Nógrád, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-22 / 94. szám

1989. ÁPRILIS 22.. SZOMBAT

5

NÓGRAD

II környezet kerekasztala

Dr. Kleeberg László, a Budapesti Műszaki Egyetem szociológiai tanszékének adjunktusa hosszú ideje foglalkozik a környezetvédelem témájával, elsősorban, a jog és a szociológia szempontjából. Beszélgetésünkhöz ezért adott apropót az MSZMP által a közelmúltban kibocsátott tizenöt tézis, amelynek tizedik pontja a környezetvédelemmel is foglalkozott.

— A probléma mintha túlságosan sokszor elhangzana a tömegkommunikációban és igen sokféle megközelítéssel. Az MSZMP állásfoglalása mennyire segítette elő a környezetvédelem ügyét?

— Amióta ez a prpgram megjelent, s azt megelőzően is, sok alternatív szerveződés is fogalmazott programot e tárgyra. Ez nem véletlen, hiszen éppen a külföldi tapasztalat igazolja, hogy ez a terület szorosan összefügg, összefüggött a napi politikával. Másfelől a környezet maga egészen más természetű. Ügy foghatjuk fel, mint egy nagy hajót, amelyben álláspontunktól függetlenül mindnyájan együtt utazunk, akár fontosnak tartjuk ezt a hajót, akár

nem. Egy olyan társadalom, amely védi, óvja a maga környezetét, voltaképpen azt ismeri fel, hogy függ a környezetétől. Ma viszont sokszor úgy látszik, mintha azt vélnék sokan, hogy a környezet függ a társadalomtól, azt bántatlanul lehet szennyezni.

— Természethez fűződő kapcsolatunk ezek szerint nem eléggé harmonikus?

— Ma már megbontottuk az ökológiai egyensúlyt. Jogosan várható el tehát az MSZMP-től az eredményekben igazolható tett. A párt által megfogalmazott tézisek első soriban jogállamról, a népakarat érvényesüléséről van szó. Ehhez pedig előfeltétel az élet. a biztonságos lét, az egészséges környezet fenntartása.

— A meghirdetett célokat persze meg is kell valósítani. Kérdés, mennyire partner ehhez a társadalom.

— Monorierdőn derült ki,

ahol veszélyes hulladékokat ástak el titokban a földbe, hogy a tettesek egy része helyi lakos.

Kérdeztük, gondoltak-e arra, hogy saját gyerekeik ivóvizét is megmérgezik. Ekkor kezdtek el gondolkozni az emberek, s az addigi jó balhé, a dupla bérért éjjel elásott zsákok bumerángként ütöttek vissza.

— A jog hogyan védi a természetet?

— Egy törvényünk van összesen, az is 1976-ból való. Azóta nem született új törvény, s nagyon ideje lenne.

_ Jogszabályok viszont

v

annák.

— Kötetek vannak! Valóságos jogi dzsungel. Amiből többek között az is következik, hogy már elemi iskolás fokon tanítani kellene a környezetvédelmet, s azt folytatni a legfelső oktatási szintig.. Hogy minél többen tudják, mi a felelősségük az adott szakterületen. Egy remélt civil társadalomban már megengedhetetlen, hogy a hivatal szakértőket 'küld ki egy adott környezeti probléma elemzésére, s mivel ők megbízóikat képviselik, a megfelelő műszaki és tudományos érvekkel igazolják a kiküldő álláspontját. Ha elég sok szereplő fejtheti ki véleményét az ügyről, akkor remélhető a helyes megoldás. S ennek garanciájára kell az alkotmányos megfogalmazás.

— Feltétlenül a legmagasabb szinten?

— Az MSZMP nemze'i összefogásban látja a megoldást, hiszen a környezet védelme nemcsak műszaki kérdés. Hogy építsek-e egy vízi erőművet, az nem csupán műszaki, gazdasági megfontolásoktól függ. Legalább ilyen fontosak a politikai, szociológiai és más megfontolások, vagyis a környezetet komplex módon kell vizsgálni, s csakis így juthatunk el a helyes felelethez.

— A műszakiak védelmére legyen mondva, a technika története egyúttal a szennyezés története is.

— Ez nagyon nagy probléma. Elegendő pénz híján

importálunk például olyan nyugati berendezéseket, amelyek ott már elavultak, iitft viszont még jónak számítanak, bár meglehet, a zajszámitje meghaladja à megengedett értéket. Ha a dolgozó maradandó károsodást szenved, ugyan milyen utólagos szankció adja vissza a hallását? Ezért látszik célszerűbbnek a megelőző gondolkodás, a mindenféle szempont figyelembevétele. A probléma feloldása társadalmi kérdés. Magunk védjük és magunk is szeny- nyezzük a környezetünket. Napjaink aggasztóan magas halálozása sok minden mástól is függ, de bizonyítható, hogy a környezetszennyezés is szerepet játszik, lehet csak közvetve, ebben.

— Mi tehát a megoldás?

