Nógrád, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-22 / 94. szám
Egyik nemzeti színünk a vörös, avagy múltunkat vállalni kell Haumann Péter és Fehér G yörgy rendező. Fehér György új filmje UTAK Most, amikor a kialakítandó jogállamiság szellője éppen csak megérintett, amikor térdig járunk az ünnepekben és az ünneplésben, amikor vállaljuk múltunkat dicsőségeivel és hibáival — mert csak így tisztességes —, most kell megszabadulni eddigi "bevallott és be nem vallott előítéleteinktől. Vigyázni kell, és közös a felelősség, hogy a történelem ne úgy ismételje önmagát, mint eddig. Március idusának megünneplésekor elismertetett, hogy az elmúlt időszakban nem adtuk meg teljességgel ennek a napnak azt a fontosságot, ami megilleti. A felszabadult örömben azonban ne feledkezzünk meg többi ünnepünkről sem, amelyekre szintén joggal lehetünk büszkék; és ne vitassuk el a piros (vörös) lobogót március 15-étől sem. Miért? Mert a piros (vörös) nemcsak nemzeti színünk egyike; használata sokkal mélyebbre gyökeredzik, mint 1919, a Magyar Tanácsköztársaság. S azért sem, mert az egyszínű piros (vörös) lobogó, melyet március 15-én egymás mellett, egyformán lenget a szél a nemzetiszínűvel, nem tévesztendő össze más nemzetek zászlajával. A képes- politikai gazdasági világatlasz IX— XII. oldalán a nemzetek zászlóinak közel hetven százalékában egyébként megtalálható a piros (vörös) szín, megközelítőleg tizenöt százalékában pedig domináns szín. Ilyen a zászlaja a Szovjetuniónak, Marokkónak, Törökországnak. Vietnamnak és még lehetne sorolni. Ha a magyar nép történetét nézzük a vörös szín használatáról, a honfoglalás korába (895—96) kell viszszatekinteni. A hagyomány szerint Árpád fejedelem fekete turullal díszített zászlója vörös volt. Ez a szín maradt az Árpád-ház királyainak idején is, majd még ebben a korszakban alakult ki a vörös-fehér sávos, egészen 1301-ig, a dinasztia kihalásáig. A vörös szín a későbbi korokban is fellelhető nemzeti zászlóinkon, lobogóinkon. Mai nemzeti színeink a XI—XII. században jelennek meg (nem tricolor formában) hadizászlókon: vörös lobogón zöld hármas halmon álló ezüst (fehér) kettős kereszt. Nemzeti színeink kialakulása megfigyelhető nemzeti címereinken is, ahol a vörös-ezüst vágások jelennek meg először. (A zászlókon az ezüstöt a fehér szín helyettesíti a későbbi időben.) Nemzeti Múzeum egyik kuruc kori zászlajának színe vörös-fehér, egy másiké zöld — Pro libertate felirattal és Rákóczi címerével. Nemzeti színeink a vörös-fehér-zöld trikolór (háromszínű) formájában zászlón — jelenlegi ismereteink szerint — a Nógrád vármegye zászlaját díszítő szalagon jelenik meg először, amely szalagot József nádor orosz felesége, Alek- szandra Pavlovna nagy hercegnő adományozott a vármegyének a XIX. sz. első felében. Hasonló szalag található a pesti hajó mesterek 1814-ből származó céhzászlaján is. Korábban nemzeti színeink tagolásban (vörös-fehér-zöld) csak okiratok szalagjain jelentek meg. Az uralkodó az 1832—36- os országgyűlésen még nem szentesíti nemzeti színeink, használatát. Hivatalosan az 1848-as XXI. törvénycikk 1. paragrafusa mondja ki azt, hogy a nemzeti zászlót és az ország címerét régi jogaiba (kialakult szokásjog) kell visszaállítani. A „Marczius Tizenötödike” című lap 1848. március 17"én adja hírül: „a királyi épületeknél a sárga-fekete szín helyébe a vörös-fehér-zöld fog használtatni.” A maival egyező legrégibb piros-fehér-zöld színű zászló egy 1848-as lobogó, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum gyűjteményében található. 