Nógrád, 1989. február (45. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-11 / 36. szám
A hetvenéves Bessenyei jazzkoncert Salgótarjánban A salgótarjáni Bolyai János Gimnázium kórusa spirituálékat és jazzstandard- számokat adott elő. Burányik László vezényletével. Sikeres jazzkoncertet rendeztek a héten Salgótarjánban, az állami zeneiskola hangversenytermében. A közönség élénk érdeklődése kísérte a műsorban fellépőket, köztük a zeneiskola jazz tanszakának tanárai és növendékei, illetve a vendégszereplők játékát. Fotó: R. Tóth Sándor Benkő Róbert tanár improvizálás közben. A nyíregyháziak Jazztrió. Zongoránál, Nagy János. Bőgő: Benkő Róbert, dob Zsuffa Péter. Nagy János Maya cimá szerzeményét adják elő. Beszélő tárgyak A „Vojtkó-titkok” nyomában Bessenyei Ferencet azért jó látni, mert nem pusztán nagy formátumú színész (jóllehet éppenséggel az sem kevés!), de maga az eleven, I két lábon járó romantika. És egyre nyersebbé. ridegebbé és ' elidegenedettebbé váló korunkban mintha a romantikának alig (vagy egyáltalán nem?) lenne szerepe. Bezzeg Bessenyei! Ö nem tud nem romantikus hős lenni, bármit játszik is, mert ilyen az alkata. Régies kifejezéssel szólva úgy is lehet mondani: az Isten ilyennek teremtette! Egyébként, ha már a teremtésről van szó, a születés pillanata éppen hetven évvel ezelőtt esett meg vele, 1919. február 10-én, egy nagy és (akkor) elég poros alföl*. di városban Hódmezővásárhelyen. Kamaszkorában állatszelídítő akart lenni, nem tudta még, honnan tudhatta volna, hogy később ő lesz majd többnyire a színpadok (és filmek) sze- Jídítésre váró nemes nagy- vadja ! Cirkuszi álmairól mindenesetre hamar letett, és 21 éves fejjel — anélkül, hogy akár megkísérelt volna bejutni a színiakadémiára vagy más színiiskolára — jelenkezett Kardos Gézánál, a szegedi Városi Színház (akkor még így hívták a szegedi Nemzeti Színházat) igazgatójánál. Bessenyeinek már akkor olyan szép hangja volt (igazából, bár lehet, hogy csak titokban, operaénekes akart lenni, nem prózai színész), hogy a direktor azonnal felvette — a kórusba. Bessenyei tehát úgy kezdte, hogy a kórusban fújta, de ez nem tartott sokáig. Rövidesen kisebb szerepeket kapott, prózaiakat és énekeseket egyaránt, s amikor két év múlva, 1942-ben átszerződött Miskolcra, ott már olyan vezető szerepek várták, mint a Peer Gynt, a Bánk bán és Cyrano. így pendlizett azután évekig a miskolci, a szegedi és a pécsi színház között, míg végül kikötött Budapesten a Nemzeti Színházban. Ez 1950-ben történt, és mindjárt az első szerepével az élvonalba került. A minap láttam egy családfát, fényes kartonra rajzolt körök és vonalak, színes jelzések mindenféle szokásos „kellék” nélkül... Nincsenek címerek, előnevek. Iparos emberek története. És vasutasoké, egész generációk bokrosodnak például vasutasból, úri szabóból és varrónőből a rajzon. Vojtkó István — Istvánként a családban a harmadik — készítette saját famíliájáról Balassagyarmaton. Soha ilyen egyenes vonalú, fejlődésben, sőt hagyományaiban ennyire meggyőző családfával nem találkoztam még! A nyugállományú vasúti tiszt Vojtkó István Balassa utcai otthonában azonban nem ez az egyetlen látnivaló... Valaki azt mondta, amikor említettem, hova készülök, én hogy kihez, „majd ott fogsz látni néhány kis múzeumot”. Majdán Béla gyarmati múzeumi helytörténész miközben a házhoz kalauzolt, elmondta maga is „ha bármiben elakadok, ami a városra, vagy régi csalá- daira vonatkozik — magam is Vojtkóhoz megyek... i A legkisebb árnyalatokat is ismeri, a legelrejtettebb összefüggéseket a város régi épületeiről, családairól... Édesapja jónevű szabó mester volt az óvárosi részen, Is ő maga gyerekként sok mindent megtanult a ruhák kiBessenyei Ferenc Othello szerepében. Svángya matrózt játszotta, a Ljubov Jarovaja című Trenyov-drámábam