Nógrád, 1989. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-04 / 54. szám
WOOC-maMW«WWCW8a»WCCCyW81gMIOW»WWW»W»»MWW<<aWW»WWOMWW IRODALOM A legnagyobb, a legmagasabb ember számomra mindaddig, míg Jani bátyám, anyám rokona meg nem jelent nálunk, az apám volt. A két nagy ember, ha találkozott, nem sokat beszélt. Sakkoztak, malmoztak inkább. Bizony, Jani bá volt a magasabb, s ettől napokra szomorú lettem. Jani bá tőlünk nem messze, egy laktanyában katonáskodott. Honvéd cigarettát szívott, apámnak is hozott ajándékba. Ha megjött hozzánk, letekerte lábáról a kapcát. Hidegre fordulván az idő, anyám egy rossz zsákot tett a lába alá, hogy ne fázzon. Aztán elhúzódott a férfiaktól, sütött. főzött, vagy varroga- tott, hagyta őket játszani. Meg beszélgetni. Furcsán beszélgettek, nagyon kellett figyelni rájuk, ha az ember érteni akarta, miről is van szó. Ráhajoltak a táblára, rakosgatták a bábokat, és nagy ritkán, ha szóltak, ilyesmiket mondtak: „Ami a tiéd, tedd el, a másét ne vedd el." Ilyentájt szokott elhullani a táblán az első bábu. Mire a felelet rendszerint az volt: „Majd eljő az ideje, mint a szalma- .alapnak." A király nem csak a legmagasabb bábu volt, de a legtovább is ő maradt a táblán. A magasság, az erő jelképe lett, csakúgv. mint Jani bátyám. Jani bának hívtam a királyt. tudtam, hogy ő a legerősebb játékos a táblán. Apám és Jani bá soha nem veszekedtek a játék miatt, de szavakkal azért meg-megcsipkedték egymást. Ha apám arra gyanakodott, hogy Jani bá egv figurát eldugott, s morogva- mosolyogva meggyanúsította. Jani bá rögvest ráförmedt: „Nem csak egy tarka kutya van a világon 1" Ilyenkor hamar meglett, a bábu. folytathatták, vagy kezdhették elölről a játékot, annak rendje szerint. Néha, ha nyerésre állt, Jani bá nekem is tett fel kérdéseket, ki rendesen az asztal mellett álldogáltam, s a leszedett bábukat rakosgattam új és új ( rendbe, nagyság, szín, rang szerint; sokszor negyedóráig is képes voltam szuggerál- ni a sorból hiányzó bábot, hátha levennék.. s elkerülhetne hozzám, kis csapatomba. Ilyen kérdéseket kaptam: „Fekete fenéből iszik egv holt madár, nyoma is fekete, ha fehér mezőn jár." — Azt kellett rá felelnem, hogy az írótoll, s én feleltem is boldogan, mint a múlt hónapban. Láttam örülnek neki. Ők meg csak játszottak. És hát ugratták is egymást, mindig a játszma •Az MTI-Press 1988. évi pályázatának I. díjas alkotása noval- lakategóriában alakulása szerint: „Hová lépsz most meg?" — kérdezte apám, ha sorról sorra haladva sikerült ellenfele királyát bekerítenie. — Elmegyek a nagyvilágba, s ott a lábam lelógatom. A család dolgai csak ritkán jöttek szóba, a szegénységről nincs mit beszélni. Ha mégis, akkor többnyire anyám porolt apámmal. ,,Üj talp kell a gyerek bakancsára!" Tudtam ezt én is. de míg nem esett le a hó, az se zavart, hogy lyukas cipőben járok. A talpát úgyse látja senki. Apám értett a cipőkhöz, komoly szerszámai is voltak, a sufniban tartotta őket. Legjobban az tetszett, ha szögezett. Ilyenkor faszögeket kapott a szájából elő, nem is láttam, mikor rakta bele, s ütötte-verte belé mindet a megl.vukasz- tott bőrbe. Szapora, látványos munka volt. „Megy ez mint az ágybaszarás" — mondta, mintha mentegetőzne e tudománya miatt. Nem szeretett kopácsolni. És most újra az én cipőm! Megint velem van baj. De Jani bá és apám oda se hederítettek. játszottak nyugadtan tovább. Ha túl nagy lett a csönd, mindig Jani bá törte meg: — Es, havaz, s úgy lesz tavasz. De még előttünk volt a tél, besütött a szeptemberi