— Elsősorban a környezetbarát viselkedéskultúra megteremtése, s azt az iskolában kell kezdeni. Ez sem könnyű feladat. Éppen Monorierdőn tapasztaltuk, hogy, amikor már a lakosság fölfogta, milyen veszélyről van szó, azt is kijelentették, hogy ne ott, hanem másutt legyen a hulladék. Mindegy, hogy hol van a másutt, annak közelében is élhetnek emberek, s talán éppen a tiltakozók egyikének rokonai. Alkalmas feltételek legyenek a jogi előírások valóra váltásához. Hogy aiz állampolgár akarata ellenére ne kényszerüljön jogellenesen cselekedni.

— Miért kényszerülne?

— Például azért, mert csak egy veszélyeshulladék-égető van Dorogon, s kérdéses, hogy ez elegendő-e az egész ország számára. De ugyanez a helyzet a szennyvizek kezelésével. Vagyis a legfelső szintű jogszabályokkal szorosan össze kell, hogy függjenek a társadalmi feltételek. Az alkotmányban az élethez való jog tehát az egészséges életkörülményekhez való jogot is jelenthesse. Ennek fényében vizsgálva az MSZMP javaslatait, az ember örömmel várhatná egy leendő kerekasztal létrejöttét.

B. A.

Fakanalasok a Mátra alján

Csattogó fejszék hangja, motorfűrészek zöréje hallatszik Mátrakeresztesen nap mint nap. A kis községben lakók fakanalat, villát és egyéb konyhai eszközöket készítenek. A fa megmunkálásának több évtizedes hagyománya van a faluban. Az itt lakók közül több tucat családnak biztosít munkalehetőséget a természet adta fa. Az ősrégi mesterség apáról fiúra, anyáról leányra száll Mátrkeresztesen. Képriportunk a nem mindennapi mesterséget mutatja be.

— Rigó Tibor —

ECATHERIMA VÜLLOIIIinSni

• Hulla a kendertáblában (Jegygyűrű a szöktetésért) • Barikád az Orient expresszen

Az alacsony asszony kiejtésén nem érződik akcentus, tisztán beszél magyarul. Másfél óra alatt alig egy-két alkalommal kiapom rajta, hogy nyelvhelyességi hibát vét. Igazán nem mondaná meg róla senki, hogy a határon túlról érkezett. (Érdekes^ míg idegenbe szakadt honfitársaink néhány év eltelte után felejtenek, nyelvhasználatuk torzul (lásd Staller Ilona, az 56-os kivándorlók, napjaink vendégmunkásai), addig az erdélyi magyarság kincsként őrzi az anyanemzettel összetartozást bizonyító nyelvet. E székelyföldi jellegzetességre Sütő András (Anyám könnyű álmot ígér) és Bodor Pál (DIURjNUS) hívták föl a figyelmet. Igazukat bizonyítja a káliói Á. Ecatherina (Katalin) ékes magyar szava.

A. Ecatherina családjával tavaly ősszel érkezett Magyar- országra. Szöktek „odaátról”. Menekültek, mert menekülniük kellett az emberhez nem méltó életkörülmények elől, mert már nem csupán emberi jogaikat tiporták sárba, de fizikai létükben is veszélyeztették őket. Abból az országból jöttek, ahol az állampolgárokkal legfeljebb darabszámra számolnak el (ld. Mihai Pacepa — volt nemzetvédelmi tábornok — Vörös horizontok c. könyve, magyarul az egyetemi füzetekben látott napvilágot). Ahol az elkeseredés már-már józan eszüket veszi az ott élőknek (Példa erre a legutóbbi incidens: 35 menekült elbarikádozta magát az Orient exp- ressizen — Magyar Hírlap, III. 18.).

Hallgassuk most meg Â. Ecatherinát, aki saját bőrén volt kénytelen megtapasztalni, mit jelent „odakint” székely-magyarként élni!

☆

Az idősebb fiam turistaként jött át. Március 8-án telefonált — „ne aggódj, anyukám, nagyon-nagyon jól érzem itt magam”. Ez azt jelentette, hogy nem jön haza. Nélküle érkezett vissza az autóbusz, s ez „igazi” zaklattatásunk kezdetét jelentette...

A munkahelyemen csak négyen voltunk magyarok. Amikor szabadságot kértem, a mester kerek perec közölte velem, jó lesz, ha csöndben maradok, nem hívom föl magamra a figyelmet. Vagyis meg sem szólalok magyarul.

Óvónő vagyok, tanítóképzőt végeztem. Ezzel a diplomával

egy műanyaig-fröcesönitő üzemben tudtam elhelyezkedni, de az legalább közel volt, Korozsvárott. •

Sokáig keresték a fiamat, a rendőrök kétszer jártak nálunk. Mindkétszer felpofozták a férjemet. Azt mondták, megnézhetem, mikor mennek a gyermekeim (a kisebbik fiam és a lányom) egyetemre, meg hogy itt állástalanul csavarog, éhezik és nyomorog a fiam. Tudtam, persze, hogy ez nem igaz, állása van (autószerelő), dolgozik látástól vakulásig, de jól él. A menyasszonya velünk maradt, folyton azt hajtogatta, ha nem tudunk a Tibi után menni, vízbe veti m,agát.

