Nógrád, 1989. március (45. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-04 / 54. szám

Félmillió forintos kiállítás

Csak a mechanizmus a régi

Töprengés a tavaszi tárlat előtt

fi kos és lírai érzékenység- ^ gél is rendelkező személyiség jegyzetét olvasom a művészetek szerepéről mindennapi életünkben. Mire jó ez? A kérdést — tudjuk az irodalom- és művelődéstörténetből, a művészetek történetéből — sokan töltették az évszázadok során. Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című hatalmas gondolati ívű költeménye az egyik legismertebb példa erre a magyar irodalomból.

Napjainkban. midőn a szerkezeti válsággal küzdő gazdaság gondjaitól, leghangosabban pedig a politikai intézményrendszer átalakításával járó programok vitáitól, sőt, nvilatkozathá' borúitól zeng az ország, különös súllyal vetődhet föl ez az — úgy tetszik — egyre kevesebb embert foglalkoztató kérdés. Formálisan közelítve hozzá, nincsen baj. Minden felelős fórumon elhangzik a műveltség, a kultúra — benne a művészetek — szerepének fontossága, minden minőség alapjaként való deklarálása. Hétköznapi életünkben azonban változatlanul fogvatkozóban

van a minőségi elem.

Pillanatnyilag a dehuma- nizálódás nyer újabb hadállásokat. holott az élet nehezedésével éppen ennek ellenkezőjére, a társadalmi szolidaritás növekedésére lenne szükség.

S bár kétségkívül általános igazság, de érvényes ma is, hogy ebben az összefüggésrendszerben szintén hinni lehet — és hinni kell — „a tünékeny hatalmában'-. Ezt az evidenciát írja meg Lukács Gergely Sándor egy készülő képzőművészeti kiállítás katalógusa előszavának szánt gondolatgazdag jegyzetében. Ha azt akarjuk, „hogy egyre inkább a lehetőségeinkre hasonlítsunk és ne a kudarcaink írják meg arcunk vonásait", akkor nem nélkülözhetjük a művészetek által közvetített hatást sem életünkből. Lukács Gergely Sándornak abban is igaza van, hogy — bár „praktikusan" hangzik — bizony mindez a „hisztéria ellen” is jó.

Csak sajnálhatjuk, hogy az állami mecenatúra jelen zavarai, itt-ott folytatódó kivonulása a művelődésből, irodalmi művészetekből tovább csökkenti éppen a minőségi alkotómunka életterét.

Ügy tetszhet, Nógrád megyében pillanatnyilag még léteznek a művészeti mecenatúra hatvanas években gyökerező, s később kitelje- sítő elemei. Ez a gvakorlat, amely az akkori gazdasági, társadalmi feltételek talaján alakult ki, mindenekelőtt a képzőművészeti életben hozott ma is értékelendő eredményeket. A hetvenes évek vége, a nyolcvanas évek eleje hozta meg az irodalom, a zene bizonyos mértékű fölzárkózását, a művészeti ágak közötti aránytalanságok viszonylagos csökkenését. Ez is hozott eredményeket, amelyek kihasználására azonban véleményem szerint nem volt elégséges ereje vagy figyelme a helyi mecenatúrának. Mindenekelőtt a menedzselő típusú gyakorlat hiányzik, bár ez országos gondokra is utal- Ennek következtében az eredmények egy része „észrevétlen" maradt a helyi szellemi élet számára.

papjainkban a látszat el- lenére változóban van a helyzet, ám nem vagyok meggyőződve arról, hogy a közeljövőben látványos eredményekre számíthatnánk. Jelenleg is még a ’torábban intézményesült támogatási formák érvényesülnek. Kérdés, ezek meddig funkcionálhatnak változatlan eredme- nyességge] az új helyzetben, illetve milyen újabb formák kialakítására lesz elegendő erő.

Maradjunk most csak a képzőművészetnél, bár meg kell jegyezni, hogy ennek helyi és korábbi reneszánsza már a múlté. E művészeti ág nagy rendezvényei azonban változatlanul élnek, köztük meghatározóan a salgótarjáni tavaszi tárlat, az ugyancsak salgótarjáni szabadtéri szoborkiállítás, valamint kétévenként az itteni országos rajzbiennálé, hogy csak néhányat említsünk. Ezek tartalma azonban fnar régen megváltozott és most is változóban van. ‘Csak a mechanizmus a régi.