nap. csak nemrég kezdődött az iskola. Ott ilyeneket nem hallottam: „Tisza. Duna, Dráva, Száva, törjön el a lába szára!" Ha magam próbálkoztam az is- iskolában ilyesmivel, hiába vártam ki a megfelelő alkalmat. beírt a tanító a füzetembe: „ILYET NE MONDJON A GYEREK. A SZÁVA NEM MAGYAR FOLYÓ!" Magyar, nem magyar, mit bántam én azt. Nekem Jani bá volt a magyar, ízességei, bölcs szólásai miatt. Anyám falujából jött, az ország legtávolabbi csücskéből. Egyszer anyámmal meglátogattuk őket, otthon, rengeteg rossz ruhát cipeltünk1, hátha nekik jó lesz még valamire, legalább a kertben. a földön. Egész éjjel utaztunk, másnap délelőtt érkeztünk meg, pedig a rövidebb úton gyalogoltunk a Janiék házáig az állomástól, végig a töltésoldalon. Soha annyit nem cipekedtem, soha úgy el nem fáradtam, mint akkor. Ott, a töltésoldalon hallottam anyám találós kérdését: „Ha nem volna, elpusztulnánk, ha sok volna, megfulladnánk, mi az?” — „Hát a víz!” — mondta anyám, de nem nevetett, talán gyermekkorának árvizei juthattak az eszébe. Sok folyó járt errefelé, s mind a Tiszába folyt. A Száva? Bántam is én. Jani bátyám találós kérdései huncutabbak, nevetősebbek voltak. Ha már sötétedett, azt szerette kérdezni, míg szeme a sakktáblán őgyelgett, hogy „Két fillér az ára, mégse fér a házba, mi az?" — Hát a lámpavilág”, kacagott rám, mikor elsőre nem tudtam, később meg már nem is akartam kérdésére mégfelelni. Anyám persze értette a mondás velejét, oda is morrant a férfiakhoz: — Láttok még! Ha meg nem, hát beszélgessenek, azt lehet sötétben is. Apám most se szólt visz* sza, ahogy máskor se. Volt, hogy a vacsorát is sötétben ettük, hisz a száját sötétben is megtalálja az ember. De Jani bá nem állhatta meg szó nélkül: — Ahol kettő elégséges, a harmadik nem szükséges. — Nem azért mondom én, fiam. Dehogyis küldelek. Csak minden elvan drága. . . Oszt nem vagyok én máriás huncut. . . Azért mindig valami jobbat ettünk, ha Jani bá nálunk járt. Máskor bab. krumpli, ilyenkor meg jutott egy kis lókolbász is. Kenyérrel. hagymával ettük, és nagyon szerettem, ritkán került felvágott az asztalra. — Van még idő vacsoráig. Megtoldhatná a gve- rek cipőjét. A cipő az bakancs volt, a toldás foltot jelentett. — Nincs akkora foltom. — Hát keressen. Egy suszternek ne volna? Apám nem volt suszter, de anyám nagyon vágyott rá, hogy mesterember legyen az ő ura. s nem holmi üzemi munkás, egy kártológép mellett. Leginkább a falusi rokonság előtt szerette mondani: „Az én uramnak aranykeze- van! Csak kézbe kap egy cipőt, s már meg is van vele. Ugye apukám?" Mit lehetett érre mondani? Semmit. Apám naphosszat a gép mellett dolgozott, de anyám lelkesítő szózatai közpet.te már esztendőkkel ezelőtt kitanulta a cipész- séget. Papírja nem volt róla. de ügyes keze az igen. Honnan lettek szerszámai? Sose tudtam meg. A sufniban szinte világosabb volt még, mint benn a szobában. Apám föltúrt mindent, de nem találta a flekknekvalót. — Az nem lesz jó? — kérdezte Jani bá, aki persze kijött a sufniba is velünk. A sarokba bökött, oda, ahol egy kilyukasztott keskeny bőrcsík lógott lefelé bánatosan egy szögről. — Lyukas. Apám is, Jani bá is hallgattak. Ok tudták miért. A mondott bőr tényleg lyukas volt, a gyárban ilyenek futottak a transzmisz- sziókon. Hát persze, lopott holmi! Nem egyszerű lopás volt ez akkoriban, hanem szabotázs. Ha a gépről lekerült a szíj, a gép megállt, leállt a termelés. — Énmiattam nem kell. . . — mondta Jani bá, kis szünet után. Apám rárp nézett. Né- te, bízhat-e bennem. Pirosodtak