Szabadságot vettünk ki. Mielőtt elutaztunk volna, a férjemet jóindulatúan figyelmeztették: a fia nélkül jobb lesz nem visszajönni. Az állását megszüntetik, Kolozsvárott már csak a bánya várja.

Kolozsvárott nagy, kertes házunk volt... ’68-ig. A „településrendezés” már akkor kezdődött, bár a buldózerek ténykedése sokáig homályban maradt. Lakótelepi lakásba költöztettek minket. A férjem nagynénje „megőrült bele”, elvették a két hold földijét, pici garzoniakért kapott helyette. Azon a két holdon termelgette meg a szükségeset hátralévő éveire, hiszen csak hatvan lej (100 forint) járadéka volt... Amikor hatszáz lej (1000 forint) volt 4 kg hús!

Ennyit fizetett érte a fiam augusztus 18-án, amikor a fel- szabadulás ünnepének alkalmából (aug. 23.) kint az utcán is árultak. Előző este állt sorba, másnap délután kettőkor ért a pulthoz. Négy kiló disznóhúsból nem' tudtunk öíten jóllakni, mert benne volt a bőr és a köröm is.

Tejet csak minden másnap szállítottak, s a reggeli boltnyitáshoz este tizenegykor kellett kiállni. Egy személynek fél kiló cukor, ugyanennyi rizs, csomag száraztészta, kéthavonta két kilogramm liszt járt. (Hat veterán politikus márciusban nyillt levelet intézett Nicolae Ceausescuhoz, amelyben a román nép fizikai létét veszélyeztető élelmiszerexport leállítását kérték. Levelüket közreadta a londoni BBC, s átvették országos napilapjaink is.)

Feketén tudtunk vágott csirkét vásárolni. A kisebbik fiam géplakatos, olyan cégnél dolgozott, amelynek szinte az egész országgal szerződése volt. Megtörtént, hogy három hónapig nem is láttuk egymást, csak a leveleit olvastuk — „édesanya küldjél pénzt!". Tizennyolc lej (25 forint) volt a napidíja, ő fizette a szállást meg az étkezést...

Szeptemberben öten indultunk „nyaralni”, a család meg a fiam menyasszonya. Hatodikától Székelyhídon sátoroztunk. A tábor egyre apadt, a napok múltak, a pénzünk fogyott.

Nem tudtuk kihez forduljunk, merre induljunk. Véletlenül találkoztunk egy nénikével, aki hajlandó volt elkísérni minket a határig. Jeggyűrűinket, a lányom nyakláncát, a menyem fülbevalóját adtuk oda neki, meg azt a nyolcszáz lejt, ami pénzünk még maradt.

Szeptember 12-én, este kilenckor indultunk. Zuhogott az eső. Otthagytuk a sátrat, a kolozsvári lakást, az állásunkat. A múltat. Nem volt visszaütünk.

A kendertáblában egy hulla feküdt. (Tavaly nyáron magyar területről lőtt a menekülőre egy román határőr — értesülhettünk róla a HÉT műsorából. Az MDF gyulai szervezete tizennyolc menekült holttestéről számolt be a Magyar Nemzet hasábjain, állításukat a határőrség később cáfolta.) A nénike tudta, merre járnak a határőrök, a kukoricásban egészen a határkőig kísért. Útbaigazított Bagamér felé. Az már magyar falu. Sírtam, amikor az első házat megláttam.

...Nyírbátorba mentünk, ahol kétezer forint útiköltséget kaptunk, hogy Pestre jöhessünk a fiamhoz. A rákosszent- mihályi evangélikus közösség húszezer forintot adott és egy káliói címet, ahol eltartási szerződést köthetünk. Így kerültünk Nógrád megyébe. Amíg a munkavállalási papírt megkaptuk, a férjem alkalmi munkában sáncot hányt... Most Cinkotán dolgoznak a kisebbik fiammal, mint géplakatos, a lányom egy gépsorhoz került a Petőfi Tsz-ben, én pedig az óvónőt helyettesítem itt Kálión. Ha visszajön, talán én is a tsz-be megyek.

Eddig a történet. Happy enddel ért véget, mint a népmesékben szokott, A. Tibor és menyasszonya esküvőjével. A sztori azonban túlságosan komor, sok benne a megaláztatás, a nyomor, nem lehet felhőtlen az öröm. Erre figyelmeztet A. Ecatherina kérése is — a nevemet ne Írja meg, kérem. Kálión így is tudják, kiről szól a cikke, mások előtt meg jobb, ha titok marad. Nem szeretném az otthon maradt (igazi, távoli) rokonokat újabb bajoknak kitenni.

Romhányi Tarnál