1848-ban jelennek meg a fehér színű máriás, szűzmáriás lobogók (csapatzászlók) a széleken zöld-piros színű sárkányfogakkal (farkasfogakkal). Ezek hasonlók a mai piros, vagy vörös színű csapatzászlóinkhoz, amelyek széleit fehérzöld sárkány-, vagy farkasfogak díszítik. Történelmi tény, hogy 1848—49-ből maradt fenn a Petőfi Sándor által versben megörökített vörös színű hadi lobogó is. Sajnos csak leírásból ismerjük a Rákóczi szabadcsapat vörös színű zászlaját, amelyet Petőfi barátja, Vasvári Pál előírásai szerint Teleki Blanka készített. Vörös színű volt, zöld díszítéssel a szélein. Anyaga selyem, egyik oldalán e szavakkal: „Oh, hate élnél Rákóczy!”, a másik oldalon pedig: „Hazádnak Rendületlenül”. Haynau 1849. július 19-én hirdette ki : „életét veszti az, aki.... íorradalmi jelek viselésével (háromszínű szalag, vörös toll stb.) a pártütést segíti.” Az 1867-es kiegyezés hivatalosan visszaállította a magyar nemzeti szín és címer használatát. Az 1918-as polgári köztársaság hivatalosnak mondható nemzetiszínű zászlói mellett ott volt a vörös zászló is. A Tanácsköztársaság, a nemzetközi munkásmozgalom eszméit magáévá téve, néphadseregét vörös zászlókkal látta el. A vörös ugyanis a haladó nemzetközi mozgalmak színe is; vörös zászlók alatt harcoltak a Párizsi Kommün forradalmárai, az orosz parasztok és proletárok 1905-ben és 1917-ben. Szintén vörös volt a zászlaja a magyarországi agrár- és proletármozgalmaknak. A Horthy-rendszer (mely kizárólagosan visszatért a nemzeti színekhez) után az 1949. évi alkotmány rögzíti ismét zászlónkat, kimondva: „A Magyar Népköztársaság zászlója: piros-fehér-zöld színű lobogó.” Tehát már nem vörös-fehér-zöld, mint 1848-ban. A teljesség igénye nélküli történeti áttekintés után magáról a színről, színízlésünkről röviden. Tény, hogy egy adott népcsoport színízlése, színválasztása nagyfokú megegyezést mutat. Magyarországon 1970-ben végeztek színreferencia vizsgálatot 1309 felnőttel. A kék és a zöld után a piros (vörös) a legkedveltebb szín. A fehér a rangsorban a hatodik. A 8—12 éves gyermekeknél a piros (vörös) az első helyen szerepel. A piros (vörös) asszociációi és szimbólumai : a rózsa, a szegfű, az alma, a zászló, a tűz, a vér, a harc, a láz, a veszély, az életerő, az öröm, a felhevülő és piruló arc, a szeretet és a szerelem, az erő, a hatalom. Hatása melegít, serkent, izgat, szenvedélyt vált ki. „Felgerjedt időben az, ki a legfonákabb eszmék mellett szenvedéllyel lép fel, számos követőket találhat, de aki a legvilágosabb igazság ■védelmében csak nyugodt okokra támaszkodik, bizonyosan elhagyatva marad” — írta a múlt században Eötvös József. Meglátása ma is érvényesnek látszik. Csank Csaba Haumann Péter áll az ablaknál. A rácsos ablakon túl, a félrehúzott fülggöny mellől a Mező Imre út és a Mosonyi út sarkát lehet látni. Lassan lecsendesülnek a zajok, már megigazították a frizurát. „Művész úr, kérem, húzza ki magát... Így... Jó.” Majd felhangzik a Felvétel, indít. Négy percig csak a felvevőgép surrog. A Budapest Filmstúdió Vállalat vette birtokába pár napra a társadalombiztosítási igazgatóság emeletét. Az irodát, ami hétköznapokon. munkahely, nemigen, kellett átalakítani. Ez a filmbeli rendőrség egyik szobája, Díszletnek ott a félrehúzott függöny, az ablakkeret, a lepáttogzott fes- tékű, régi radiátor és egy plakát: Égő cigarettát a papírkosárba dobni tilos! Dürrenmatt 1958-ban írt és 1960-ban magyarul Az ígérét címmel megjelenít művét felhasználva Fehér 'György rendezi a filmet, Bereményi Géza alkotta Utak címmel a forgatókönyvet. Mint Marx József írja: „A cselekmény látszólag egyszerű, s talán a legrégibb filmmitológíá- val függ össze: a bűnténynyel s annak kibonyolódá- sával. Van áldozat, több is, van nyomozó, kettő is — a felügyelő, aki derkasan nagy bűnüldöző csapatot