a füleim. — Na. jó lesz? — kérdezett rám, mintha tudná, miket gondolok. — Jó. — Nagyon hallgattam, nagyon, szégyenkeztem. — De ugye nem fog látszani? Apám a gépszíj kis darabját forgathatta az én ki- nőhetetlen bakancsomon. Jani bá hangját hallottam: „Nem hát. . .” — Verek rá jancsiszöge- ket is. Csúszkálhatsz majd. . . „Szikrázni fog" — gondoltam. „Mint a csillagok!" Mit bántam én már a bői1!! A jancsiszegek ! Hogy -fognak irigyelni! Apám egv rongyba burait késsel megfelelő nagyságúra kanvarította a bőit. formáját a bakancsomhoz igazítva. Kitömte a száját fa- szögekkel. sebesen dolgozott az árral, meg a kalapáccsal. Estére kész is lett. Csak egy lyukasztás látszott a talpon, azt nem tudta mégse eltüntetni. Nem bántam azt se. De a jancsiszögezásre csak télen került sor. t Akkorra már nem élt Jani bá. Mint átállt kiskatonát itt Pesten, a Népligetben ölték meg. Egy tank végzett vele, így mesélte bajtársa, aki tavaszon vetődött el hozzánk, addig bujkálnia kellett. Címünket Jani bá iratai közt találta meg, mégisqsak közelebb voltunk, mint az a tiszavidéki falu, ahonnan Jani bá örökre elszármazott. Csak azt nem értettem, mi az, hogy kiskatona. Egy ilyen nagy ember? Amúgy a halál már ismerős volt. Tudtuk mindannyian, mi az. APÁTI MIKLÓS: A legnagyobb ember CZAKÓ GABOR: Luca néni feltámadása Ottó Péter oldenburgi -enetanár Volkswagen Golf személygépkocsijával Létára fuvarozta Püs- pökv Szilveszter ornitológust. Előzőleg az egész éjszakát átbeszélgették és gyönyörködték. A konkrét zene. a madárdal és a népzene kapcsolatáról folyt a szó, és közben a magnetofonszalagokon élőben és lassítva daloltak a csízek, a rigók, a pacsirták, a poszáták. Ottó Péter egyik ámulatából a másikba esett, és bizony akármelyik ujgur, baskír, magyar népzenekutató is el- totta volna a száját. A madárkák ugyanis pentatonul daloltak, közelebbről lá-pen- tatonul. még közelebbről népdalrészleteket adtak elő: egy székelykeresztúri csíz például az Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek kezdetű nótát fütyülte. Ottó Péter engedelmet kért és kapott, hogy autómagnójának kazettáira átvegye a lassított madárénekeket. Az öreg ornitológus megajándé♦Részlet az író közeljövőben megjelenő regényéből. kozta őt a madárdalokról írt tanulmánya holland nyelvű példányával— Sajnos én sem értem, mert nem tudok hollandul, de ez a lehetőség adódott. A hegedűtanár már hazafelé tartott Oldenburgba, és összes mozgatható és nélkülözhető tárgyát szétosztogatta rokonai között, ezért boldog volt, hogy a nagy élmény viszonzásául elvihette kocsiján a professzort Létára, ahol a kövirigók állítólag még ismerik a pentaton stílust. ☆ Legalább addig is beszélgethettek! Mert még ilyent! Ottó Péter a felhők és hegyek közül elősugárzó hajnali napfénynek megfogadta, hogy hazatérve haladéktalanul megvizsgálja az Oldenburg! feketerigók, cinkék és csonttollúak énekét. Milicisták találtak Püs- pöky Szilveszter ornitológus tetemére a létai völgyben. Kiszáradóban lévő égerfán függött. Még meleg volt. Körülötte a bokrok letört ágai és az összetaposott fű arról árulkodott, hogy az idős tudós hevesen tusakodott magában tragikus lépése előtt. Botjával csapkodott/ távcsövét, melyet a vámlda'.hnn fészkelő kövirigók meg! i.ívelése végett vitt magúval, olyan erővel verte az égerfa törzséhez, hogy a bal csőben az okulár ripityára törött.