Lehet, hogy mai szemmel már egészen másképp ábrázolná ezt a csupaszív, csupaerő ás csupalelkesedés bolsevik matrózt, sőt, az is lehet — és ez valószínűbb —, hogy a sematizmus korának az ilyen Ljubov Jarovaja*sze- rű darabjait ma egyetlen színház sem tűzné műsorára. De abban az időben a kor szellemét szólaltatta meg a kor — egy csapásra első számúvá vált — színésze, Bessenyei Ferenc. Tizenhárom év következett csupa nagy szerep hosz- szú sorával. Elég. ha csak néhányat említünk meg közülük, az idősebbek számára emlékeztetőül, a fiataloknak okulásul. Egy csodálatos Ványa bácsi-előadásban például nagyszerű, igazán csehovi Asztrov doktort, játszott egy fennkölten nemes Illyés Gyula-drámában, a Fáklyalángban olyan Kossuth Lajost, aki „szívünkbe égette” magát, s egy Shakespeare-tragédiában olyan Othellót, akinél féltékenyebb és haragosabb, tisztább lelkű és nemesebb mór el sem képzelhető. Nemcsak a Nemzeti Színház (és a Nemzeti akkor még vitán felül az ország első színháza volt!) első számú hőse Bessenyei ezekben az években, de a magyar filmművészet is benne látja szuperembeszállításakor, a vendégek, megrendelők műhelybeli élt beszéléseiből... Senki nem ismeri úgy a várost, mint Vojtkó István.” A kis múzeumok között beszélgettem aztán hosszasan azzal az emberrel, akit jómagam elsősorban azért a munkájáért becsülök, amit a város felszabadulásának negyvenedik évfordulójára jelentetett meg a Honismereti Füzetekben. Egy teljes füzetet megtöltő és még így is rövidített tanulmány nagyobbrészt a gyarmati zsidóság gettóba hurcolásáról, kifosztásáról, végső útjáról szól a hitelesség hangján, a szemtanú meggyőző erejével. Egész éjszaka olvastam azt a tanulmányt... Amiben ugyanakkor ezernyi szín volt a régi város tovatűnt részleteiről: az üzletek portáljai és a tulajdonosok isorra ,megelevenedtek, a kereskedők, tisztviselők, iparosok jöttek- mentek, egy elsüllyedt város újra életre kelt. Honan ez az erős érdeklődés, honnan a kitartó-szívós adatgyűjtés, a megőrzés és a továbbadás minden sorból világító szenvedélye? Mi a titka Vojtkó rét. A harag napja, a Feltámadott a tenger, a Különös ismertetőjel, s megany- nyi más, celluloidszalagra vett alkotás kapott óriási lendületet, friss erőt, valódi jellemábrázolást Bessenyei közreműködésétől. Nyugtalan természet,' és meg nem alkuvó. Kérlelhetetlenül szigorú, mert a végtelenségig igényes kollégáival szemben — de önmagával szemben is. Ezért kerül válságba. Ügy érzi, a sok hős szerep egymásra rakódott benne, már csak a szerepek neve változik, de őmaga nem alakul át bennük. Újítania kell, megújulnia. Ezért érlelődik meg benne 1963-ban a nagy elhatározás, hogy színházat változtat, környezetet cserél. Jfátha az új közegben, gondolja, új inspirációk érik, művészete tovább csiszolódik, finomodik, érlelődik. Átmegy a Nemzetiből a Madách Színházba. Egyéni ízlés kérdése persze, hogy kinek miben tetszett a legjobban. Bessenyei. Van, aki a vagyonát fösvényen magához szorító James Tyrone-ként, a Hosz- szú út az éjszakába című CTNeill-dráma hőseként szerette a legjobban. •Bizonyára akad olyan néző is, akinek legutóbbi szerepében — a Zorba, a görög című musical címszerepében tetszett a legjobban. És vannak, sokan vannak — s e sorok írója elárulja, hogy közéjük tartozik maga is —, akik a Hegedűs a háztetőn című musical Tev- je szerepében élvezték a legjobban Bessenyeit. Másfél évtizeden belül kétszer játszotta el ezt a szerepet a Fővárosi Operettszínházban. Színészi képességeinek minden tartalékát bedobta drámai erőben ,és humorban egyaránt gazdag volt ez a csupaszív, csupa agyafúrtság, csupa szomorúság alakítás. Túl a hetvenen is sok ilyet és ehhez hasonlót vár még Bessenyeitől meg nem fogyatkozott létszámú közönsége, színpadon, filmen és a képernyőn egyaránt. Barabás Tamás Istvánnak? Miért szereti