — A volt iskolaépületet Budapestről vették meg. Táborozó úttörők laknak majd benne — magyarázza készséges kísérőnk. Megkérem, kalauzoljon el bennünket a legidősebb mát- racserpusztai lakoshoz. — Földi Sándornak hívják — adja tudtunkra útközben. — Elmúlt nyolcvanhét éves. Szálfaegyenes tartású, vékony emberhez kopogtatunk be. Lakásának ajtaja kitárulkozva, errefelé nem szokás bezárkózni. Kezet fogok a házigazdával. Göcsörtös ujjú, inas markának előrehaladott korát meghazudto- lóan erőteljes a szorítása., — Ha nem tudnám, nem hinném el, hogy nyolcvanhét éves — mondom az öregnek. — A jó levegő konzervál — nevet fogatlan szájával. Az életről faggatom. — A már lebontott gátasréti tanyán születtem. Tizenegyen voltunk testvérek. Világéletemben állatokkal foglalkoztam. Kezdtem libapásztorként, folytattam juhászként, később kondásként. — Mikor járt iskolába? — Sohanapján — vágja rá, s a nevetéstől összefutnak szeme köyül a mély ráncok. — a nevemet azért letudom körmölni, a pénzt megtudom számolni. Levelet viszont soha nem írtam. — Tudja-e, mikor alapították a falut? — Hajdán erdő borította ezt a tájat. A Pétervásáron lakó Keglevich gróf birtokolta. Kivágatta és eladta a fát, a földet meg potom pénzért ki méretig. Huszonöt paraszthold számított fél résznek, ötven hold egy résznek. A bárnai bányászok otthagyták a falujukat, csakhogy itt földhöz jussanak. Torják András volt a legkapzsibb, százötven holdat vásárolt. Aztán csak nyögte a tartozását. — Az én apám 1921-től 1944-ig fizette a bankhitelt — szól közbe Csörge András. Az utolsó részletet csak úgy tudta törleszteni, hogy el kellett adni egyetlen tehenünket. Egyébként hosszú időn át ő volt a bíró. — Akkor mégsem voltak olyan gazdagok a mátracser- pusztaiak. — Papíron sokan számítottak jómódúnak, de a valóságban majd mindenki szegény volt — feleli Sándor bácsi. — Alig volt szántó, a föld nagyobb részét legelőnek, kaszálónak használták. A köves talajban csak a rozs, a zab és a krumpli hozott bővebb termést. — Virágkorában mennyien lakták a települést? ‘ _ Éltünk itt százhúszan i s. Az idősebbek elhaltak, a fiatalok elköltöztek. Egyre kevesebben leszünk... — Sándor bácsi nem kívánkozik el innen? — Nem mennék el én még akkor sem, ha Budapest legszebb kastélyát adnák nekem ! Felkeressük a 66 éves Kovács Pált, aki büszkén említi: immár két évtizede tanácstag. A nagydarab férfi, mint afféle fnunkáská- der, 1951—1953. között a járási pártbizottság politikai munkatársa volt, de egykori csendőrsógora miatt menesztették. A csurgói bányánál helyezkedett el, onnan is ment rokkantnyugdíjba. Az MSZMP tagja, a helybeli öttagú pártcsoport bizalmija. Húsz évig viselte a munkásőrök acélkék egyenruháját, ma is tartalékos. — Mennyien laknak jelenleg a községben ? — Éppen az éjszaka számoltam össze : ötvennégyen vagyunk. Dolgozni azonban már mindössze öten járnak. Az egyetlen fiatal Földi Katika, tőle is hamar elbúcsúzhatunk. Júniusiban lesz a lakodalma, utána elköltözik. — Mi a teendője itt a tanácstagnak? — Most az út megépítéséért küzdők. A zúzott követ már kihordták, s a tanácselnök megígérte: őszre elkészül az út. Kovács Pál alighanem a legtehetősebb ember Mátra- cserpusztán. Szarvasmarhákat, juhokat tart, anya- disznaja nemrégiben fialt. Motorkerékpárral közlekedik, udvarán fűrészgép. Apró termetű, nádszálvékony asszony Kovács néni, lánykori nevén Csörge Emerencia, szó szót követ, s Emerencia néni elmeséli