- Magnetofonját is összezúzta, a szalagot kitépte belőle, és darabokra szaggatta. Kétségkívül heves idegroham törhetett rá, mert a szemüvegét is összetiporta, sőt, talán a földön is fetrenghetett önkívületében: ruhájára, hajába fű- és avartörmelékek tapadtak. A haladéktalanul megindult nyomozás az önakasztás tényét napnál világosabban bebizonyította. Egyetlen kérdés maradt nyitva:, honnan szerzett Püspöke professzor ejtőernyőzsinórt? Frobius őrnagy minden rendelkezésére álló erőt bevetett a probléma tisztázására, beleértve az elhunyt feleségének, leányának és unokájának tüzetes kihallgatását is. Csizmadiáné Püspöky Júlia nyugdíjas bábművész és Csizmadia Fájsz költő gyanúsan egybehangzóan vallotta, hogy a család birtokában nincs és soha nem is volt kék-sárga-piros színekből sodrott ejtőernyőzsinór, de piros-fehér-zöld se, lámakék se, szürke se, semmilyen. Ilyesmit Ottó Péter oldenburgi zenetanárnál sem láttak. Az illető Létárói elhozta a professzor megbízásából a pincekulcsot, melyet Püspöky Szilveszter szórakozottságában a kabátja zsebében feledett. Tréfásan korholta is magát miatta — Ottó Péter elmondása szerint. GÁL ÉVA EMESE: SZERESS! falak félelmek csendek tanácsok között menj ahogyan mások akiket pőrére vetkeztettek kegyetlen simogatások szeress ott ahol megszűnik a tér ahol összezsúfol a kényszer millió létet valami sajgó mezítelenséggel _ ahol nincs múlt hogy messzesége visszaszólítson egy álmot ahol megszűnik az álom betakarni a valóságot ahol már nincs szó hogy kimondja nincs képzelet mi megteremtse szeress úgy ahogy nincs erőd jövőre fényre szerelemre itt ahol a védtelen szívekben mégis földobog az ének ahol nyílnak a sebek mint a rózsák vagy mint a gondolatok: pirosak hófehérek NÉMETI RUDOLF: Milyen lehet j Aki lépett már úgy tenyérnyi széles pallóra, hogy nem Hudta. átjut-e. s mire feléig ért. talpába gyűlt már testének egész {súlya, s ottan állt ó' .^kölöncként, merő egy lucsokba fagyva, mozdulni képtelen — cs aki végül mégis átjutott a túlsó partra, szinte öntudatlan, akárha gyermek vitte volna át — az tudhatja, amit az angyalok tudnak csupán, lehet fogalma arról, milyen a súlytalanság, végre is hogyan szakadoznak fel landoláskor a könnyűség buborékjai, milyen fellélegezni szabadon. SIMÁI MIHÁLY: Határtalan daccal nem több egy inga-útnál s nem kevesebb a végtelennél emberi lehetőség GONDOLAT-LÉZER — megkeresni a teremtés napját az elhagyott isteni műtőasztalt s véges arcodon határtalan daccal folytatni mégis a folytathatatlant Rcbály Attila: Harcos. :R. Tóth Sándor felvétele) KOVÁCS ANDRÁS FERENC: Ballada megadott témára „Szomjan halok a forrás vize mellett; Tűzben égek és mégis vacogok” (Villon) költöverseny meg \mesterdalnokok röhögnöm kell hogy itt szédelgek én is henterbuckázok bábokon vigyorgok tömött lebujbán ,pár ezer dudás közt felboncolt semmi preciöz nyomor heveny színvakság pumpált nyegleség a téma ócska ám jól passzol itt szomjan halok a forrás vize mellett mikor jön már a felmentő sereg mikor bukik be hírnök lóhalálban hogy kusti bősz előhad föld alá bújj üzent a hátvéd mert nyugdíjba ment garanciánk és állunk felkopott s kereng még banzáj füstös bolhacirkusz papolhatok kihurrog majd a szála szomjan halok a forrás vize mellett lemez megugrik némafilm szalad hiába már a szinkron visszajátszás műhold reaktor gén spanyolviasz viták és sóder összeroskadásig előttünk vagy utánunk egyre megy nemet szajkózunk 's ez sem mái módi kik hajdan szintén ingatták fejük mind szomjan haltak a forrás vize mellett Ajánlás pöttöm herceg parádéd rém unalmas ne légy kegyes nem esdek gráciáért ma így de holnap úgy puffan világunk s szomjan halunk a forrás vize mellett