ennyire ezt a várost? Mi ad erőt a sok évtizedes gyűjtőmunkához, hogy lesz valakiből gyarmati patrióta — hisz nem mindenki az, hiába született az Ipoly-parti városban —, és hogy adja tovább mindezt most már ifjabb Vojtkó Istvánnak, fiának, aki a családi hagyományokat úgy is folytatja, hogy a kereskedelmi és vendéglátóipari főiskolai végzettsége ellenére vasúti ember lett. Persze, hogy nincs titok semmise. Van egy történet. A Vojtkók vonulása, embersége, tartása, tehetsége sok mindenben. Van egy hagyományos családi puritanizmus (evangélikusok eredendően), egy máig ható ekölcs. A munkában, az örökölt hivatásban. Puritanizmus, ami nem szegényít — ellenkezően — gazdagít. Van egy lerajzolható identitás-folyamatosság a családról... Nagy erő, hihetetlenül nagy, ha van, aki észrevegye, megbecsülje, önmaga és családja számára felhasználja. Kimeríthetetlen tőke, ha pénzre nem is lehet felváltani. A Balassa utcában egy dokumentumokkal), gyűjtésekkel, adatköt egekkel levelekkel, fényképekkel szó szerint jól berendezett lakásban bármiről fordult a szó, mindenre voltak valóságos íratok, fényképek, levelek. Mindenütt körben, mindkét szobában jól áttekinthetően a dokumentumok tíz- sőt százezrei egy városról, egy családról a tudomány, a technika, a motor és a gépkocsi, a film és a színház (ifjabb Vojtkó gyűjtése) világáról. Harmincnegyven éves gyűjtő- és rendszer ezőmunka eredménye. Vojtkó István egy vasútörténeti kiállítással kezdte tulajdonképpen és egy tanulmánnyal, ami a gyarmati vasúti csomópont történetéről szólt, de amennyire lehetett feltárta a család történetét is eredeti levelek és dokumentumok alapján. Ifjabb Vojtkó István pedig a gyarmati dalkör történetével állt elő a közeli múltban. Értékes, cédulázott anyaga van a város szellemtörténetéről a dualizmus korából, amit érdemes lenne feldolgozni mielőbb! Vojtkó István felesége alföldiként szereti a várost, Egerre emlékeztette, amikor először látta, lánya óvónőképzőt végzett; a családfa legfelső, legfiatalabb ágai tehát egyben a legtovább jutottak iskolai végzettségben. Ezért is érdekes és fontos emberileg az a Vojtkó András, akiről fényképet őriznek, aki tizenvalahány évesen félárván (apja István! korán meghalt) 1879-ben kikérte a keresztlevelét a Túróé megyei Turányban és elindult délnek, miközben testvére Amerikába vándorolt, hogy mint a mesében a harmadik fiú otthon maradjon az anyja mellett. Ez az András érkezett nagy gyaloglások után Balassagyarmatra (talán már Kékkőről szekeres hozta) és állt be inasnak egy Dudás nevű, valamikori negyvennyolcas honvéd szabómesterhez. Kitüntetéssel, jutalommal végzett, abból nyitott műhelyt az Óváros tér kettő alatt, fia Vojtkó István a négyben dolgozott később és már akcentus nélkül beszélte a magyart. Apja, András meg azt vallotta „mi magyarok voltunk odafönt Túróéban, csak tótul beszéltünk”. „Minden gyereknek megadni ugyanazt a kenyeret” — ez is az elve volt, hiába mondta nem egyszer Baltik püspök úr, hogy fiából tehetsége szerint lelkészt kellene nevelnie. Az a Vojtkó István egyesek szerint művésze volt a a szakmájának. Volt műhelye az Öváros téren majd kényszerből (amikor a gettót félállítatták és el kellett költöznie) a Szerb utcában, aztán a Balassa utcában. Mégis az a mester lehetett, aki ezt a várost már szülőföldjeként szeretve fiát tehetségével valósággal átsugározta. Tisztességgel, pontosan dolgozott, adott magára mindenben, méretesköniy- vét (könyveit) máig őrzi fia. A nagyvenes évekből származó olyan, mint egy útlevél. Meggypiros, aranykoronás címerrel a fedelén, benne máig például Kondor Vilmos erdészeti főfelügyelő, a Palóc-liget telepítőjének valamennyi ruhamérete. Vasárnap, mise után, a mester kézen fogta fiát és mindig bementek ebédig a múzeumba... Szerencsés nemzedék, akinek van apja. T. Pataki László