életének kiheverhetetlen tragédiáját. Az első férjének felejthetetlen emlékét idézi vissza, aki odaveszett a második világháborúban. — Ügy emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna: 1943. október 2-án jött meg a behívó parancs. Nem egészen hároméves házasok voltunk, fiunk nem volt tizenöt hónapos sem. A katonaságtól hét levelet írt az én párom, az utolsót 1944. április 22-én. Tíz évig vártam rá, mindenhol kerestettem a Vöröskereszttel. Mostani férjem, aki szintén jó ember, egyre csak kérlelt, menjek hozzá feleségül. Végül megtettem, de első uramat, a csinos, pirospozsgás juhász- bojtárt ma is magam előtt látom. Ez volt a tábori címe: 12. hegyivadász zászlóalj, 3. század, Felsővisó. Ez a tábori száma: C 756. A halálos ágyamon is tudni fogom mindkettőt... Csendesen kérdezem: — Nem akart-e elmenni máshová, szabadulva a kínzó emlékektől? Válaszát költő sem fogalmazhatná meg gyönyörűségesebben : —»Hová, merre mehetnék, aranyoskám? Hiszen itt születtem, ez a hazám! Kolaj László A puszta legöregebbje: Földi (Sándor. ; A tanácstag Kovács Pál és felesége . fotó: Bábel László MUNKADAL Ha egyetlen szó megvilágíthatná, miért is vergődtem, verődtem s verődök ma is az életben, akár a száraz ág a sebes vizű patakban, az a szó nem a hit lenne. Nem a barátság, nem a szerelem. A munka lenne az a szó. Hogy így van, régóta tudom. A barátság elfolyik, mint a sebes vizű patak. A hit? Mi lett itt a hittel? A hitet vízbe fojtották egy másik hit nevében. És vele pusztult az is. A munkával büntetni lehet. Ahogy lehet büntetni a fénnyel, vízzel, szerelemmel, mindennel, ami pedig az élethez nélkülözhetetlen. Csak meg kell változtatni az értelmét. Vagy el kell venni. •Felnagyítani, lekicsinyíteni. Én a saját országomban nem találtam meg -a hazámat. Az én hazámnak szüksége lenne rám. Ahogy nekem rá.És hogyan lehetne rám szükség? Tudok hegeszteni, motort szerelni, verekedni, úszni, értek a lakatosmunkákhoz, esztergálok. Becsülöm, tisztelem és szeretem a munkát, amikor pedig megvetni divat azt, aki igy érez. És talán tudok írni is, de a hazám még nem mutatta ki, mire is lenne szüksége tőlem, hogyan is lenne szüksége rám. A fiatal, helyzetéből és korából adódóan, változtatni akar. Sok helyütt tudják ezt, s hagyják érvényesülni őket. Hatalmas erőt szabadítanak fel, az értelmes munkával megsokszorozva. Én már nem vagyok fiatal, s mintha nem is lett volna szükség az én fiatalságomra. Ahogy az öregségemre sem lesz, tudom. A középko- rúságomra lesz-e? Szeretek és tudok dolgozni, és büszkén vállalom is ezt, egy olyan országban, ahol milliomosok élnek nyugati színvonalom nem a munkából. Egy olyan országban, ahol a munkában eltöltött élet után a halálra már nem elég a nyugdíj. Ahol elvárjuk az autószerelőtől a precizitást, miközben magunk pontatlanok vagyunk. Ahol mindenki mindenkit becsap, mert abból tud csak megélni. Mi marad a devalvált értékek helyett? Lehet-e a munka helyett valami más? Az a magyar, aki hét végeken kétkezi munkával egy év alatt felhúzza a házát, tud dolgozni. Az a magyar, aki megbecsült munkás külhonban, tud dolgozni. Mindenki tud, ha célja, értelme van a munkájának. Ha látja, tudja, érzi ezt, s meg tud élni belőle.. Én éltem, megéltem. Hogy munkálkodni, tenni nem tudtarg, félek, nem, vagy nem csak az én hibám. Tavasz van, május első napja, a munka ünnepe. * Süt a nap, lasssan átmelegít. Deák Mór Szellők játéka Kulcsár József felvétele