ézzük a tavaszi tárlatot, amely idén is megnyílik április 2-án Salgótarjánban, immár lí). alkalommái Az érdeklődés változatlanul nagy, 160 művész 450 művet küldött be, felét ki is állítják. A hagyományos kiállítást a városi tanács 300 ezer forinttal támogatja, mintegv 200 ezer forintnyi díjat is kiosztanak, üzemek, vállalatok, intézmények hozzájárulásával. A nagyjából félmillió forintba kerülő kiállít is tehát ilyen értelemben eredményes lesz. A Nógrád megyei érdeklődés is növekszik, ám érdemes fölfigyelni a kiállítók körének változására Egyrészt, jelen lesz országos értelemben a középnem zedék, köztük a „befutott" nevekkel, másrészt a helyiek, köztük Csikász István, Földi Péter. IHegedűs Morgan. So- mosköy Ödön. Réti Zoltán. M. Kiss György. Losonczy Ildikó. Pénzes Géza, Szatmári Béla, Tónika István, Bubáig Attila, Csemniczky Zoltán. Tehát a „fiatalok” szama is gyarapszik, akik korábban amatőr- és pedagógustárlatok rendszeres szereplői voltak. Természetesen, csalt a kiállításon derül ki majd. mennyiben jelzi mindez a helyi képzőművészet valódi tartalmi megújulását, illetve, a hagyományosan megáján lőtt díjak mennyiben lesznek alkalmasak az. esetleges megújulás további befolyásolására, amennyiben erről van szó.

Ennek lehetőségét ugyanis eleve nem zárom ki- Ámbár az is előfordulhat, hogy < reprezentatív kiállítás is inkább csak tovább takarja a helyi művészeti közélet jelenlegi zavarait, viszonylagos szétesettségét. ami ugyan nem' ma kezdődött, de egyik legjellemzőbb ténye napjainknak.

T. E.

„Zenével többet lehet kifejezni”

Rózsa Pál zeneszerző a Gélemről és az operáról

Jancsó Miklós új filmjében filmtörténeti témához nyúl: a prágai Gólem legendáját dolgozza fel, méghozzá az opera műfajában. Az új opera zeneszerzője Rózsa Pál. aki az utóbbi években mind több darabbal jelentkezik a hazai és a külföldi zenei életben. Vele beszélgettünk a készülő filmről és zeneszerzői munkájáról.

— Jancsót eredetileg egy külföldi producer horrorfilmre akarta felkérni, de ő erre nem vállalkozott — mondja a komponista. — A témából mást akar csinálni. Számomra ez éppúgy nem meglepő, mint műfaj; választása, hiszen tudom, hogy a zenének eddig is komoly szerepet szánt filmjeiben, sőt. Olaszországban operát is rendezett már. A Gólem szinopszisa voltaképpen készen volt néhány éve: az elmaradhatatlan alkotótárs. Hernádi Gyula Frankenstein című regényének egyik epizódjáról van szó. Ebből Ko- pánvi György készítette el az opera szövegkönyvét.

— Az operafilm számára milyen lehetőségeket rejt az említett téma?

— A Gólem legendája ösz- szefonódott az európai zsidóság viszontagságos történetével. Az üldözés, az elnyomás, egy kisebbségi népcsoport és a hatalom viszo- nvának problémája drámai mű számára fontos mondanivalót kínál.

— Nem érzi úgy, hogy az opera csillaga leáldozóban van? A műfajt már temet: ték. illetve szerették volna eltemetni.

— Tudom, hogv zenei tekintélyek, mint például Pierre Boulez is, arról beszéltek. hogy föl kell robbantani az operákat. Én azonban úgv vélem, a közönség szereti a műfajt, és nemcsak annak klasszikus darabjait, hanem az újonnan születő műveket js. A különböző kulturális-zenei intézmények éppen ezért szorgalmazzák az úí műveket, támogatják, ösztönzik a szerzőket. Az eredmény sem marad el: filmen. televízióban, színpadon egyaránt reményteljes produkciók születnek, nálunk is. Gondoljon csak Bozai Attila. Szokolay, vagy Vajda János alkotásainak elmúlt évekbeli sikereire.

— Ügy tudom, nem ez az első operája.

— A műfajban megteendő első lépésre Kaffka A per cimű regényének élménye indított. Josef K. énekmonológjával egv olaszországi pályázaton második dijat nyertem. Kopánvj György Profán trió című darabja alapján ugyancsak pgv énekesre. noha több szólamban komponáltam a másik operámat. Megzenésítettem Babits verses drámáját, a Lao- dameiát is.

— ön nem végzett zeneművészeti főiskolát. Okozott ez nehézségeket abban, hogy a zenei életben — elsősorban itthon — elismertesse magát?

— Nem mondhatnám, hogy különösebb akadályt jelenjen volna, bár előfordult, hogy szóvá tették a hátam mögött. Műveim megítélésében. elfogadásában nem játszott szerepet.

— Mi az eredeti szakmája?

— Vegyész vagyok. Tizenhat évig dolgoztam mérnökként. aztán egv ideig tol- mácskodtam, végül a Zeneműkiadónál korrektori állásom volt.

— Most már „szabadúszó"?