irányít, és egy másik, akit egyszerűen K-nak hívunk, — de a cselekmény leírhatóságát, alaposan megkérdőjelezi az a mozzanat, hogy nincs, nem lesz olyan tettes, akit a filmek magas igazságszolgáltatása nevében záraié helyezhetnénk. Noha a bűntény drámai és durva: fölitehetőleg kéjgyilkos gyereklányokkal végez, a film fókuszában mégsem az a beteg tudat áll, amelynek következménye a bűn.” — Mindig saját magamat kergetem nehéz helyzetekbe, aminek megoldása aztán. az én feladatom — mondja Fehér György rendező. Ez a film is olyan. Fekete-fehérben készül1. Először Kende János volt az operatőr, mosit Gurbán Miklóssal dolgozunk. A bűn működése? Nem tudom. Az eredeti szándék csiszolódik. Olyan filmes megoldásokat keresünk, amelyek ezt a. legjobban kifejezhetik. Az eredmény persze más dolog. Forgattunk Rónabányán, Istenmezején. Változatosak a helyszínek. A film szereplői : Haumann Péter (a felügyelő), Derzsi János (a rendőrségtől1 kilépett nyomozó), Pau- er Gyula (feltételezett gyanúsított) valamint Németh László, Soltis Lajos, Pogány Judit. A díszleteket Vayer Tamás, a jelmezeket Pauer Gyula készíti, az építész pedig Martin. Éva. Gyártó a Budapest Filmstúdió Vállalat és a Magyar Televízió. ' J. A. Beszélő iájak Motorizált promenádon Majdán Béla balassagyarmati helytörténész muzeológus szerkesztésében, s ha jól emlékszem — Ráday Mihály városvédő „szent emberünk” előszavával rövidesen (remélhetően) megjelenik egy képeskönyv a régi s részben ma is lát" ható-bejárható Balassagyarmatról. Eggyel több szép és jó, sőt hasznos városi kiadvány, ami azokban is felkeltheti az érdeklődést a palóc főváros egykor volt, vagy mai értékei iránt, akiket soha nem érdekelt igazán a városépítés, várostörténet. A könyv úgynevezett „modelljében” láttam még tavaly több képet is a város főutcájáról. A kitavaszodó, majd meg újra visszatéli- esedő, s más oldalról nézvést is komorkás napjainkban egyre többet gondolok azokra az igazán békés képekre. .. ////.y//////////////// Hogy aztán a nosztalgia minden esetben valaminek a teljes hiánya lenne? Példának okáért most a békés „kisvárosi” életé, vagy a nyugalomé — nem vitatom. Az ember akkor mereng, persze nem egészen fiatalon, a volt időkről és képekről, hangulatokról, amikor azok már régen nincsenek. De miért nem mereng mégis az ostromról, a bombák zuhogásának megállít- hatatlanságáról? Mert a rosszra, az őrült világra nincs, nem lehet nosztalgiája, hacsak nem bolond maga is. Azokon a barnult képeken, kezdeti fotókon a mai Rákóczi fejedelem utca mindkét oldala két sor fát vonultat fel. Nem láthatók a mai szemeteskukák végig a járda mentén (más módszerben „járt” a szemét ama korszerűtlen, félkomfortos korban és sokkal szemérmesebb volt), de láthatók kart karba öltött és úgy sétáló polgárasszonyok vagy cselédlányok, mert hiszen a promenád, a sétahely minden városban, minden korban maga volt a demokrácia anélkül, hogy külön szervezete lett volna ennek is. Legfeljebb egy ellenvetés lehet ebben, ha valaki járatos a cselédszobák környékén persze még régről —, hogy amikor a polgárlányok és polgárasszonyok végiglebegtették új toalettjüket a mindenkori korzón, promenádon, akkor a cselédek valamivel éppen- hogy el voltak foglalva fent, a képeken is látható csinos házakban. Éppen ezek közül az egyikben, a jó emlékű Gansel família főutcai házának textil- és divatáru- üzletének emeleti lakásában írom magam is e sorokat. Megidézve a negyvennégyben sorstársaival együtt legyilkolt Ganselékat, akik amúgy a legtöbb adót fizető virilisták között voltak, legalábbis özvegy Gansel Jó- zsefné póttag, s így a város képviselő-testületének megbecsült polgárai is a harmincas években. Gansel