— Igen, zeneszerzőként több időre volt szükségem. A jogdíjaim már elérik azt a mértéket, ami a megélhetéshez nélkülözhetetlen.

— Ezt a beszélgetést nehéz volt időben egyeztetni.

mert sokat van külföldön. Utalt rá, hogy nemzetközi versenyen sikerrel szerepelt az egyik műve. De nem ez volt az egyetlen.

— Darabjaim közül több is részesült már elismerésben. Legutóbb, a nyáron nyertem első díjat egy olasz- országi zeneszerzői versenyen. Torinói kiadónál megjelenik a partitúrám, a művet pedig a jövő nyáron Pe- rugiában előadják. Remélem, ezen a bemutatón én is ott lehetek. Érdekel, hogyan szólaltatják meg a darabjaimat. Ebből a szempontból nemrégiben élményt jelentett a világzenei napok keretében az - a Hongkongban rendezett hangversenysorozat, amelyen Dubrovay László kollégám elektronikus művével együtt az én kamaradarabomat is bemutatták.

— Hogyan fogadták a magyar darabokat?

— Kedvező volt a fogadtatás, s ebben közrejátszott a színvonalas megszólialtatás is. Rögtön felkérést kaptam

egy. japán zongoraművésznőtől, hogy írjak számára új darabot.

— Mint zeneszerzőnek mi a kedvenc műfaja?

— Az operaírás mellett legszívesebben versenyműveket komponálok, és szeretek variációsorozatot készíteni akár saját, akár más által írt témára. Eddig nyolc versenyművet írtam különböző hangszerekre. Az összes hangszert szeretném így kipróbálni.

— Lakótelepi lakásában beszélgetünk. Ügy hiszem, ez a környezet nem éppen ideális a csendet, koncentrációt igénylő komponáláshoz. . .

— Engem a külső körülmények sohasem zavarnak. Még utazás közben, ha úgv adódik, repülőgépen is tudok dolgozni. Belső hallás alapján teleírok néhánv oldalt, aztán itthon ellenőrzőm zongorán. Csak ehhez használom a zongorát, mert egyébként be kell vallanom, nem játszom valami jól. Eredetileg hegedülni tanultam.

V. Gy.

Beszélő házak

Maroknyi nép Debercsényben

Hamarjában eldönteni talán nem is lehet — mi ad ma nagyobb reményt, erőt a kis Debercsényben; a néhány éve megépített (elsősorban saját erő van benne és persze erős hit) templom-kápolna, vagy ami mg épül mellette. Az orvosi rendelő és még mellé egy tanácsi szolgálati lakás.

Hihetetlenül hosszú ideje nem épült ilyesmi itt feltehetően. A nép meg egyre fogy, néhány éve még kétszázan voltak a jó deber- csényiek. Kétszáz lélekről beszél a templom díszes vendégkönyvének beírása is (1984). hogy ennyien fogtak össze a templomépítésben, most meg már ennél is kevesebben vannak. Ezért lehet a templom után annak tőszomszédságában újabb remény a debercsényieknek, hogy „akkor ide valaki majd jön, ide költözik, itt fog lakni velünk...” Igazi nagydolog ez is.

Az alap már kész ott is, szerencséjük volt a szécsé- nyi szövetkezeti építőknek (dicsérik már őket itt is. mindenütt, ahol megfordulnak, dolgoznak „komoly mesteremberek, az biztos... ”), jégtörő Mátyás környékén is tudtak az idő miatt betonozni. Be is állt rendesen, nézegetik mindennap a helybeli itthon élő idős gazdák, hogy akkor milyen a „be- tony”. A terveket is szécsé- nyi készítette. Borik Albert.

A nándori tanácselnöknél láttam a jóváhagyott rajzot, igazán szép, a templom formájához illeszkedő szomszédos épület lesz a rendelő, szolgálati lakás és alatta a garázs. Máshogy fordítva, a templom olyan ugyanis kívülről nézve, mint egy nagyobbacska mai tagolt tető- zetű lakóház.

Érvényesül rajta a deber- csényi lépték; kis falu, egy utca, kis templom, maroknyi nép együtt van itt la tegnapnál valamivel derűsebben. De a hely! Ahol mindez fokról fokra felépül. S akkor még hol marad az erős akarat-hit önmagukban, ami egyre csak tetéződik az új dolgokkal Debercsényben. Ha netán valaki úgy gondolná, hogy „ugyan kérem, mit akarnak a debercsényiek a templomukkal, amikor nincs infrastruktúra, rendes bolt. út és így tovább... hát jó nagyot téved.

Itt a török! óta nem épült templom, ami eleve annak készült volna. Az újnak is mi volt a helyén néhány évvel ezelőtt? A régi hosszú épületű iskola s vele egy fedél alatt a tanítói lakás, amiből lett aztán egy időben omladozó falú orvosi rendelő, rogyott is egyszer, égett is, mondják benne égett akkor valaki, amikor történt az eset (nem nagyon régen).

Hát a török! Az itt mindennapos beszédtéma. Ilyen talán sehol máshol az országban. Legendás falu ugyanis a kis Debercsény. Amott fentebb a puszta- templomi rész, ott állt a falu a török időkben, azt ágvúzta szét a Drégelyre vonuló had csak úgy útközben. Ott dőlt romba a templom, onnan szántott kj tárgyakat, miegyebeket a debercsényi eke gyakorta. Onnan a legenda (megírta szépen a gyarmati Komjáthy Társaság tagja Balogh Béni), hogy a harang ott hétévenként kifordul és megszólal... Templomcélú helyiségük azért volt mindvégig a régi iskolában a legutóbbi időkig.

Ahol most a kisdedtemplom hajója van. ahol állunk a szomszéd Márton Józseffel, s ahol hozzánk csatlakozik először Koplányi Jóska (így mondja, így írom, hiába hetvenkilenc éves), ott éppen- hogy a mindenkori tanító vagy kántortanító úrék kertje húzódott. Tehát a régi, hosszú, lebontott épület felfalui végében. Márton József mutatja is. hol álltak a fák,, ott most egy pesti festő stációképei fogják meg a szemet.

A debercsényi templom derűs harmóniájához igazi fénynyel a mellettem álló, mesélő idős emberek helyhez, hagyományhoz, saját történelmükhöz ragaszkodása párosul. Így együtt hitelesítve egymást, példát is adva akaratlanul másholi cinikusoknak. legyintgetőknek, kesergőknek (ha van értelme, ha nincs), önostorozó társadalomkritikusoknak, mai és tegnapi hordószónokoknak. Ök itt vannak és nem igaz az sem, hogy nem mehetnének máshova vagy nem mehettek volna. Inkább azt nem értik — miért mennék el csak néhány kilométerre a fiatalok; miért nem fedezik fel a debercsénnyi csendet mások, miért csökken egyre törökvész nélkül is, ma is, holnap is? ez a maroknyi nép.

A volt iskolakert helyén megépült és 1984. szeptember másodikén dr. Bánk József váci érsek-püspök által megáldott templomról napokig tudnánk beszélni. Az egész Debercsény építette, kaptak segítséget egyházi oldalról, máshonnan is. A Gál- bácsok, a szentéi Galbács Mihály és Pál, na meg a helybeli Márton József (a másik) kőművesmesterek keze munkáját dicséri itt minden. Ha templomuk nem volt, hát jártak a közeli Szentére és volt egy ősi. fazsindelyes haranglábuk, az egyetlen igazi műemlék, ami megmaradt nekik. Azt felújítani sehogy sem sikerülhetett, átadták a szentendrei skanzennak, azok meg építettek nekik itt Debercsényben egy ugyanolyat a templomocska elé, ugyanúgy fazsindellyel és „b hangú” haranggal, amit viszont nagy szakértelemmel és mindenféle új elektronikus eszközökkel Koplányi Jóska kezel.

Be is mutatja, kérésemre kicsit megkondítva odakint, milyen az ab hangú debercsényi harang. Szakasztott olyan a hangja, mint az ősinek volt, „aki’’ most Szentendrén valószínűleg nagyokat hallgat. Mert ahhoz,

hogy szóljon — ott is Koplányi Jóska kellene. De ő meg itt van Debercsényben. hál’ istennek. Sorolják ők Ketten, kik voltak itt a régi iskolában (amíg volt egyáltalán, mert már régen Nándorba járnak a kevés számú gyerekek, kik voltak a taní- tck-kántorok) az „időkben”. Élen jár tekintélyben, máig megemlegetett jó emlékben Simoncsics Péter tanító úr. Vele ültették a régi gyerekek, mai öregek a sudár törzsű, ma is álló diófákat itt körben „vitte a kötényében a diót és a kezünkbe nyomta, hogy ültessük akkor...” Áll egy szép törzsű egyenes fajta ma is a templomfeljáró mellett, azt akár meg is süvegelhetnénk Simoncsics tanító úr emlékét tisztelve.

Az új templom és az épülő orvosi rendelő, szolgálati lakás közötti kis helyen mutatják aztán, hogy miként bővül egyúttal a sekrestyéi rész, ott tanulnak majd hittant a debercsényi gyerekek. „Nem kicsi ez a hely?” Mondják, hogy nem, elférnek majd benne. Hogy itt ül majd a debercsényi jövő', a maroknyi nép csipetnyi maradéka — szívet markoló jelkép. Nekem legalábbis. A debercsényieknek érthetően teremnyj nagy ez a kis hely. Mert eddig semmi sem látszott, azért.

T. Pataki László