Mórnál és testvérénél tanulta a szakmát (ha jól tudom) Lombos Márton is, mai új korunk sokat emlegetett polgármestere, akit még tanácselnöknek hívtunk, de mesternek tartottunk sokan. A békés merengésbe betör hát sok minden, ami elkeserít, ami felborzol évtizedek után is. A mai merengések pedig már létre sem jöhetnek. Folynak a vértelen csaták, a csendes utcai harcok, ahol hangtalan-láthatatlan lövedékekkel lőnek az emberek egymásra, ahol úgy érezhetik sokan, hogy nincsenek biztonságban (már megint), ahol az ember elbizonytalanodhat, mert holnap még az sem igaz, amit ma kérdezünk, ha ugyan igaz ez is... Ezt a láthatatlan „utcai harcot”, ezt az állandó és folytonos gáncsoskodó hisztériát csak emlékalbumok lapozgatásával feledtethetjük. Hát, majd lesz albumunk (lásd mint fent) és akkor megnyugszunk. ////////////////////// Ma motorizált a gyarmati promenád. A lányok, a szépasszonyok most is járják a poros utcát, a senyvedő kis fák árnyéka csenevész, új, nagyszabású főutcai telepítési mozgalmat kellene indítani mielőtt végképp kipusztulunk. Csak a legények! A férfiak!?), csak ők nem járják a korzót, mert ők itten motoron, kis Jáwán, Simsonon, MZ-n és gépkocsin „sétálnak" óránként negyven— hatvan—nyolcvan kilométeres sebességgel. Édes Istenem, mit láthatnak ezek a nőkből? S miért nem látják meg őket a rend őrei? S hol vannak ilyenkor estefelé éppen ők, hogy strigulázva a sörényüket motorról lobogtatok fordulatait — mondjuk a századik ide-oda száguldásnál, itt a város rángatózó szívében, elébük állva megkérdeznék csendesen (de határozottan) „kedves uram, nem menne haza a jó fenébe. Nem hagyott nyugodni a jelenség, ami állítom, hogy ilyen tömegben és ilyen kis helyre koncentráltan egyetlen más városban sem tapasztalható ; hogy saroktól sarokig száguld néhány tucatnyi éretlen kamasz, vagy érettebb, aki autójával (vagy az apja autójával) forgolódva veri fel a port és a csendet. Az persze nem igaz, hogy ennek így kell lenni! De talán mégis, a város civil társadalma tesz majd ez ellen a motorizált promenád ellen, létrehozva a saját érdek- és önvédelmi csoportjait, mert a hivatalosak nem tesznek semmit. Csak a decibel több mint amit még mindenképpen el kell viselnie egy mai polgárnak. Mondom, nem hagyott nyugodni a dolog — megtudtam az érintett motoregerek egyikétől az igazságot arról, miért így sétál a mai Gyarmat „aranyifjúsága”? Mert így látszanak. így kiemelkednek a szürke tömegből, amibe be sem süllyedhetnek hatvanas sebességgel és mert így nem maradnak ki a brancsból. így tartoznak valahova... de hogy így udvarolni is lehet (mert a lányok azért itt is játszanak szerepet) azt kétlem, bár közismerten szerény a fantáziám. /äw./////////y///// A mai főutcai idillt csak albumokban meglelő terrorizált polgárok (főként idősek laknak ezen a szakaszon, akiket nem véd meg semmi, senki) nevében tehát tiltakozom magam is! Nem ígérem, hogy nem megyek neki még százszor ennek a jelenségnek, mert elegem van belőle — és másoknak is. Ha a város hivatalos ereje képtelen felfigyelni és kordában tartani néhány tucatnyi kamaszt, majd a polgáraihoz fordulok, s akkor sem lesz másként, ha majd én húzom a rövidebbet (amiként ez várható, látva a kultúra igen magas fokát ezeken a sis- tergő-reosegő járműveken). De addig is. Adyt idézem, aki a váradi déli korzóra gondolva írhatta máig ismeretlen újságversóben „Járok a korzón, szívembe’ mámor: /Kacagva libben leányka-tábor J De szép az élet.../ Félóra múlva — zuhog a zápor...” Vagy máshol : „Vizsgálgatom só- várgó szemmel/ A déli korzó lányait;/ Ez, kérem, oly szerencsétlenség, /Mely végzetessé válhatik.” Válhatik, válhatik ... bizony. T. Pataki László
